Köszönöm, Zsuzsa!

Mindenek előtt valamit muszáj bevallanom: nem vagyok józan. De valójában az ember sokkal őszintébb tud lenni, ha egy kicsit rásegít ez-az az „őszinteségére”.
Én bennem alig pár perce tudatosult a tény: 19-e van. Tehát vége van a nyelvvizsgámnak. Tehát megint szabad vagyok. És visszazökken az élet a „normális” kerékvágásba. Ahogy annak lennie kell.
De van itt még valami, ami közvetlenül ez a gondolatom után ébredt fel bennem. Valami, amiről már régóta szerettem volna írni, de sose tudtam, hogy hogyan tegyem meg. És ez a valami az én drága angoltanárnőm, Zsuzsa. Régebben gondoltam, hogy írok egy bejegyzést a féltékenységről, amit mindig érzek a tanáraim diákjai iránt (kicsit olyan ez, mintha a párodon kéne osztozkodnod), de aztán valamiért mégsem írtam meg. De ma belém nyilallt a gondolat, hogy soha többé (vagy legalábbis nem az elkövetkezendőkben) nem fogok elbuszozni a Móriczra és elsétálni Zsuzsa utcájáig, soha nem fogok felcsöngetni hozzá, felmenni a lifttel, leülni elé és a tejes tea mellé (ami valamiért mindig finomabb, mint bárki más teája), és nem fogunk angolul – esetenként magyarul – az élet nagy dolgairól csevegni. Nem lesz Zsuzsám. Kicsit olyan ez, mint a szakítás. Csak ez esetben a „kifogás” elég egyértelmű és visszavonhatatlan: a felsőfokú nyelvvizsga.
Nem tudom, megvan-e. Nem vagyok benne biztos, de nem is nagyon ez számít. Az a lényeg, hogy eljutottam idáig, hogy megismertem egy eszméletlen intelligens és rendkívül értékes embert, aki megszerettette velem az angolt, aki rávett, hogy bizony magamnak kell leülnöm és magamnak kell megcsinálnom minden egyes eredményt, a házi feladatoktól a nyelvvizsgán keresztül egészen az élet nagy dolgaiig. És ezért örökké hálás leszek neki, még ha ő ezt talán nem is tudja.
És ha már ilyen nagyon az őszinteségnél tartunk, kell vallanom, hogy most már nagyon fáradt vagyok, mert reggel 6-tól ébren vagyok, túlvagyok egy írásbeli és szóbeli vizsgán, valamint egy fergeteges bulin (köszönjük, Júlia!), szóval itt az ideje hogy elbúcsúzzak.
És bocsánat a hibákért, meg hogy biztos nem jött át ez az üzenet úgy, ahogy illett volna, de ígérem, hogy még egyszer az életben megírom azt a féltékenységes bejegyzést. Legalábbis azon vagyok.
A.

PS: ha kell egy jó angol tanár, van egy tippem! Több is az, mint angoltanár...

2009

Eltelt egy év. Pontosan egy éve, 2008 januárjában kezdtem el írni a blogomat. Voltak hullámvölgyek, de úgy érzem, egész tisztességesen csinálom, amit csinálok. Néha lehetnék egy kicsit kevésbé depresszív, mint azt voltak kedvesek jelezni nekem, úgyhogy legyen nekik igazuk. Megpróbálok 2009-ben vidám, pörgős bejegyzéseket írni. Megpróbálok… : )
Elkezdhetném sorolni, hogy mi volt jó és mi volt rossz a tavalyi évben, de talán senkit nem érdekelne. És amúgy is, a tegnap már mindegy, a ma és a holnap viszont egyáltalán nem az. Idén szeretnék egy nyelvvizsgát április-májusban, szeretnék egy olyan bizonyítványt produkálni, ami nem hemzseg a hármasoktól (jelenleg ez a szituáció), ki szeretnék menni nyáron dolgozni Angliába, és szeptembertől el szeretnék kezdeni spanyolul tanulni, hogy mégiscsak legyen egy harmadik nyelvem. Ja, és jövőre ilyenkor már azon szeretnék izgulni, hogy úristen, német felsőfokú nyelvvizsgára kell tanulnom. Azt érjem meg…
Szóval terveim vannak, dögivel. A téli szünetben egész jól sikerült feltöltődnöm, és nagyon remélem, hogy ez az energia kitart egy ideig. Legalább a nyelvvizsgámig. De legalább azt tudom, hogy ott vannak mellettem sokan, akik támogatnak, bíztatnak, és hisznek bennem (legalábbis a többségük hisz bennem, vagy ha nem is, ezt mondják). Szülők, tanárok, tesókák, nagyik, és természetesen a barátok. Nagy szükségem lesz rájuk idén, talán még nagyobb, mint általában.
Hát, körülbelül így kezdeném ezt az évet, majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Én azért még bízom a saját kitartásomban és makacsságomban, és tapasztalatból tudom, hogy ha én egyszer valamit eldöntök, hogy megcsinálom, és igazán akarom, akkor azt az esetek nagy részében véghez is viszem. Asszem, ez a törtető életmód. Vagy valami olyasmi.
A.

