Márpedig bulizni KELL!

Otthon.
Hol?!
Otthon!
Hooool???!
OTTHON!!!
Hát olyan nehéz ezt elképzelni? Gondoljunk csak bele. Minden év december 31-én emberek milliói szánják el magukat, és mennek bulizni. Miért? Mert ez a szabály, kéremszépen! Hiszen mindenki megy! Na neem, köszönöm, én ebből nem kérek.
Szeretek akkor bulizni, amikor kedvem tartja. És ha bulizok, akkor az nem feltétlenül arról szól, hogy hullarészegre iszom magam és azt sem tudom, hol vagyok. Megjegyzem, ebből a fajta bulizásból is kivettem már a részemet, de annyira nem tetszett, hogy rendszeresítsem. Ha le kéne írni a számomra ideális bulit, akkor azt mondanám, hogy egy olyan (lehetőleg privát) hely vagy lakás, ahol egy pár barát összegyűlik, és miközben mértékkel iszogatnak, folyik a tracsparty és zajlik a társasjáték. Ilyenben is volt részem, és sokkal emlékezetesebbek maradtak, mint a másik verzióban. És ezt nyugodtan lehet szó szerint érteni.
Idén viszont nem találtam ilyen ideális bulihelyszínt. Úgyhogy maradok az otthon, egyedül verzióban. Elég időm van nekem az év folyamán bulizni, ott van minden péntek este, és akkor legalább nincs rám parancsolva, hogy: ma este neked bizony BULIZNI KELL! Sokkal jobban fogom élvezni az olvasgatást, pihizést, mintha egy számomra teljesen idegen helyen lennék, ahol még biztonságban sem érezhetem magam a sok részeg idiótától.
Így hát nem kell engem félteni, sőt! Egy dolgot biztosra veszek: ez a szilveszter ezerszer jobb lesz, mint a tavalyi volt! Ugye, kedves Osztályom?
A.

Éjszakai párbeszéd

Arra keltem reggel, hogy bevágódott a bejárati ajtó, és végigszánkázik a lakáson két lábpár. Bumm. Bumm. Kissé még az álmom hatása alatt álltam, úgyhogy nem is nagyon értettem, hogy mit keresek a másfél személyes ágyban, mellettem az édesdeden szuszogó hugicámmal. Aztán beugrott…
Tegnap dél körül (nem kis készülődés után) elindultunk otthonról, hogy egy telepakolt kocsival nekivágjunk az utaknak, és eldzsaljunk Diósjenőre, ahol Anyum barátja lakik, egy egész tisztességes kis ház felében. Én személy szerint szeretek Diósjenőn lenni, de legutoljára szerintem fél éve voltam, valamikor tavasz és a szerelmek idején. Okkal éreztem hát boldog bizsergést, hogy végre megláthatom az új Gyuri-Home-ot.
Sötétedésre oda is értünk, de csak azért olyan későn, mert még volt egy kis dolgunk a városban. Még elszórakáztunk négyesben, olyan kis idilli volt: félig buggyant, de nagyon szeretetreméltó hugicám, Anyum és Gyuri. Eleinte naaagyon hideg volt, mert Gyuri nem volt otthon jó pár napig, de aztán begyújtott, és egyre melegebb lett. Kint fagyok szálltak, a maximális hőmérséklet -4 fok volt. Eszter hugicámmal egy kinyitható kanapén aludtunk együtt, ami – mint már említettem – olyan másfélszer énre lett tervezve. Vagy még arra sem. Nem baj, sok jó ember kis helyen is elfér, én meg már előre elővettem a leggonoszabb vigyoromat, amit majd Eszterre villantok a legkényelmetlenebb pillanataiban. Megjegyzem, másnap reggel a fejét úgy elaludta, hogy folyton azzal kellett játszanom, hogy Eszter, balra nézz! Ja nem, jobbra! Király játék, nekem elhihetitek.
Később viszont kiderült, hogy elbújhatok az én kis jobbra-balra játékommal, mert hugicám elmesélt egy igen vicces, és felettébb jellemző történetet. Az történt ugyanis, hogy az éj leple alatt Eszter igencsak megszomjazott. Gondolta, gondos nővérénél van egy kis folyadék (így vagy úgy), és én állítólag éppen felé fordultam. Na, gondolta erre ő, megkérdezem, van-e nála pia. Ki sem ejtett még semmit a száján, amikor elkezdtem nevetni (ez egyébként szokásom. Álmomban röhögök.). Ő meglepődött ugyan, de azért megkérdezte:
- Te, van nálad valami pia?
- Ühüm – adtam az igenlő választ.
- Tényleg? – kérdezi másodszor is. Velem él már 14 éve, biztosra akar már menni, ha engem kérdez. Bocsássuk ezt meg neki…
- Ühüm – ismételtem meg.
- És adsz? – kérdezte Eszter félkómásan.
- Ümüm – ami azt jelentette, hogy nem.
- Mi? – nem volt benne biztos, hogy jól hallott, habár a szíve mélyén már valószínű sejtette.
- Ümüm – ismételtem tagadóan.
- És hol van? – azért még megpróbálta…
- Ümmmm – gyakorlatilag lenyomtam egy fölső c-től terjedő oktávot, de ebből szegénykém nem tudott sok mindent leszűrni, csak talán annyit, hogy abszolút nem vagyok magamnál, és tudtomon kívül jól kicsesztem vele a kis éjjeli párbeszédünkkel.
Én nem emlékszem a fent említett esetre, csak annyira, hogy baromira zavart, amikor visszafelé rajtam keresztül mászott át a térfelére. Bár meg kell hagyni, romantikus volt. És még előttünk a mai este. Meg éjszaka.
Szeeegény Eszter! :)
A.

Szép volt

Csönd van. Végre, csönd van. A karácsony idén nem arról szólt, hogy halkan, békében leülünk, és magunkba, egymásba nézünk. Talán sose szólt erről. Mindig van egy koreográfia, amit követünk, és ez messze nem halk. De hiszen ez nem is baj.
Az én idei ajándékaim mellé mindenkinek mellékeltem egy kis verset is. Karácsony napján leültem az újdonsült laptopom elé, és elkezdtem írni a verseket. Körülbelül egy-másfél óra alatt el is készültem velük, kinyomtattam, és egy képeslapra ragasztva odaadtam mindenkinek. Persze először felolvastam. Mindenkinek tetszett, ezt a szokásomat szerintem meg is fogom tartani. Mindennél többet ért.
De mégis, a karácsonyból nekem egy egész picit hiányzott a csönd. A béke nem, bár kérdés, hogy mennyire lehet békés hat ember, akikből három lakik egy házban, a másik három pedig (részben) alig látja a többieket. De azért békés volt, és bevallom, nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyesek leszünk, és összehozzuk a karácsonyt ebben a kellemes hangulatban. Ami nagyon jó volt, hogy volt egy kis újítás is idén…
Már négy éve apukám minden karácsonyozás után hazamegy a saját házába aludni. Ezzel nincs semmi baj, de mi, lányok eddig nem nagyon láttuk ebben a tényben a lehetőséget. Na, most ezt bepótoltuk: lehet csinálni a kupit! Fogtuk, és karácsonyeste, amikor már apum is elment, lehozott mindenki magának egy-egy matracot (van bőven…), leraktuk a fa alá, szorosan egymás mellé őket, és együtt aludtunk a nappaliban. Este háromig néztünk egy filmet, bár Julcsi és Zsuzsi nagyon hamar bealudtak rajta.
25-én reggel arra ébredtünk, hogy Anyuci hozza a négy kakaóval teli cumisüveget. Miközben szürcsölve iszogattuk a kakaót a meleg paplanok alatt macikkal körülvéve, beraktuk a dvd lejátszóba a Kisvakondot, és azt néztük. Anyuci mondta is, hogy olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek. Tényleg olyanok voltunk, és nagyon élveztük. Sokat mókáztunk, néha bunyóztunk egy kicsit (persze csak játékosan), rikiki-partyztunk, és dumáltunk. Amikor Anyu szólt, hogy reggelizni kéne, lassacskán kikászálódtunk az ágyunkból, elmajszoltuk a virslinket, aztán visszafeküdtünk aludni a fa alá. Eszméletlenül jól esett.
Éjjel, amikor három tesókám már nagyban húzta a lóbőrt, nekem valahogy nem jött álom a szememre. Felkönyököltem, és végignéztem a három takarókupacon, amik két nővéremet és egy húgomat rejtették magukban. Eszembe ötlött, hogy mi lesz úgy húsz év múlva, hogy vajon még mindig lesznek-e ilyen idilli pillanatok, és hogy fogunk-e még földre fektetett matracon kakaót iszogatni cumisüvegből – együtt. Utána csak elmosolyodtam, és inkább kiélveztem a pillanatot. Visszafeküdtem, és már cseppet sem zavart, hogy Julcsi néha egy kicsit horkol, és Zsuzsi itt-ott forgolódik, vagy ellopja a macim felét.
Szép karácsony volt. A csönd egy kicsit hiányzott, de ha hat ember van egy helyen, ott nem kell csönd. Magamban most talán megtalálom azt is. Legkésőbb akkor, amikor lehullik végre az első nagy hó. :)
A.

Karácsony előtt egy nappal

Holnap karácsony van. Ma reggel arra ébredtem, hogy virít a nap, Anyuci takarítja a konyhát, hugicám, Eszter pedig még javában húzza a lóbőrt. Én tegnap bementem Pestre, több okból kifolyólag, de az egyik az volt, hogy egy-két apróságot beszerezzek kis családomnak. Végtére is a karácsony igazán izgi része szerintem az, amikor oda lehet adni a szépen becsomizott ajándékokat.
Őszintén szólva nem volt sok pénzem, úgyhogy tényleg csak nagyon kis dolgokat tudtam venni, de rájöttem, hogy mit is adok én azoknak a törpcsaládomnak. Kapnak tőlem szép képeslapot. Már novemberben bedobtak a postaládánkba egy kiló képeslapot, egyébként nagyon szépeket, és én szépen le is nyúltam mindet. Nos, ezekbe a szép képeslapokba fogok én aranyosabbnál aranyosabb dolgokat írni. Nem hiszem, hogy rímeket, mert az ember mégse sokkolja a családtagjait nagyon karácsonyeste, de azért egy-két bugyuta rím, mint a Pulcsi Julcsi vagy az Egy Szer Eszter, esetleg Kuli Zsuzsi, nemtom, szóval biztos lesz majdan nekem ihlet.
És habár úgy illenék, hogy karácsonykor van hó, én azért is hálás vagyok, hogy szép időnk van. Szeretem a havat, de az elmúlt években olyan nagyon nem akart esni, hogy annak már biztosan oka van. Lehet, hogy a Pumukli túl sok Hópölyhöket evett, és attól ijedt meg a hóesés, de az is lehet, hogy a verebek küldtek valami nagy ász követet hozzájuk, hogy télen is jussanak kajához, és ezért nem esik. Mindegy, biztos van nekije oka, a lényeg, hogy jó idő van, a házunkban elfogadhatóan jó a hangulat, van sok-sok almásbide meg káposzta, egyéb nekem már nem is kell. Najó, azért ma még a gyertyákat beizzítom.
A.

