Körbe-körbe

Össze vagyok mostanában zavarodva. Tegnap írásbeli érettségiztem angolból, és egy hónap múlva szóbelizek. Egy hete diákelnöknek választottak az iskolában, megcsináltam azt, amit tavaly nem tudtam elérni. Három hete van egy tündéri barátom, aki figyel rám, szeretget és velem van mindig.
Mégis össze vagyok zavarodva, és nem nagyon találok mindenre magyarázatot, ami körülöttem történik. Mostanában nem tudok blogot írni, nem tudok koncentrálni a feladataimra, a sok-sok ötletet nem tudom kidolgozni és tisztába tenni, nem tudom megvédeni az igazamat, a véleményemet elmondani, egyszerűen árnyéka vagyok önmagamnak.
Aki ismer, tudja, hogy mosolygok. De túl sokszor fordult elő az utóbbi egy-két hónapban, hogy miközben mosolyogva figyeltem valakire, akivel beszélgettem, hirtelen kívülről láttam magamat, és ezt kérdeztem: mit mosolyogsz te kis k-va? Tudom, brutálisan hangzik, és nem szeretek bejegyzésben káromkodni, de ez van. Túl sokszor kapom mostanában magamat azon, hogy lenézően, undorodva pillantok magamra, megvetve és kisemmizve azt, aki vagyok. Ez is hátráltat, de meg is ijeszt: hátha igazam van.
Állítólag ha valaki beszorult egy körbe, az a megoldás, ha egyenes utat választ. Ha megtöri a kört, és valami olyat tesz, ami segít kijutni a körforgásból. Én ezt az utat keresem, de a fenébe, már mióta! Már szinte az egyenes út is a kör részének tűnik, és újra és újra azt kell tapasztalnom, hogy ugyanott vagyok ahol évek óta. Mindig visszajutok ugyanoda, nincs megtörés, az én köröm túl stabil, nem lehet csak úgy kimenni belőle.
A.