Gyermekkor

Freud szerint az emberek minden kompenzációja a gyermekkorban keresendő. Minden oda vezethető vissza. Azon gondolkoztam, hogy nekem milyen gyermekkorom volt. Itt nem a körülményekre gondolok, mert az – hál’ istennek – nem volt probléma. A gyermekkoromat úgy értem, hogy a személyiségem hogyan fejlődött időszakról időszakra.
Amikor az óvodás korszakomra visszaemlékszem (azok a legkorábbi emlékeim), akkor kifejezetten megijedek. Gyakorlatilag depressziós voltam, magamba zárkózott, és gyakorlatilag egy másvilágban éltem. Az oviban arra emlékszem, hogy az ablaknál állok, bámulok kifelé, és haza akarok menni. Sokáig egyébként nem is vettek fel az óvodába, mert azt mondták, nincs hely, és egyébként is, még inkább maradjak otthon. Két évet voltam oviban, mindkettőt más-más csoportban.
Aztán jött a suli. Itt is még mindig egy félős kisgyerek voltam, magamnak való, és az osztályban a három lányból az egyik. Utáltam. Tanítás után meg kellett várnom nővéreimet, hogy velük együtt menjek haza, ez gyakran két óra hosszú várakozást jelentett. Persze nem mentem sehova, az iskolában kóborogtam, és mindenki elől kitértem, ha tehettem. Egyszer bombariadó volt a suliban. Teljesen tehetetlen lettem és kiszolgáltatott. Rettegtem a félelemtől, és ez a félelem megbénított.
Amikor elkerültem a pesti sulimból, és másodikban már Törökbálinton kezdtem egy új közegben, akkor sem javult a helyzet. Ezekre az évekre nagyon fájó visszaemlékezni, mert nagyon rossz tapasztalatokat kellett szereznem. Már elsőben is utáltam várni, de abban az iskolában elsőtől harmadikig mindenkinek nyolc órája volt. Ez a dolog úgy nézett ki, hogy az első négy óra tanítás, aztán két óra szünet, amit általában az udvaron töltöttünk, szünet után pedig még két óra tanítás. Ha valamit gyűlöltem már életemben, akkor az a két óra, amikor a suli kertjében a bokrok mögött bujkáltam, és zokogtam, hogy én haza akarok menni. Persze senki nem vett észre. Abban az évben meg is betegedtem. Mononukleózist kaptam, ami egy kiszáradásos betegség, olyan, hogy a torkod fáj, lázas vagy, legyengülsz, esetleg megnagyobbodik a léped, stb… Nálam a kiszáradás volt nagyon veszélyes, egy hétig voltam fekvőbeteg a János Kórházban. Nagyon rossz volt ott lenni, egyedül voltam és féltem, még ha Anyum sokat bent is tudott lenni. Ráadásul hülyék voltak a nővérek. Az iskolából több mint egy hónapot hiányoztam a betegség miatt, de az otthon töltött időre nem emlékszem.
Na, a törökbálinti tapasztalatok után megint új iskolát keresett nekem Anyum, és kikötöttem Bián. Harmadikig öt éven keresztül minden évben új közösségben kezdtem a tanévet. De Bián megállapodtam, és nyolcadikban itt is kaptam meg az általános iskolai bizonyítványomat.
Harmadiktól körülbelül ötödikig nem voltam önmagam. Volt egy testem, ahol inkább csak megfigyelő voltam, olyan, aki nem fordul már (szerencsére) magába, de még abszolút nem közösségi lény. Ötödik körül azonban elkezdtem olvasni. Meg egy kicsit idősebb is lettem. Az ám, de nem a világ legjobb könyveit olvastam, szerettem a fantáziadús, valótlan világokat. Istenítettem a Harry Pottert és a Gyűrűk Urát – ez a két könyv egyébként zseniális, de csak mértékkel. Hetedik végére egy olyan személyiség lettem, akinek ugyan már vannak felületes barátságai, és körülbelül tudja, ki ő, mégis – minden probléma elől a könyvekbe és fantáziavilágokba menekültem. Olyan eszményeim voltak, amiktől ma megrettenek. Talán a legkonzervatívabb és legelvakultabb papok láthatták így a világot a középkorban, mint én akkoriban. És gonosz voltam. Kifejezetten, morbidan gonosz. Leginkább mégis azt mondhatnám, hogy az ellentétek és a káosz uralkodott rajtam, erre jó példa, hogy a gonoszság mellett azt tartottam, hogy a szeretet mindent megold. Mindkét elvem megdőlt az idő folyamán.
Hetedik végén találkoztam fiatalságom nagy szerelmével, aki a középkori eszméimet az alapjaiban rombolta le. Szüleim abban az időszakban váltak el, de nekem volt hova menekülni, ami végre nem egy mesevilág volt. Kicsit jobban kitekintettem a világra, és rájöttem, mennyire nincs fogalmam semmiről sem. Ekkor kezdtem meglátni a szüleimben a hibákat, elkezdtem saját gondolatokkal érvelni, és rájöttem, hogy az élet nem egy habos torta. Gimiben a személyiségem már nem változott ugrásszerűen, de azért csiszolódott rendesen. Csalódások, kihívások, és sikerek is voltak bőven, és ezek mind-mind sokat alakítottak rajtam. Mindezt már felnőtt felfogással, de tinédzser aggyal éltem meg, és élem meg mai napig.
Nem tudhatom, milyen leszek később. Azt tudom, hogy hálás vagyok azért, hogy voltak már mély pontjaim. Mert abban hiszek, hogy az élet minél rögösebb, annál több leszek én tőle. És ha választanom kéne egy szép, hibátlan, szuper gyermekkor és az én gyermekkorom között – eszembe sem jutna az előbbit választani.
A.