Körülmények?

Az ember egyik alapreakciója a menekülés. Mindenki másba menekül, ez teljesen személyfüggő. A lényeg, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen szembesülni a problémával, önmagunkkal. Volt idő, olyan körülbelül egy éve, amikor minden problémámat szinte kénytelen voltam belülről megoldani, mert beszélgettem. Beszélgettem a barátommal, beszélgettem a barátaimmal, beszélgettem önmagammal. Ma már nem beszélek sokat. Rájöttem, hogy a beszéd egy veszélyes eszköz a megoldásra, mert könnyen visszaüt. Kiderül, hogy a barátod nem a barátod, hogy önmagadnak is ellensége vagy. És akkor hova menekülsz?
Az én menekülésem – szánalmas módon – saját magam túlhajtása. 13 órás műszakokat produkálok, habár az esetek nagy részében simán a felére faraghatnám a munkámat. Sokszor van olyan, hogy kifejezetten keresem az elfoglaltságokat, habár már így is teljesen be vagyok táblázva. Az elmúlt két hetem erről szólt. Tudtam, hogy nincs semmi rendben velem, tudtam, hogy le kéne ülni, magamba kéne nézni, de sokkal kellemesebb volt azt mondani, hogy: nem, nincs erre most időm, köszönöm szépen a törődést, de majd máskor, majd jövőre. Vagy soha.
Lényeg ami lényeg, a két hét elmúlt, elkezdődött a szünet, nincs több hosszú műszakozás, kénytelen vagyok itthon ülni, és csöndben lenni. Gondolkodni. Mi a baj? Felrémlik bennem, hogy ha valahol baj van, az lehet a körülmények miatt is. Mik a körülmények? Oh, az van bőven, nekem elhihetitek. Mint valami lecke, elkezdem magamnak sorolni. Körülmények. Első pont. Második pont. Harmadik... Egy idő után én is érzem, hogy az egész „körülménylista” egy kamu, és csak kerülgetem a forró kását. Na akkor kezdjük elölről, mondtam magamnak.
Eszembe jutott egy tanárom. Csak felrémlett a kiegyensúlyozott arc, a tettvágytól és vidámságtól égő szemek. Az ebédlőben találkoztam vele pénteken, és ő mondta nekem, hogy olvassa a blogomat, és tetszett neki a hártyás bejegyzésem. Mert tényleg olyan sokfajta hártya van, mondta nekem. Én nem értettem, hogy miről beszél. Aztán beugrott. A hártya, tényleg, amit írtam még a múlt hónapban. Amikor még minden körülmény más volt. De már akkor is leírtam, hogy nem bírok magamba nézni. Aztán visszaolvasgattam a bejegyzéseket... Visszatekertem egészen szeptemberig. Más körülmények, ugyanaz az életérzés. Mi van velem? Miért nem merek magamba nézni, és miért találom szembe magam annyi ellenállással – saját magam részéről.
Végleg elvetettem a körülmény-elméletet. Az egyetlen problémám egyedül én vagyok. És a félelem, attól, aki valójában vagyok. Mert semmi közöm ahhoz, aki lenni akarok.
A.

Béke van

Talán nem is olyan nagy hülyeség, hogy a legjobb orvosság a munka. Bocsi, lehet, hogy ilyen hülyeség nincs is, nekem mégis rémlik valahogy. A tagnapi – enyhén depresszív – kedélyállapotom mára már javult valamicskét, hála a Magasságosnak és a Lábas Csiguszoknak, azért mégis bennem maradt egy-két mélyebb szálka. De dolgozom rajta, hogy azok is eltűnjenek. A legjobb orvosság a munka. Mondta a Süni és elővette a körömreszelőt.
Ma bementem az iskolába, és elmondhatatlanul erős tettvágy vett rajtam erőt. Talán azért, mert egy hétig nem voltam suliban, az érettségi és a betegségem miatt. (Érettségi 5-ös, 87%; betegség elmúlt, köszönöm.) Egy szó mint száz, ma alkottam, tettem egy hatalmas lépést az iskolaújság terén (ugyan nem akkorát, mint Armstrong bácsi, de azért embereset), és megtartottam egy egész aranyos kis szenátusit, amit még élveztem is.
Az is feldobta a hangulatomat, hogy kaptam kémiából egy témazáró 4-est, így már nem szín 2-esre, hanem szín 3-asra állok. Kicsit lehangoló, hogy nem vagyok mindenből a Best, de hát nem születtem zseninek, egy átlagos ufó vagyok a Földön, és úgy boldogulok, ahogy éppen tudok. Most éppen csúszva-mászva, de nem elbukva. Remélem.
Itthon ma nem volt balhé, amiért nagyon hálás tudok lenni, mert szükségem van egy kis nyugira idehaza is. Nem nagyon meséltem róla, de Zsuzsi nővérem mostanában pszichésen nincs jól, ami sokkal több csúnyaságot eredményez, mint azt egy-két ember el tudná képzelni. Amikor tegnap azt írtam, hogy itthon olyan a helyzet, mint egy bolondok házában, akkor nem is csak Zsuzsira értettem, hanem saját magamra is, mert nem voltam teljesen normális. Most komolyan, szerintetek aki átbőgi az éjszakát, mert csak 87%-os lett az angol érettségije, nem 90%, ahogy azt eltervezte, az nem abszolút hülye? Én meg vagyok erről győződve. De arról is, hogy senkinek nem kívánom hogy átélje az én elmúlt egy-két hónapomat. Tudom, mindenkinek nehéz, kinek így, kinek úgy – de ez az elmúlt időszak (és talán még egy kicsi az elkövetkezendő időszakból is) piszok nehéz nekem. Minden téren.
Már megint elmentem egy rossz irányba, hiszen ma jó napom volt, alkottam, és ismét eszembe jutott a Liza által kedvelt mondat, miszerint: Don’t worry. Be happy.
Apum verziója szerint: Don’t fos, béke van!
A.

Paff

Egyre sűrűbben rémlik fel előttem mindent tudó gitártanárom arca, ahogy évekkel ezelőtt ülök előtte, és ő így szól hozzám:
- Anikó, nem mondhatunk paffot az életnek! – közben kezeit szétvetette, és hátradőlt a széken, mintha az Élet személyesen jött volna el az órámra és lőtte volna le a tanáromat.
Nem mondunk paffot az életnek. Alapszabály. Ezt ismételgetem magamban újra és újra, egyre többször, és egyre elkeseredettebben. De van bennem valami, talán önutálat, talán önsajnálat, talán önbizalomhiány, de az eredmény ugyanaz: egy lúzernek érzem magam, aki folyton csak paffot mond, és nem éri el a célját.
Ötös érettségi. 87%. Paff.
Őrültekháza otthon – elveszett lelki egyensúly. Paff.
Diákelnökség. Nincs iskolaújság. Azt mondtam, decemberben kiadjuk. Paff.
Kettesek és egyesek matekból, kémiából, fizikából. Paff.
Tanulni kéne angolul. Nem tudok angolul. Paff.
Nincs erőm. Valahol, valami elveszett, és nagyon keresem az utat visszafelé, de nem találom, az istenit, nincs meg sehol. Megpróbáltam segítséget szerezni valahonnan, és régi tapasztalatomból kiindulva kerestem könyveket, hátha segít. Nem történt semmi, idiótábbnál idiótább könyvek kerültek a kezembe, kezdve a 100 év magánnyal, egészen a Tartuffe-ig. Megpróbáltam kibeszélni magamból, de rájöttem, hogy nem tudok beszélni róla, mert nem tudom, mit mondhatnék.
Megpróbáltam magamba nézni. De nincs tiszta fejem, nem látom át azt, ami bent van, és így egyre több jelt kapok arra, hogy beigazolódott a félelmem: elvesztettem az egyensúlyt, nincs harmónia, lelki nyugalom vagy fejlődés. Nincs semmi.
Paff.
A.

Hártya

Egy egészen szűk alagút húzódik lefelé mindenkiben. Ez az alagút olyan nagyon szűk és sötét, hogy az embert szinte kirázza a hideg, ha arra gondol, hogy le kell mennie a mélybe. Retteg, a fogai vacognak, hol a hideg fut végig a hátán, hol forróság áramlik végig a vérében. Vannak a bátrak, akik lemerészkednek az alagútban. Vannak, akik nem elég erősek ehhez. De aki lemerészedik, az ezer bajba kerülhet emiatt.
Nem mindenki tér vissza. És mindenki megváltozik, aki megpróbálja.
Az alagút kör alakú, hideg, és sok-sok körgyűrűből van összetákolva. Lefelé húzódva oson az ember legfélelmetesebb részébe, egyenesen a lelkébe. Volt ma egy pillanat az életemben, amikor rájöttem, hogy nincs más választásom hogy megtaláljam a válaszaimat, csak ha elindulok ezen az alagúton, ahol már sokszor elindultam. El kellett indulnom megint, hogy rájöjjek arra, mi a baj velem mostanában, miért nem vagyok önmagam, miért nyújtom a töredékét annak, amit valójában tudnom kellene.
Elindultam. Könnyen, bajok nélkül, magabiztosan, mint mindig, abban a biztos tudatban, hogy az alagút legalján megtalálom a válaszomat a kérdésre. Hisz ez csak én vagyok, semmi veszélyes. De még alig voltam az utam elején, amikor beleütköztem valamibe. Valami nyálkás, félelmetes, és sérülékeny valamibe. Egy hártyába. Ütköztetek már hártyába a lelketek felé vezető alagútban? Ugye hogy nem!
Ez a hártya sérülékenyebb, mint bármi más, és én csak félve kaparásztam meg a körmömmel, mert tovább akartam menni. De alighogy hozzáértem, a hártya megfeszült, és kis repedések keletkeztek rajta. Ugyanebben a pillanatban az igazi énem rettenetesen közel került ahhoz, hogy elsírja magát. A hártyát érintő ujj azon nyomban visszarándult. Ott voltam a szűk járat kellős közepén, lebegtem, és döbbenten álltam a lehetetlen előtt: nem tudok továbbmenni, mert ha megkísérlem, elszakad a hártya, és valami visszavonhatatlanul megváltozik.
Akkor rádöbbentem: a baj maga a hártya. Az a hártya azért van ott, mert azt akarom, hogy ott legyen. Azt akarom, hogy ne tudjak rajta keresztülhatolni. Mert ha ez megtörténik, eljutok az alagút belsejébe, és meglátom azt, amit még sose láttam, bár sokszor azt hittem, hogy tudom, mit találok ott. Mekkorát tévettem.
Egy utolsó, erősebb próbálkozást tettem még a hártya elszakítására, ami hatalmas bátorságot és erőt igényelt. De ismét ugyanaz történt, csak sokkal erősebben, a hártya megfeszült, a szemem könnybe lábadt, és csak azt akartam, hogy hagyjam már abba, ne piszkáljam már azt a hártyát, mert fáj, mert félelek, és mert nem ismerem azt ami mögötte van.
A hártya maga a védőháló az akrobata alatt. A hártya maga a fenyegető felhő egy rét felett. A hártya maga az ismeretlen. A gyenge hártya sérthetetlen és sose leszek képes átszakítani.
A.

Én

Közel 20 tanár ül előttem a teremben, közel 40 szemgolyó mered rám, és közel 3 kéz lódul a levegőbe. Mint az illedelmes diákok, jelentkeznek, akinek pedig nincs kérdése, az továbbra is csak érdeklődően figyeli az eseményeket. Isszák a szavaim.
- Tanárnő? – mondom, jelezve, hogy az a tanár, akire rámutattam, kérdezhet. Miközben ő egy elég értelmetlen kérdést próbál nekem megfogalmazni, rádöbbenek a szituációra. Itt tényleg én vagyok az, aki kérdez, válaszol, magyaráz és felszólítja azt, aki engedelmesen jelentkezik. Tessék csak, tessék, csókolom. De én egy diák vagyok, előttem a közel 20 osztályfőnök, a terem végében pedig maga az igazgató (aki megjegyzem, késve érkezett). De itt vagyok, én vagyok itt, egy abszurd szituációban, és a legfontosabb hatalommal: információval. Én képviselem azokat, akikért a tanárok ott ülnek a padokban, és akikért kapják a fizetésüket, akikkel nap mint nap hol élvezettel, hol utálkozva, de együtt dolgoznak. Igen, úgy gondolom, akkor, amikor ott ültek előttem a tanárok, tudatosult bennem igazán, hogy diákelnök vagyok. És jó érzés volt.
A dolog mégsem ilyen egyszerű és fantasztikus. Közel sem elég egyetlen egy konferencián, egy egyszerű osztályfőnöki értekezleten megfelelni. Tegnap szenátusit tartottam, majdnem 30 diák és egy tanár előtt, sok mindenről beszéltünk, és én irányítottam a beszélgetést. Ma az egész osztályom és az osztályfőnököm előtt kellett megfelelnem, beszélgetést kezdeményeznem egy 36 fős csoportban anélkül, hogy káosz lenne a vége. A témák megadva, az emberek unalomra hajlamosak, fent kell tartani az érdeklődést, és mégis előrébb kell jutni. Sikerült. És sikerült, és sikerült, és sikerült.
Aztán hazaérek... Lefekszem este, és csak annyit érzek, hogy van, amit nem csináltam meg, nem volt elég, még dolgoznom kéne, és nincs is igazából jogom ahhoz hogy most elaludjak, pihenjek és ne gondoljak semmire. Sokszor fordul elő, hogy szinte tudatosan kell kikapcsolnom az agyamat, irányítani a gondolataimat. Útálom. De nem tudok mindent megcsinálni estig, az időmbe nem fér bele. Ezt tudom is, ezzel együtt kell élnem, és vállalni a következményeit. Még ha ez azt is jelenti, hogy nem, nem leszek kitűnő, és nem, nem lesz mindenki a barátom, valamint nem, nem lehetek én sem mindenben tökéletes, nem felelhetek meg mindenkinek. Be kell vallanom, ez nehéz, és néha elég rosszul érzem magam miatta. De nem fér bele több az életembe.
Diákelnök vagyok. Diák vagyok. Szervező vagyok. Kezdő művész vagyok. Barát vagyok. Barátnő vagyok. Gyerek vagyok. Maximalista vagyok.
A.

Találkozás egy régi barátnőmmel

Szörnyű jegyek a szörnyű után. Kémia karó, fizika pocsék, és még németből is csak úgy úszom meg a felelést, hogy egész egyszerűen folyton hiányzom óráról. Nem megy ez így, édes szívem, nem megy ez így!
Találkoztam a héten egy régi osztálytársammal, akivel még Bián jártam egy osztályba. Elég jó barátnők voltunk, és gondolta, fussunk össze, dumcsizzunk egy kicsit. Benne voltam, miért is ne? Dumálni tudok, osztályozó vizsgán is kiküldött a tanár, azzal a megjegyzéssel, hogy ne beszéljek lyukat a hasába. Pedig én csak az alvás előnyeiről löktem a rizsát, nem értem, neki attól miért volt lyuk a hasán. Talán éhes volt.
Szóval találkoztam Petra elvtársnővel, akit már ezer „éve nem láttam”, és akivel „volt miről pletyizni”. Én összezsúfoltam röpke tíz percbe a fél életemet, ő pedig elővette a cigijét, rágyújtott, és sűrűn bólogatott heves elbeszélésemhez. Miután kifogytam a szuszból, megkérdeztem, ő mit csinál mostanában, mi történik vele, ez-az-amaz. Semmi. Dohányzik, rosszul tanul, alapvetően egyedül érzi magát, és lerí az arcáról, hogy nem érti, miről hadováltam a tíz perc alatt. Én sem értettem volna meg az ő helyében, nem erősségem a beszéd, de mégis, a szemében valami furcsa értetlenség volt: ott ültünk a füstös Egyetemi Kávézóban, a Móricztól két köpésre, és arról dumáltam, hogy nyelvvizsgázom, érettségizem, diákelnök vagyok, jah, és éppen a pasim hívott, hogy fél óra múlva Király utca. Mi van velem? Semmi. Abszolúte semmi, de azért mégis ott az a fránya értetlenség egykori legjobb barátnőm szemében, aki három éve még jobban ismert néha mint én saját magamat. Megváltoztam? Biztos. De ő is, hiszem kezében a koporsószöggel meséli hogy dolgozik hétvégénként, hogy az angoltanára nem tud magyarul, és hogy még mindig, francba, még mindig nincs senkije.
Petra elvtársnő jó barátnőm. Liza (a best) elmélkedett a barátságról blogjában, én most ezt nem szeretném megejteni, a lényeg az, hogy Petrával egy húron pendülünk, és még ha büdös cigiszagú is leszek minden találkozásunk után, én szeretek vele lenni.
A.

Új hónap

Egy istenes hét után konstatálnom kell: vége az őszi szünetnek, és ismét jön a mókuskerék... Holnap iskola. Múlt héten önhibámon kívül nem jelentem meg egy október 23-ai budaörsi rendezvényen, ahol az igazgató is jelen volt, úgyhogy még be sem iktattak diákelnöknek, de már le leszek cseszve. Ilyen az élet, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű menet...
Rengeteg ötletem és elképzelésem van Egyosz-ügyileg, de sajnos nincs saját lap-topom, és így elég nehézkes a munka. Kishúgom múlt héten tv-sziesztázott, és a „nagy” gép egy szobában van a tv-vel, így elég lehetetlen lett volna komolyan leülni, és ott dolgozni. Ráadásul a saját szobámban lényegesen könnyebben tudok koncentrálni, a számítógép/tv-szoba annál kevésbé ihletadó. Általában olyan állapotok uralkodnak benne, mint egy özönvíz utáni harkályfészekben. Egyszóval nem haladok...
Ami pozitívum, hogy sikerült feltöltődnöm az egy hét szünet alatt. Igaz, pénteken volt egy kis történet, amit nem részleteznék, de elég rendesen kiborított, habár nem kellett volna. Ez van, könnyen kiborulok, ha igazságtalanság történik, főleg ha velem. :) Majd kinövöm, de szerintem ez esetben nem lehet rám azt mondani, hogy hisztis és sértődékeny vagyok. Uh, tényleg, ezt már rég meg akartam kérdezni Tőletek, lehet, hogy most majd meg is teszem. A jó az volt, hogy volt mellettem valaki, aki tudott segíteni, és ezért hálás is vagyok neki.
Csinálom magamnak a programokat, de legalább az írásbeli érettségim megvan, a szóbelire még készülök. Január környékén még megpróbálkozom egy nyelvvizsgával, de ha az érettségi jól sikerül, akkor talán az önbizalmam is egy kicsit visszaáll a helyére. Decemberben mondjuk ki fog esni egy kis idő, mert Apukám el fog vinni valami szép helyre szilveszterezni. Még meglepetés, hogy pontosan hova, de én már várom. Biztos jó lesz.
Nos, a gyors hírösszefoglalóm után most megyek is, megnézem, hogy Hamilton világbajnok-e már. Én neki szurkolok. :) Szép a szája, és angol, úgyhogy abszolút főnyeremény.
A.

Homályos balsejtelem

Egy nagyon furcsa éjjelt követően a ma reggelem is nagyon furcsa volt. Bent aludtam Pesten a Kedvesemnél, és mivel neki ma iskolája volt, mindketten korán keltünk, hogy ő suliba, én meg hazamenjek.
Az idő nem volt túl rózsás ma, egész nap váltakozott, hol kisütött a nap, hol beborult, néha csepergett az eső. Az utak reggel hétkor még csúszósak voltak az esti zivatartól, de egyébként már sütött a nap, szép idő volt. Párom motorozik, és tegnap éjjel motorral érkeztünk a lakására, ma reggel pedig úgy döntött, hogy motorral megy az iskolába is, lévén szép idő van. Egy szép reggel, ragyogó napsütés, Budapest.
Lent a motornál elbúcsúztam tőle. Még mérgelődött egy sort, hogy fujj, vizes lesz a sportcipője, miközben kitolat a parkolóból, én viszont az órámra néztem, félbe szakítottam folyton fecsegő kedvesemet, gyorsan megcsókoltam, és futottam át a zebrán, hogy elérjem a buszomat. Felszálltam a buszra, ami azon nyomban el is indult. Még visszanéztem a páromra, aki már bukósisakkal a fején küzdött a tolatással motorja nyergében, és hirtelen rossz előérzetem támadt. Kísértetiesen hasonlított a kép egy filmben látott jelenethez. Eső, nedves út, de mégis ragyogó napsütés, ahogy a lány elmegy a fiútól, aki az utolsó útjára készül a motorjával…
Előfordul, hogy az embernek ilyen megérzései vannak, meg végülis akit szeretünk, azt féltjük, úgyhogy csak annyit tettem, hogy elővettem a napszemüvegemet, hogy eltakarjam megviselt szemeimet, bedugtam a fülembe a fülhallgatókat, és megpróbáltam elűzni a rossz sejtéseket. Az idő tényleg gyönyörű volt, és a busz éppen a Parlamenttel szemben húzott el a rakparton, én pedig abban gyönyörködtem, ahogy a nap sugarai a hatalmas épület mögül milyen szépen világítja meg a Dunát, amikor a headset-emben az Amelie-ből egy nyugis darabot hirtelen megszakított a Don’t worry be happy örökzöld sláger. Egyetlen embernek volt beállítva ez csengőhangnak: motoros kedvesemnek.
Először nem értettem, végülis tudtam, hogy motoron ül, ott nem tud telefonálni, ám ha mégis ezt teszi, akkor… elkezdtek leperegni a lehetőségek előttem, amíg felvettem a telefont. Amint megnyomtam a zöld gombot, és beleszóltam, hogy „Halló”, párom amúgy jellemző hadarása hallatszott a fülembe, amiből én csak annyit értettem, hogy valami Balázs, és hogy nem vett bort.
- Anikó vagyok, nem Balázs! – mondtam kicsit mérgesen, mert mégiscsak megijesztett a kis gonosz, azt hittem már, valami baj van, és egyébként is, mit jön itt nekem borokkal!
- Tudom, hogy Anikó vagy, és nem Balázst mondtam, hanem azt, hogy Babám! – sose hívott még így, de hát ő tudja…
- Na akkor most kezdjük elölről, mert egy szót sem értettem! – mérgelődtem.
- Azt mondtam, hogy ne ijedj meg, Babám, de balesetet szenvedtem.
Éltél már át ilyet? Amikor egy pillanatra kimegy az összes vér a fejedből, elsápadsz, a lábad megroggyan, a szemed elkerekedik, és valahol a mellkasod táján valami hirtelen egy pillanatra abbamarad...
- Mi-micsoda? – megkapaszkodtam a buszban, és rögtön az suhant át a fejemen, hogy mégsem lehet akkora baj, mert hát beszél, sőt, hadar, ami nála azt jelenti, hogy kutya baja sincs. Kincsem elkezdte magyarázni, hogy belement valami kátyúba a csúszós úton, és – habár csak 40-nel ment – eldőlt a motorral. Az volt a szerencséje, hogy nem jött utána autó.
Oké, lazára vettem a dolgot, nem kell mindig mindenhol rémeket látni. Miután biztosított, hogy nem esett komolyabb baja, mondtam neki, hogy hívja fel az anyját, és ha rosszul érzi magát, akkor a mentőket, majd letettem, és bőven volt időm gondolkodni, mire megérkezett a busz a Gellért térre. Hallgatnom kellett volna arra a bizonyos balsejtelemre? Fel kellett volna hívnom, hogy azonnal szálljon le arról a mozgó halálvasról, és eszébe se jusson azzal iskolába menni, bumszlizzon csak szépen el a BKV-val? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha valami komolyabb baja lett volna, akkor én abba beleőrülök. Megint lepergett előttem az a fél perc a parkolóban, a fecsegése, az óráranézés, a gyors csók, és hogy végignéztem a busz ablakából, ahogy eltűnik a szemem elől ő és a motorja.
Le kellett volna rángatnom a motorról? Hiszen szinte tudtam… De hát nem az ő hibája volt, csak az a fránya kátyú… Egy biztos. Engem sem fog már senki emberfia motoron látni. És ha rajtam múlik, őt sem sűrűn.
A.

Elfoglaltság

Rájöttem, hogy nem tudok csigát rajzolni. Ez azért egy hatalmas felfedezés, mert nekem igenis kell tudnom csigát rajzolni, lévén hogy egy vagyok a kevés közül, aki birtokolja a tudást: a csigának márpedig van lába - csak olyan gyorsan mozog, hogy nem látszik.
A hatalmas csalódást Eszter okozta, féltékenyen szeretett kishúgom. Tudtán kívül, persze. Ma reggel ugyanis épp hogy leslattyogtam az emeletről, és a semmittevés kellős közepén rátaláltam egy kis szelet papírlapra, amin egy mérnöki pontossággal rajzolt csiga vigyorgott a lapról rám, gyönyörűen kidolgozott fej- és farok résszel, igazi Tárczyhoz híven négy aprócska, fekete lábikóval.
Az én csigámhoz nem is volt hasonlítható. Pedig hány lábas csúszómászót rajzoltam már fel különböző termek tábláira, vagy éppen a padra, esetleg füzetekbe (persze nem az enyéimbe). És most kellett rádöbbennem, hogy az én csigám nem is igazi csiga, mert túl nagy a feje, nincs hasa, és nagyon sok csavar van a házában. Ezért új csigát fejlesztek ki. Hogy mire visszamegyek a suliba a szünet után, jövő hét hétfőn, egy szuper-hiper-fantasztikus csigával állhassak elő, ami jobb, mint az előző, de továbbra is van lába, mert az elméletemet csak a sír döntheti meg.
Lehet, hogy túl sok a szabadidőm?
A.

Körbe-körbe

Össze vagyok mostanában zavarodva. Tegnap írásbeli érettségiztem angolból, és egy hónap múlva szóbelizek. Egy hete diákelnöknek választottak az iskolában, megcsináltam azt, amit tavaly nem tudtam elérni. Három hete van egy tündéri barátom, aki figyel rám, szeretget és velem van mindig.
Mégis össze vagyok zavarodva, és nem nagyon találok mindenre magyarázatot, ami körülöttem történik. Mostanában nem tudok blogot írni, nem tudok koncentrálni a feladataimra, a sok-sok ötletet nem tudom kidolgozni és tisztába tenni, nem tudom megvédeni az igazamat, a véleményemet elmondani, egyszerűen árnyéka vagyok önmagamnak.
Aki ismer, tudja, hogy mosolygok. De túl sokszor fordult elő az utóbbi egy-két hónapban, hogy miközben mosolyogva figyeltem valakire, akivel beszélgettem, hirtelen kívülről láttam magamat, és ezt kérdeztem: mit mosolyogsz te kis k-va? Tudom, brutálisan hangzik, és nem szeretek bejegyzésben káromkodni, de ez van. Túl sokszor kapom mostanában magamat azon, hogy lenézően, undorodva pillantok magamra, megvetve és kisemmizve azt, aki vagyok. Ez is hátráltat, de meg is ijeszt: hátha igazam van.
Állítólag ha valaki beszorult egy körbe, az a megoldás, ha egyenes utat választ. Ha megtöri a kört, és valami olyat tesz, ami segít kijutni a körforgásból. Én ezt az utat keresem, de a fenébe, már mióta! Már szinte az egyenes út is a kör részének tűnik, és újra és újra azt kell tapasztalnom, hogy ugyanott vagyok ahol évek óta. Mindig visszajutok ugyanoda, nincs megtörés, az én köröm túl stabil, nem lehet csak úgy kimenni belőle.
A.

A legönzőbb ember

Van egy szó, amit ha németórán be kéne sorolnom a pro-kontrás táblázatomba, egyértelműen a kontra alá írnám. A németóra ugyanis az élet relatív felfogásáról szól. Megtanulunk beszélni az egészséges táplálkozásról, a közlekedés előnyeiről-hátrányairól, az iskolarendszerről, az államrendszerről, bemagoljuk a különböző kajaneveket, és nem utolsósorban jellemezzük egymást és önmagunkat. Minden esetben azzal kezdünk, hogy elővesszük a füzetünket, és felírjuk a három szót: pro und kontra.
Önző. Meg nem mondom, hogy van németül, lényegtelen. Az önző ember mindent a maga érdekében tesz, csak és kizárólag a saját továbbjutását tartja szem előtt, és nem hajlandó másokat figyelembe venni, habár lehet, hogy néha úgy tűnik, hogy azt teszi.
Mindenki önző. Hiába keresek-kutatok a tengernyi ismerőseim, és a már sokkal kevesebb barátaim között, nem találok egy árva önzetlent sem. Ez megdöbbent, és egyben el is gondolkoztat – ha ilyen sok ember között egy sincs, akkor van-e egyáltalán igazi önzetlenség? Létezik-e? Mert ha jobban belegondolunk, gyakorlatilag minden tettünk saját önzőségünkön alapul. Látom a kétkedő arcokat. :) De megmagyarázom ezt a feltevésemet.
Mondjuk azt, hogy van egy ember, aki önzetlennek ismeri magát. Ha a barátja bajba kerül, segít neki, még ha áldozatot kell hoznia, akkor is. Ha lát egy éhező koldust az utcán, rögtön odaadja a kezében levő sajtos hamburgert, habár nagyon éhes. Ha valaki bántja őt, legyen a sérelem kicsi vagy nagy, ő önzetlenül megbocsát, sőt, a barátja marad az illetőnek.
Kérdem én, önzetlen az ilyen? Segít a barátjának – oké, de nem azért teszi-e, mert reméli, hogy fordított helyzetben majd visszakapja a segítséget, és mert így jobb barátja lesz az illetőnek? Ergo, ő lesz több valamivel. Odaadja az ételt az éhezőnek – nem azért teszi-e, mert utána neki az jó érzés, mert úgy érzi magát, mint egy kisebb megváltó, aki most segített egy szenvedőn, habár valójában lenézett a koldusra, és sajnálatból adott neki enni? Megbocsát, de nem azért teszi-e, mert nagyon jól tudja, hogy a másiknak sokkal rosszabb, ha ő megbocsát, hisz ő jött ki győztesen a szituációból, ő tanult az esetből, és a másik meg egy görény, akinek olyan adományt kellett adni, mint a megbocsátás? Milyen ember az ilyen?
Ez az ember nem önzetlen. Pedig sejtem, hogy majdnem minden ismerősöm és barátom a fent sorolt szituációkban hasonlóan cselekedne, mint a mi kísérleti önzetlen-nyuszikánk – én magam is. És azért mondom ezt el, mert az egyik legönzőbb ember, akit ismerek (?), az saját magam. Félreértés ne essék, én nem önzetlenségből leszek diákelnök. És nem önzetlenségből sütöttem meg azt a 600 db muffint sem az iskola diákjainak, nem önzetlenségből dolgoztam majdnem minden nap nyolcig ezen a héten a suliban, valamint nem önzetlenségből dolgozok a diákelnökök keze alá név nélkül immár két éve. Önző szándékból. Nézzetek mögé, és meglátjátok. A legönzőbb ember, akit ismerek. Ez vagyok én.
Az önző ember mindent a maga érdekében tesz, csak és kizárólag a saját továbbjutását tartja szem előtt, és nem hajlandó másokat figyelembe venni, habár lehet, hogy néha úgy tűnik, hogy azt teszi.
A.

Pillanatok

Vannak pillanatok, amik mintha egy másik síkban lennének, mint a mi megszokott, szürke hétköznapjaink. Nem szituációkra, vagy eseményekre gondolok, hanem csak egy-két másodpercre, pillanatokra, amikor valami más, valamiért nem mi vagyunk igazán, vagy épp ellenkezőleg: akkor vagyunk leginkább önmagunk.
Gondolkoztam erről-arról, és eszembe jutott egy kérdés: mikor voltam én a legközelebb a halálhoz? Erre persze nincs konkrét válasz, de nekem mégis sikerült felelnem magamnak. Felrémlettek képek. Ijesztő, de valós képek. Amikor állok a metrómegállóban, és nézem, ahogy a hatalmas, megállíthatatlan monstrum száguld felém – a szívemben van egy húzás, valami, ami hasonlít a vágyhoz, és húzna befelé, a sínek felé. Vagy reggelente, amikor kimegyek a szobámból a teraszra, és elnézem a békés tájat, majd lenézek a 10 méteres mélységbe – megint az a megfoghatatlan, abszurd vágy. Vagy amikor hazafelé leszállok a buszról, át kell mennem az úton, és egy hatalmas teherautó jön felém, szinte szuggerálva engem, hogy gyere, csak egy lépés.
Ezek a pillanatok elmúlnak. De olyanok, mint valami függőség. És hogy miért nem teszem meg azokat a lépéseket? Mert ezek csak képek, két sík, az egyik, ami a valóság, a másik, ami egy lehetséges valóság. Sokszor látok magam előtt utakat, amik ugyan nem teljesen tiszták, de ott vannak, felrémlenek, akár a metróban, akár az út szélén, akár egy csendes reggelen a teraszon. A függőség a tudás hatalmából ered. Abból, hogy tudom, mi történne, ha... És tudni jó. Biztonságos.
Nem félek önmagamtól. Tudom, hogy minden ilyen pillanatban csak azt élvezem, hogy belelátok a másik síkba. Mert nyilvánvaló, és tisztán látható. Más esetekben, hétköznapi szituációkban nem látom a lehetséges valóságot, csak egy félelmetes, sötét, zavaros valamit, amit nem tudok megfejteni. A metróban tiszta minden: ugrasz vagy nem ugrasz. És tudom, melyik a könnyebb: ugrani. De azt is tudom, hogy sose a könnyebb út a helyes.
A.

Kölcsönös hozzárendelés

Reggel van, itt ülök a gépteremben, amihez – mint diákönkormányzati képviselő – jogom van. Valami érthetetlen melankólia lett úrrá rajtam, de nem tudom, mi a magyarázat rá. Az előbb írtam meg a matek leckémet, általában itt szoktam megcsinálni, reggel, az üres gépteremben, tíz néma gép társaságában. Ritkán járnak erre reggelenként.
Tegnap megnéztem egy filmet, és nem bírom kiverni a fejemből. A címe Dr. Zsivágó, és a XX. század elei Oroszországban játszódik. Háborús-szerelmes film. Kedden Eszterrel csoportosítottuk a dvd-ket, és ezt a filmet a „filozofikus-szerelmes” kategóriába soroltuk.
A filmben mindenkinek megvan a maga szerelme. Olyan ez, mint egy függvény (egyszerűen csak a függvény jó példa). Mindenkihez hozzárendelünk egy személyt, akibe szerelmes, és akihez tartozni akar. Majdnem minden filmnél meg lehet ezt figyelni, és már az elején ki szoktuk találni, hogy ki-kivel fog összejönni. A Dr. Zsivágó esetében sincs ez másképp, épp csak az a mód, ahogy a szálak kavarodnak, egyedi és elgondolkoztató. Mert a szálak nem találkoznak. Sehol nem találkoznak, és hiába van a főszereplőnek kedves, csinos, okos felesége, akihez a film igenis a férjét „rendeli hozzá”, Dr. Zsivágó mégis mást szeret. Tipikus eset. A másik oldalon a doktor együtt van egy nővel, akinek szintúgy van férje, és nő férjéhez a felesége van „rendelve”. Az egész filmben egyetlen egy helyen kölcsönös a hozzárendelés, és az a doktor, és a szerelme.
Ha Zsivágó feleségének a szemszögéből nézem a dolgot, bizony nem túl szimpatikus ez a doki. Liza barátnőm a feleség helyében biztos hatalmas botrányt csinált volna akkor, amikor megtudja, hogy a férje hűtlen, ráadásul mást szeret. De ez az asszony fogja magát és a gyerekét, és elmegy a férje szeretőjéhez. Itt egyébként Zsivágó éppen a partizánoknál raboskodik, úgyhogy a két nő egyedül van a hideg oroszországi házban. A feleség elmondja a szeretőnek, hogy mennyire szereti a férjét, elmondja, hogy végig tudta, hogy a férje csak szeretetet érez iránta. És megkéri a szeretőt: ha a férje előkerül, mondja meg neki, hogy nem hajlandó visszafogadni, mert ha a férfi mást szeret, vele nem lehet boldog. Két gyerekük van! És nem tombol, nem üvölt, nem csinál botrányt, csak szépen visszamegy Moszkvába, ahonnan egy kis idő után deportálják, és meghal. Soha nem látja viszont a férjét.
De a szerető szempontjából nézve... Van egy férje, aki elhagyta, mert nem szerette őt a felesége. És van egy szeretője, akinek olyan felesége van, akire a feleség felnéz, és tiszteli. Kemény asszony. De ha az a bizonyos két hozzárendelés kölcsönös, találkozik, akkor onnantól kezdve nincsenek ész érvek. Megjegyzem, a szerető is meghal a végén, valamint a főhős is. Még előtte gyorsan összedobnak egy gyereket, aki apja verseivel együtt megmenekül, így lesz kerek a történet: a fiú, aki elmondja szülei történetét, apja szerelmes versein keresztül.
Tehát maga a történet alapja sémás, de vannak benne olyan emberi megmoccanások, amik elgondolkoztatnak. A doktor legjobb barátja a végén bevallja, hogy világ életében barátja felesége volt a szerelme. Amikor a szerető meggyilkolja zsarnok megmentőjét, hogy megint láthassa a doktort. Amikor deportálás előtt a doktor felesége ír egy levelet Zsivágónak, és megáldja benne, minden jót kívánva. Még mindig szereti. Amikor a szerető férje elolvassa Zsivágó verseit, és főbe lövi magát. Sorolhatnám.
Szóval megírtam a matekleckémet, és ennek a bejegyzésnek az írásával már el is ment még negyed órám. Még agyalni fogok ezen a hozzárendelés-dolgon, mert nem hagy nyugodni a tudat, hogy ez nem így van, ez csak mese, nincsenek hozzárendelések, vagy ha vannak is, akkor sosem találnak egymásra. Nincs kölcsönös hozzárendelés. Matematikailag lehetséges – de valójában lehetetlen.
A.

Egy átlagos keddi nap

Fáj a térdem. :( Ma egész nap nyávogtam, és nem is volt túl jó érzés suliban lenni. Legszívesebben otthon döglöttem volna, de hát nem lehet. Az első két órán jól elvoltunk, aztán jött a nagyszünet (20 perc), és a rémálmom: a kémia és a fizika óra. Mindkettőn írtam. Kémiából egész jól sikerült, a szerves kémiát kezdtük el. 2,2-trimetil-3-butilhexán. És a hasonlók. Szóval az megvolt, még egész büszke is voltam magamra, hogy de ügyes vagyok, reméltem, hogy a szerencseszféra folytatódik. Akkor jött a fizika... A négy feladatos dogára volt húsz percem. Hármat sikerült is megoldani, de sajna nem időhiány miatt nem ment a negyedik. Egyszerűen nem tudtam megcsinálni. A feladat: van egy korong, amit 6 m/s-al meglökünk, mekkora utat tesz meg, mire megáll? Elvileg a munkatétellel kellett volna megcsinálni, de amikor odáig jutottam, hogy a testnek a súrlódási erője négy számjegyből állt, és Newton volt a mértékegysége, feladtam.
Hát, nem leszek se fizikus, se komikus. Már napközben is éreztem szünetekben a lábamat, de a fizika után szinte meghaltam, úgy fájt. Van egy tippem, hogy miért lett ilyen, de nem mondom el. :) A lényeg hogy tegnap este felálltam a székből (...), és akkor történhetett. A rajzórán végig felraktam egy székre, az óra után pedig leslattyogtam Becz tesitanárunkhoz, hogy Tanárúr, én bizony ma nem fogok Q/-t (12 perces állandó futás, a követelmény min. 2000m). Nem is futottam, erősítettem, és Orsitól megtudtam, hogy ma szépen elmegyek a patikába, és veszek... Őőőő. Pillanat, hogy is volt... Nem Herkules, hanem Hektor, áh, megvan! Valami Flektor nevű krémet veszek, és bekenem vele a lábam, és pihentetem.
Úgyhogy mindjárt hazamegyek, elsántítok a patikába, veszek olyan Herkulesizét, és megtanulom a németet. Mert sok van. Naaagyon sok. Utána elmegyek gitárórára, és ha hazajövök, akkor (ezt is Orsi mondta) jegelem a térdem, és nem ugrálok túl sokat.
A.

Megszoksz vagy megszöksz

Angol érettségizem októberben. Ez amúgy nem téma, senkit nem érint, csak engem, a lényege viszont az, hogy – mint minden egyes nyelvekkel foglalkozó vizsga esetében – itt is vannak témák, amiket ki kell dolgozni, és tudni kell róla beszélni.
Többek között ilyen téma a közlekedés. Van egy tündéri nagynénim, Csuri, aki kint él Angliában, ott dolgozik, és nemrég hazajött egy kis időre, hogy relaxáljon. Kicsit elment a Balcsira, kicsit itthon pihent, egyszóval élvezte az életet, amit nagyon is jól tett. Azám, de ő, mint olyan magyar, aki Angliában él és dolgozik egy jó pár éve, bizony hozzá van szokva az angol közlekedési hogy-s-mint-ekehez. Lehet, hogy éppen ezért érintette őt olyan mélyen az, amit itthon kellett tapasztalnia ezügyben? Neeem, kéremszépen, mégpedig azért nem, mert én bizony nem élek Angliában (még...), mégis sokszor előfordul, hogy döbbenten állok bizonyos szituációk előtt, és nem tudom elhinni. Csuri egyébként leírta a magyar közlekedéssel kapcsolatos egy-két élményét, a verabozsoki.blogspot.com blogon el is olvashatjátok (nesze neked ingyen reklám:D).
Na de gondolom sokan vannak, akik bizony reggelente nem a bérletük után kutatnak, hanem a kocsikulcsukat hajkurásszák föl-alá, ezért az ő kedvükért elmesélem, milyen is egy átlagos – mondjuk – szerdai nap, amikor a 17 éves gimnazista (szerény személyem) elindul, hogy világot lásson, és megpróbálja túlélni a napot Biatorbágytól Budaörsön és Budapesten keresztül egészen vissza a kiindulópontig.
A reggeli félkómáról már számtalanszor írtam, ezért nem részletezném. Reggel mondjuk nem kell bemennem első két órára, azért nem tudok közvetlen Volán-járattal menni Budaörsre, a Tetra Pak nevű állomásnál át kell szállnom. Oké, felszállok a buszra, felmutatom a bérletem, és leülök. A busz bemegy a Faluházhoz és a Vasútállomáshoz is, mindkét helyen maximum két ember száll föl, egy sem száll le, de a kis városnézés minimum plusz negyedóránkba kerül. Remek. Tovább zötykölődünk, és csakúgy, mint mostanában szinte az összes járat, bemegyünk az Outlet Centerhez, ahol felszáll két kedves, aranyos, diplomás ellenőr, egy férfi és egy nő. Aki nem élt már át ilyen kihagyhatatlan élményt, annak elárulom, hogy ez úgy működik, hogy az egyikük fecseg a sofőrrel, a másik pedig szépen végigslattyog a buszon, szokásos „jegyeket bérleteket” szövegét nyomva. Az én bérletemen – mint mindig – most sincs feltüntetve a diákigazolvány-számom, sem a nevem, ugyanis lusta vagyok minden hónapban felirogatni. Mielőtt még odajön az ellenőr, gyorsan végigfut az agyamon, hogy fölírhatnám most, de minek, hiszem van nálam diákigazolvány. Az ellenőrnő odajön, odaböfögi, hogy „jegyeket bérleteket”, megmutatom neki a bérletemet (990 ft/hó/15 km). Közben egyébként kiveszem a fülemből a head-setet, hogy halljam, mit mond, de csak az egyikből, hiszen egy fülemmel is jól hallok. „Diákigazolványt!” mondja (semmi kéremszépen, ne legyünk túl igényesek), én odaadom neki, megnézi a képet és a hátulján a kis igazoló matricát. „Utazási viszonylatot igazoló igazolványa?” Nem sűrűn nézek bután. Most azt teszem. Mint a kicsi bocika, aki most pottyant ki anyja segglyukán keresztül, nézek az ellenőr nénire, és kedvesen visszakérdezek: „Milyen igazolás?” A néni – akinek egyébként a ruhája látott már jobb napokat is, és lerí az arcáról, hogy egy ideje még valamilyen kocsma előtt tengődött – rám förmed: „Ha kivenné a füléből azt a baszt, akkor hallaná, hogy mit mondok!” Na itt már elmúlik a bocika nézésem, és a pumpám is felmegy egy csöppet. Lehet, hogy nem ismeri a head-set kifejezést, de a „basz” elnevezés azért mégsem illik rá erre a technikai remekműre. Nem nagyon érdekel, hogy megismételje azt az xyz-t igazoló igazolásnak az igazolópapírjának a nevét, inkább újabb kérdéssel próbálkozok: „És hol szerezhetem be ezt az igazolást? Az iskolában?” „Az Etelén.” „Szuper, akkor be fogom szerezni.” Felállok, elveszem tőle a bérletemet és a diákomat, és elindulok, hogy leszálljak a buszról, végtére is már majdnem a Tetra Paknál vagyunk. A kedves, kultúrált ellenőr néni még utánam szól: „Most száll le?” „Igen, most szállok le!” Ha azt mondtam volna, amit valójában mondani akartam, lehet, hogy följelent közszolgálati személy lelki terrorizálásáért. Jogosan. De így csak annyit szól: „Az a maga szerencséje!” Ez már fenyegetés. Komolyan. Most akkor ki is fizet kinek? Ki él kinek a pénzéből? Én itt vendég vagyok, aki fizetett egy szolgáltatásért, és erre egy ilyet kapok: az a szerencséje. Hát neki volt a szerencséje hogy nem tudtam a nevét, ami egyébként az ellenőröknél 99%-ban nincs kiírva, pedig szerintem úgy lenne kóser a dolog, ha lenne egy kis táblácska a mellecskéjükön, a becses, szép nevükkel kipingálva.
Leszállok. Remeg a kezem. Átmegyek a kétszer két sávos úton a túloldali buszmegállóhoz. Az úton nincs zebra, és a nagy forgalom miatt csak úgy tudok átmenni, hogy először elmegyek félig, utána a záróvonalon ácsorgok egy ideig, amíg elfogy a túloldalon is a kocsisor, közben fél centire tőlem zúgnak el az autók. Amikor odaát vagyok, várok a 88-asra fél órát, de nem tudok leülni, mert a buszmegálló nem több egy táblánál, és temérdek szemétnél. Már nem egyszer gondoltam arra, hogy egyszer kimegyek oda, és összeszedem a szemetet. A 88-as végre megérkezik, elmegyek Budaörsre a környéki bérletemmel (500 ft) és leszállok a Gimi előtt. Lenyomom a napomat, és délután fél háromkor elindulok Budapestre, különangolra. Napközben rájövök, hogy a környéki bérletem nincs is nálam, úgyhogy jegyet kell kezelnem a 40-esen (ma már 240E), a kültéri részre (270 pengő). Budapesti bérletem éves van (35.750 ft egy 6,6cmszer 4,9cm-s papírszeletért). A Móriczon elmegyek a tanáromhoz, és 4-ig ott is vagyok. Utána még van egy randim a Westendben, úgyhogy visszasétálok a Móriczra, és felszállok a piros 7-esre (ma már 7E). A tömeg akkora, hogy három ember préselődik nekem, és akkora a bűz, hogy eszméletlen. A fázós emberek ugyanis télen nem nyitják ki az ablakot, merthogy kint hideg van, és ha arra merészkednék, hogy én teszem ezt meg (feltéve ha egyáltalán eljutok az ablakig), ziher hogy rám szól egy nénike, hogy sürgősen csukjam be, mert fázik. Hát én meg nem kapok levegőt, de ez senkit nem érdekel, a Blahán leszállok a 7-esről, és elmegyek a kombínóhoz. A 6-oson kapok helyet, de a felszáll egy részeg háromtagú csöves banda, és ontják magukból a bűzt, ezért felállok, és odébb somfordálok. Inkább állva teszem meg az utat a Westendig, és rekordidő alatt eljutok a Móriczról a Westendbe. Ott egy röpke találkám van, csak odaadnak nekem valamit, és máris itt a következő feladat: menjünk haza, Biatorbágyra.
Ilyenkor mindig egy nagy levegőt kell vennem, amit később megbánok, mert a Westendnél az aluljáróban pisiszag és kajaszag keveredik, amitől fölfordul az ember gyomra. Gyors mérlegelés után úgy döntök, hogy ne legyen unalmas az élet, metróval elmegyek a Ferencziek terére, onnan a hetes már visszavisz az Etelére. Nos, a metrónál manapság már mindig állnak ellenőrök, kicsit úgy néznek ki, mint a skin-head bandák az aluljárókban, félelmetesek és abszolút unintelligensek. Nem baj, nekem van bérletem, mi bajom lehetne? Nekifeszülök, és elindulok a mozgólépcső felé. Felmutatom a bérletem az egyik ellenőrnek, és már megyek is tovább, de az megfogja a karomat, és visszarángat a mozgólépcsőről. „Diákigazolvány?” Ez azért poén, mert az éves bérletet úgy lehetséges megvenni januárban, hogy a pénztáros néni elkéri a diákodat, ő személyesen ráírja a bérletre a számot, és a kettőt együtt akkor adja vissza, ha már kifizetted a nem kevés pénzt a papírfecniért – ergó száz, hogy ha diákbérleted van, akkor diák vagy. Nem baj, most a sárkány-tekintetemet veszem elő, és a bunkó, tapizós-rángatós ellenőrnek megmutatom az igazolványomat. Halkan fohászkodom, és hál’ istennek minden további nélkül tovább tudok menni. Amikor elérkezek a piros7-es megállójához, körülbelül öt darab szórólap van a kezemben, bár nem is emlékszem, hogy került hozzám. Mindegy, már közel a cél, még egy kis hering-feeling a hetesen, és pikk-pakk ott vagyok az Etelén. Az óra 5:55-öt mutat, amikor beesek lihegve a bérletpénztárhoz. Idő van, új bérletet kell vennem, mert már csak két napig érvényes, és a húgom is megkért, vegyem meg neki a bérletét, mert ő nem jár az Etelén. Megjegyzem, csak és kizárólag az Etelén lehet bérletet venni. Azám, de a bérletpénztár 6-kor zár, 5:55-kor pedig már rééég nincs nyitva! Az vígasztal, hogy kivételesen nem kell fél órát várnom a Volánbuszra, mert 6:10-kor pontosan elindulunk. Kocsival az Etele-Biatorbágy útvonal közepes szerencse esetében maximum 20-25 perc. Ugyanez Volánbusszal legjobb esetben is háromnegyed óra, de van, hogy több, attól függ, hogy lesz-e városnézés vagy nem. Ezen a szerdán nincs, és áldom az Eget, hogy hazaérek 7 előtt.
Nos, annyit hozzá kell tennem, hogy a fent említett szerdai nap kitalált, de minden esemény, amit leírtam benne, más napokon bizony megtörtént. Meg még sok-sok egyéb csúnya, gusztustalan és felháborító dolog is az egész magyar tömegközlekedéssel kapcsolatban, de asszem ennyi is elég volt.
De egyébként használd Te is a tömegközlekedést, mert a kocsi szennyezi a környezetet, igaz, nincs halálfélelmed, nem nyomnak össze, nem húznak fel minden másodpercben, nem kell félórákat várnod állva, és kétszer gyorsabban ott vagy mindenhol. De hát ez van, megszoksz, vagy megszöksz. És akkor még nem is beszéltem a zavarról, amikor nyelvvizsgán nem tudok jót mondani országom közlekedéséről, csak negatívumokat, sem azokról a szerencsétlen külföldiekről, akik ellátogatnak a híresen szép Budapestre, és minden buszon-villamoson – külföldi nyelvet hírből sem ismerő – bunkó ellenőrökbe és lehetetlen közlekedési állapotokba botlanak (a 270-es vonaljegyet már nem is említem...). Megszoksz vagy megszöksz? In my opinion: egyszercsak az utóbbi.
A.

Ringben

Furcsán büdös köntöst viselek. Olyan, mint amikor a mosást bent felejted a gépben, és pár nap múlva szeded csak ki. A ruháid beszáradtak, és az istennek nem akar kijönni belőlük az a szag. Ilyen szaga van a köntösömnek.
Az öltöző csendes, csak egy óra kattog hangosan, szinte agresszíven. Éles fény világít, én egy padon ülök, melegítőben és köntösben. A köntösöm büdös. A folyosóról szapora léptek zaja szűrődik be, és az öltöző ajtaja pár pillanat múlva kivágódik, beáramlik a zaj, és bejön az Edző. Üvölt, felrángat, pofozgatja az arcomat, ingerel, és kituszkol az ajtón. Végigmegyünk az éles, hideg fénnyel megvilágított folyosón, és én magamban arra gondolok, hogy nem vagyok felkészülve arra, ami vár. De nem tudom, mi vár. Csak nem akarok menni.
A folyosóról kiérve hatalmas tömeg tárul a szemünk elé. Az edző ordít. „Készítsd ki!” „Ne hagyd élni!” „Terítsd le!” És csak üvölt, én meg bambán nézek végig az orkánként tomboló tömegen, a szemembe hatszáz reflektor világít, egy hangszóró harsog, de nem értem, mit mond.
Másodpercek kérdése, és a Ringben találom magam. Most értem csak meg: itt nekem küzdenem kell. Az Edző lerángatja rólam a büdös köntöst, és megint pofon vág. Egyszerre tudom, hogy itt nincs választás: győznöm kell. Nincs fél siker, csak kudarc van, vagy a Minden.
Becsukom a szemem, és ráhangolódok a feladatra. Mint mindig, most is megpróbálom átélni a helyzetet, beleélni magam a szerepbe, hogy a legjobbat, a maximálisat hozzam ki magamból. Csukott szemmel, egyenletesen lélegzem, míg úgy nem érzem, hogy felkészültem a feladatra. Utolsó pillantás az Edzőre, majd hátat fordítok neki, és szembenézek a feladattal.
A pillanat tört része alatt hallgatott el az orkán. Mindenki. Csönd lett, mélyebb, mint amilyet bármikor megértem. Csak az én lélegzetem hallatszik. A négyzet alakú ringben már nem egyedül vagyok. A túloldalom van a Feladat, az Ellenség, a bukás vagy a Minden. Én fel lettem készítve, az Edző azt mondta, kész vagyok, azt mondta, zúzzam péppé azt az alakot a túloldalon, azt mondta, megígérte, neki igaza kell hogy legyen, mert ő az Edző, ő biztos tudja. Neki tudnia kell. Az alak közelebb lép, zöld szeme mélyen az enyémbe fúródik, szőke haja szorosan a tarkójára van kötve, és csak néz. Én belelátok a szemébe. Sőt, a szemén beljebb nézve látom a lelkét. És a lelkébe belenézve meglátom magamat. Látnék még beljebb is, de inkább két lépést hátrálok, és a zord csendben még jobban hallatszik a felerősödött zihálásom. Az én zöld szemeim karikára nyílnak, míg az övéi szúrósan, vizsgálgatva szegeződnek az enyéimbe. Nem akarom elhinni, hogy belerángattak ebbe, de már késő. Eszembe jut a köntös, hogy büdös a köntösöm, még ki kell mosni, még nem készültem föl, mert a köntösöm még büdös. Ő gúnyosan rám vigyorog, pedig nem is mondtam semmit. Nem kellett, ő tudja, és ugyanazt gondolja ő is. Ki kell mosni még.
Az orkán visszatér, a közönség tombol, a bíró előkerül, és kijelenteti, hogy életre-halálra küzdjünk meg egymással. Utána a bíró köddé válik, az embereket nézve pedig ismerős arcokat látok, akik várakozón lesik minden mozdulatomat. Szurkolnak nekem, győznöm kell – mondja a szemük. Én elkeseredek, megijedek, szememmel az Edzőt keresem, de nem találom sehol. Üvöltök a nézőknek, hogy keressék meg őt, de senki sem hallja, mit mondok. Ki akarok szállni. Akkor hátulról erős ütést mérnek a fejemre. Megütött a szemét. Hátraarcot csinálok, és szembetalálom magam villogó szemeimmel, gyűlölettől izzó szempárommal, és az ellenfelem elkezd beszélni:
- Egoista stréber szűzkurva, te! – acsarog a rém az én arcommal, az én számmal, az én indulatommal, az én lelkemmel. – Félsz az árnyékodtól, síró-picsogó, azt hiszed, vagy valaki, pedig semmi vagy! ÉN vagyok a valaki, mocsok! – és megint megüt. Az orromból vér folyik, a számban sós ízt érzek. Rádöbbenek, hogy ő sokkal erősebb mint én, mert én nem vagyok kondiban mostanában, pedig el akartam én menni úszni reggel, de hát más dolgom volt, na! Nem érek rá. És ő szebb is, mint én, ő szép, én ronda vagyok. Ő okos, ő tud mindent, én nem vagyok jó, buta vagyok.
- Igen, az vagy, csúnyaság! Folyton dolgod van, mi? Nyavalyogni, azt van időd, igaz?! Tessék, most sírd ki magad, most, mindenki előtt, azt szereted, nemde? Oszd csak az észt, mint aki hét próbát kiállt, de én úgyis utolérlek, és megmondom, hogy mi vagy te, hazudozó senki!
Üt. Minden mondatánál nyomatékul üt. Én már rég a padlón vagyok, már szinte az első másodpercnél kiütött. Bíró sehol. De akkor feltámad belül az a keserű, emésztő érzés, ami a lelkem legmélyéről áramlik felfelé, mint a sav, egészen az agyamig, mindent kimarva, és mindent semmibe véve. Nem jövök rá, hogy ő mindaz, ami én. Ugyanolyan hazug, önző, kétségbeesett strucc, mint én. Ő én és én ő. Az utolsó mondata után szünetet tart, hátrébb lép, kihívóan csillog a szeme, kibomlott haja az érzelmektől kipirult arca körül táncol, és a szeme megint szúr, mint a lelkiismeret. Én feltápászkodok, és összegyűjtöm minden dühömet, hogy bosszút álljak. Felemelem a kezem, és egy ugrással előtte termek, amikor meglátom az Edzőt. Ott áll, megfeszül az izgalomtól, mintha a döntő pillanat következne. A tömeg tombol, csak az edzőm és az ismerősök izmai feszülnek meg, mindegyikük szeme rám mered, és kezüket összekulcsolva szurkolnak nekem. Látom az Edző szemében a bizalmat, a hitet, és azt hiszem, jól csinálom. Minden indulatommal és gyűlöletemmel pofon csapom a szikrázó zöld szeműt. Úgy pofon csapom, hogy hátraesik. Ahogy én is. Amint hozzáér a tenyerem az arcához, azonnal érzem én is. Ugyanúgy hátratámolygok mint ő, és ugyanúgy elesek, ahogy ő teszi.
Minden eltűnik. Csak a vakító, sértő fény marad meg, és a tudat, hogy vesztettem. Kudarc lett a Mindenből. Az ellenfél legyőzött, megkapta a győztesnek járó övet, ott csámcsoghat vele, a szikrázó zöld szemeivel és a kócos hajával, én meg itt vagyok, arcomon még ég a pofon helye, a többi sebet meg sem érzem. Csak a pofon fáj. Hallom, ahogy egy ajtó csikorogva kinyílik, majd lassú, lemondó léptek zaja szűrődik felém. Megint az a szag. A köntösöm szaga. És akkor tisztán hallottam az edzőm hangját:
- Hát nem megmondtam, drágaságom? Hát nem megmondtam, hogy nyerni kell? Készítsd ki, mondtam. Ne hagyd élni. Te meg erre életet adsz neki, és az orra alá dugod az egyetlen igazi fegyverét? Buta vagy, drágaság, még edzenünk kéne. Most hazamegyek, holnap légy készen.
A pofon ég az arcomon, az orromban a köntös utálatos szaga terjeng. És tudom, hogy holnap fárasztó edzésem lesz. Megint. Mindent vagy semmit.
A.

Épp ráértem

Múlt héten egyik nap Apum felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni Londonba vasárnap. Gondolkoztam egy kicsit, majd így szóltam: hát, vasárnap épp ráérek.
Így kerültem ki Londonba a hétvégén, és így történt, hogy nem mentem iskolába hétfőn. Egyébként a tényleges cél a Chelsea stadion volt Londonban, a Chelsea kontra MU meccs. Be kell vallanom, hogy amíg meg nem tudtam, hogy megyek a meccsre, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán vannak meccsek mostanában Angliában. Na de akkor fogtam Peti barátunkat (részletes személyleírás róla a www.rliza-naplo.blogspot.com blogon), és kikérdeztem: mi a hangyahajzat is az a Chelsea, és miért jó az nekem, ha kimegyek. Megtudtam.
Vasárnap reggel, amikor az ember általában délig alszik, és utána is csak poénból kel ki az ágyból, mi húgommal, Eszterrel ötkor keltünk, hatkor pedig édesapám kocsijában ásítozva száguldottunk a Ferihegy felé. Apum egy gyors tájékoztatót adott a kocsiban, lenyomta a programot nekünk, meg hogy egyáltalán kikkel, hogyan megyünk. Kiderült, hogy a Samsung visz ki minket, és nem csak T-mobilosok lesznek, hanem mindenféle mobileladó cégek emberei. Najó, ezt később tudtuk meg – visszafelé. :)
Apum I-phone-ja szerint Londonban 20 fokra számíthattunk vasárnap, ám amikor a gépen a pilóta bácsi bemondott mindenféle okosat, kiderült, hogy csak hat, azaz hatos darab Celsius röpködik ottan. Már áldottuk az Eget Eszterrel, hogy mindketten hoztunk kabátot és sálat.
A programunk elég kötött volt, a Gatwick-ről rögtön a belvárosba vittek minket egy kisbusszal, egy nagyon aranyos idegenvezetővel a fedélzetén, és egy sofőrrel, aki a negyvenes évei végét járta, és egy playboy-nyuszi volt a fülében. Jah, és a muki kopasz volt, de nagyon nagy arc is egyben.
Az ebédünket egy puccos tajvani étteremben, a Blue Elephant-ban költöttük el, ahol nagyon finom koktélok, és eszméletlenül csípős kaják voltak. Amúgy még élek, de akkor nem gondoltam volna.
Na de térjünk a lényegre: a Chelsea stadion. Hatalmas, gazdag, és nagyon vigyáznak rá. Az, hogy kinek szurkolok, már abszolút nem volt kérdés. Még szép hogy a Chelsea-nek! Mertem volna a Menchesternek szurkolni, asszem addig éltem volna. Életem első focimeccséről beszélünk, ahol konkrétan kint voltam, és meg kell hagyni, egész jó volt. Azért nem fogok minden vasárnap Londonba menni ezért az örömért. Kihagyom.
A meccs után egy rövid fotózkodás, aztán a tömeggel a küzdelem, hogy elmenjünk a meeting-pointhoz, ahol a busz várt ránk. Istenem, miért van az, hogy Angliában ez az egész koordináltan működik, míg Magyarországon ilyenkor inkább menekülsz, mint szervezetten vonulsz.
Visszafelé a Heathrow-ról indultunk vissza, de a gép késett, úgyhogy csak éjfélre értünk Magyarországra. Welcome to Hungary! A jól fűtött épületből kilépve megcsapott minket a párás és jéghideg levegő. Még jött a búcsúzkodás, a „kösz a fuvart” beszólások, meg a „jövő héten hova megyünk?” (amúgy teljesen béna) poén. Jah, mondtam már, hogy hugicámon és rajtam kívül csupán egy nőnemű volt az amúgy 10-15 fős csapatban? Nagyon otthon éreztem magam. :)
A végkövetkeztetést levonva: imádtam az utat, hiszen már azért is megérte, hogy láthattam szerelmemet, Angliát. Az egésznek van egy olyan hangulata, amit egyszerűen nem lehet leírni. Ott kell lenni, be kell szívni a levegőt, szeretni kell. Minden ház, minden kis angol kertecske, minden egyes vörös hajú sápadt angol hapi egy olyan vonzalmat keltett bennem, hogy tudtam: itt akarok élni, és ha létezik ilyen vonzalom, akkor az jelent valamit. Úgyhogy mikor hazatérve lefeküdtem az ágyamba, lekapcsoltam a lámpát, és aludni készültem (mindezt fél kettőkor, azzal az elhatározással, hogy én reggel hatkor igenis felkelek, és igenis iskolába fogok menni), arra gondoltam: megtörtént-e egyáltalán ez a nap, nem álmodtam-e mindezt, és valóban igaz-e: reggel hatkor Magyarországon, éjfélkor ismét ott, és közben kiruccantam egy tőlünk több 100 kilométerre fekvő országba. Nem tudtam elhinni, de akkor ez volt a legkisebb problémám. Másnap egyébként tényleg felkeltem hatkor, de amikor a zuhanyzóban nem tudtam megkülönböztetni a sampont a tusfürdőtől, és folyamatosan csak az egyik karomat mostam, úgy döntöttem, mégiscsak feladom, és visszamegyek aludni. Úgy is lett.
Nos, ennyit a vasárnapomról. Ha valaki be akar vágódni, jelzem: bármikor kapható vagyok egy hosszabb (vagy rövidebb...) angliai kiruccanásra.
Ja, a meccs döntetlen lett, az utolsó negyed órában a Chelsea pontot mentett: 1-1!
A.

Add vissza a mamuszom!

Nem hiányzik a nyár. Visszagondolni is rossz, milyen rémes volt ülni a Volán buszon és gyakorlatilag hozzátapadni az üléshez. Nekem mindig ez jut eszembe a nyári hőségről. Van egy örök érvényű szabály: nyáron azt mondod, hideget akarsz, télen azt, hogy meleget.
Most mégsem mondanám, hogy meleget szeretnék. Legalábbis az időjárás jó így, hidegen. Amikor reggel felébredsz, azzal kezdesz, hogy kidugod a lábujjadat a takaró alól, aztán gyorsan visszamenekülsz a takaró alá. Utána mégis felkelsz, átkozod magad hogy előző este nem készítetted elő a meleg ruhádat, de már talpon is vagy. Majd’ megfagysz. A hidegben mégis az a legjobb, hogy ilyenkor van lehetőség felmelegedni. Leülsz a kandalló elé, vagy a forró radiátorhoz simulsz. A kezedben egy nagy bögre forró, illatos kakaót tartasz, és csak belebámulsz a gyertyák fényébe. A lábadon mamusz, olyan kis pomm-pomm-mal a végén, a válladon finom illatú kötött takaró. Lámpa ugyan nem ég, de sötétség nélkül nincs fény, ahogy hideg nélkül sincs meleg.
Azon gondolkoztam, hogy milyen mesterien passzol a mostani hideg a lelki állapotomhoz. Az ember nem viseli túl jól a magányt, főleg ha az életének egy nehéz korszakát éli éppen. De az a jó, hogy úgy érzem, a bennem levő télben, hidegben is vannak kandallók, forró csokik és mamuszok. Igazság szerint ebből az egész idilli képből csak az hiányzik, hogy legyen melletted valaki, akin ugyanúgy mamusz van és kakaót tart a kezében. Olyan igazságtalan, amikor ezt a lehetőséget megcsillantja előtted a Sors, aztán egy gonosz, galád vigyorral a képedbe röhög, és gúnyosan mondja: nemár, haver, bevetted ezt a maszlagot? Pedig előtte megígérte, hogy hideg lesz, és a hideggel kapok valakit. A hideget megkaptam, a valakiből csak a fintor maradt. Nesze neked mamusz. Nőjél már fel.
Talán a lélek egy furcsa növény, ami nem akkor nő, ha meleg van, hanem akkor, ha körülötte minden fagyos. A feladat: megtartani a meleget. Talán ilyenkor nő ez a furi növény, és biztos nem véletlenül. Ki van ez találva. Én ebbe kapaszkodom.
A.

Gyermekkor

Freud szerint az emberek minden kompenzációja a gyermekkorban keresendő. Minden oda vezethető vissza. Azon gondolkoztam, hogy nekem milyen gyermekkorom volt. Itt nem a körülményekre gondolok, mert az – hál’ istennek – nem volt probléma. A gyermekkoromat úgy értem, hogy a személyiségem hogyan fejlődött időszakról időszakra.
Amikor az óvodás korszakomra visszaemlékszem (azok a legkorábbi emlékeim), akkor kifejezetten megijedek. Gyakorlatilag depressziós voltam, magamba zárkózott, és gyakorlatilag egy másvilágban éltem. Az oviban arra emlékszem, hogy az ablaknál állok, bámulok kifelé, és haza akarok menni. Sokáig egyébként nem is vettek fel az óvodába, mert azt mondták, nincs hely, és egyébként is, még inkább maradjak otthon. Két évet voltam oviban, mindkettőt más-más csoportban.
Aztán jött a suli. Itt is még mindig egy félős kisgyerek voltam, magamnak való, és az osztályban a három lányból az egyik. Utáltam. Tanítás után meg kellett várnom nővéreimet, hogy velük együtt menjek haza, ez gyakran két óra hosszú várakozást jelentett. Persze nem mentem sehova, az iskolában kóborogtam, és mindenki elől kitértem, ha tehettem. Egyszer bombariadó volt a suliban. Teljesen tehetetlen lettem és kiszolgáltatott. Rettegtem a félelemtől, és ez a félelem megbénított.
Amikor elkerültem a pesti sulimból, és másodikban már Törökbálinton kezdtem egy új közegben, akkor sem javult a helyzet. Ezekre az évekre nagyon fájó visszaemlékezni, mert nagyon rossz tapasztalatokat kellett szereznem. Már elsőben is utáltam várni, de abban az iskolában elsőtől harmadikig mindenkinek nyolc órája volt. Ez a dolog úgy nézett ki, hogy az első négy óra tanítás, aztán két óra szünet, amit általában az udvaron töltöttünk, szünet után pedig még két óra tanítás. Ha valamit gyűlöltem már életemben, akkor az a két óra, amikor a suli kertjében a bokrok mögött bujkáltam, és zokogtam, hogy én haza akarok menni. Persze senki nem vett észre. Abban az évben meg is betegedtem. Mononukleózist kaptam, ami egy kiszáradásos betegség, olyan, hogy a torkod fáj, lázas vagy, legyengülsz, esetleg megnagyobbodik a léped, stb… Nálam a kiszáradás volt nagyon veszélyes, egy hétig voltam fekvőbeteg a János Kórházban. Nagyon rossz volt ott lenni, egyedül voltam és féltem, még ha Anyum sokat bent is tudott lenni. Ráadásul hülyék voltak a nővérek. Az iskolából több mint egy hónapot hiányoztam a betegség miatt, de az otthon töltött időre nem emlékszem.
Na, a törökbálinti tapasztalatok után megint új iskolát keresett nekem Anyum, és kikötöttem Bián. Harmadikig öt éven keresztül minden évben új közösségben kezdtem a tanévet. De Bián megállapodtam, és nyolcadikban itt is kaptam meg az általános iskolai bizonyítványomat.
Harmadiktól körülbelül ötödikig nem voltam önmagam. Volt egy testem, ahol inkább csak megfigyelő voltam, olyan, aki nem fordul már (szerencsére) magába, de még abszolút nem közösségi lény. Ötödik körül azonban elkezdtem olvasni. Meg egy kicsit idősebb is lettem. Az ám, de nem a világ legjobb könyveit olvastam, szerettem a fantáziadús, valótlan világokat. Istenítettem a Harry Pottert és a Gyűrűk Urát – ez a két könyv egyébként zseniális, de csak mértékkel. Hetedik végére egy olyan személyiség lettem, akinek ugyan már vannak felületes barátságai, és körülbelül tudja, ki ő, mégis – minden probléma elől a könyvekbe és fantáziavilágokba menekültem. Olyan eszményeim voltak, amiktől ma megrettenek. Talán a legkonzervatívabb és legelvakultabb papok láthatták így a világot a középkorban, mint én akkoriban. És gonosz voltam. Kifejezetten, morbidan gonosz. Leginkább mégis azt mondhatnám, hogy az ellentétek és a káosz uralkodott rajtam, erre jó példa, hogy a gonoszság mellett azt tartottam, hogy a szeretet mindent megold. Mindkét elvem megdőlt az idő folyamán.
Hetedik végén találkoztam fiatalságom nagy szerelmével, aki a középkori eszméimet az alapjaiban rombolta le. Szüleim abban az időszakban váltak el, de nekem volt hova menekülni, ami végre nem egy mesevilág volt. Kicsit jobban kitekintettem a világra, és rájöttem, mennyire nincs fogalmam semmiről sem. Ekkor kezdtem meglátni a szüleimben a hibákat, elkezdtem saját gondolatokkal érvelni, és rájöttem, hogy az élet nem egy habos torta. Gimiben a személyiségem már nem változott ugrásszerűen, de azért csiszolódott rendesen. Csalódások, kihívások, és sikerek is voltak bőven, és ezek mind-mind sokat alakítottak rajtam. Mindezt már felnőtt felfogással, de tinédzser aggyal éltem meg, és élem meg mai napig.
Nem tudhatom, milyen leszek később. Azt tudom, hogy hálás vagyok azért, hogy voltak már mély pontjaim. Mert abban hiszek, hogy az élet minél rögösebb, annál több leszek én tőle. És ha választanom kéne egy szép, hibátlan, szuper gyermekkor és az én gyermekkorom között – eszembe sem jutna az előbbit választani.
A.

Faleveleim

A teraszon ülök, és a kertben gyönyörködöm. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden ősszel kiülhetek a szabadba, és nézhetem a természet játékát. A levegő már kicsit csípősebb, érezni benne az enyhe füstszagot. A levelek zizegnek, ahogy a szél fújja az ágakat, és minden olyan békés.
Vannak barátaim. A karácsony a családé, az ősz a barátoké, mert ilyenkor egy egész csöpetnyit magányosabb az ember. Vagy inkább úgy fogalmaznám meg, hogy jobban magába néz, jobban körülnéz a belsejében bújó érzelmek és értékek között. Ilyenkor jövök rá, hogy vannak barátaim.
Sokat töprengek most azon, hogy neveket írjak-e? Nem nagyon szeretek személyes konkrétumokat írni, de most az egyszer talán kivételt tehetek. Az én barátom Liza. Az én lelki szemetesládám. Ismerem a hibáit, és ő ott van, ha szükségem van rá. Még nem jutottunk el a „tökéletes barátságig”, de úgy hiszem, ez még meg fog történni. Vele együtt tele vagyok még sok-sok más, értékes emberekkel, akikben megbízhatok, ha baj van. Olyanok ők, mint a falevelek. Csak akkor hallja őket az ember, ha fúj a szél. Velük megosztom a mindennapokat, akik a napok hangulatát biztosítják. Reggel Liza a világ legfáradtabb embere. Blanka a korán kelt sportoló, aki reggel hétkor két edzésen már túl van. Lilu az aggodalom, hogy mit felejtett el megtanulni, és milyen leckéről nem hallott még. Lilla a vidámság, nála vidámabb embert még életemben nem láttam. Akkor is mosolyog, ha a legtöbben sírnak. Imádom. És még sorolhatnám a sok-sok nevet… Mindegyiküknek megvan a hangulata. Egytől egyig. Mindannyian személyiségek, és ezért szeretem a reggelt az iskolában, amikor egyesével mindenki megérkezik, köszön, és hozza a hangulatot. E nélkül nem lenne reggel a reggel, az ősz pedig nem lenne ősz anélkül, hogy én ennek újra és újra nem örülnék.
A.