Pillanatok

Vannak pillanatok, amik mintha egy másik síkban lennének, mint a mi megszokott, szürke hétköznapjaink. Nem szituációkra, vagy eseményekre gondolok, hanem csak egy-két másodpercre, pillanatokra, amikor valami más, valamiért nem mi vagyunk igazán, vagy épp ellenkezőleg: akkor vagyunk leginkább önmagunk.
Gondolkoztam erről-arról, és eszembe jutott egy kérdés: mikor voltam én a legközelebb a halálhoz? Erre persze nincs konkrét válasz, de nekem mégis sikerült felelnem magamnak. Felrémlettek képek. Ijesztő, de valós képek. Amikor állok a metrómegállóban, és nézem, ahogy a hatalmas, megállíthatatlan monstrum száguld felém – a szívemben van egy húzás, valami, ami hasonlít a vágyhoz, és húzna befelé, a sínek felé. Vagy reggelente, amikor kimegyek a szobámból a teraszra, és elnézem a békés tájat, majd lenézek a 10 méteres mélységbe – megint az a megfoghatatlan, abszurd vágy. Vagy amikor hazafelé leszállok a buszról, át kell mennem az úton, és egy hatalmas teherautó jön felém, szinte szuggerálva engem, hogy gyere, csak egy lépés.
Ezek a pillanatok elmúlnak. De olyanok, mint valami függőség. És hogy miért nem teszem meg azokat a lépéseket? Mert ezek csak képek, két sík, az egyik, ami a valóság, a másik, ami egy lehetséges valóság. Sokszor látok magam előtt utakat, amik ugyan nem teljesen tiszták, de ott vannak, felrémlenek, akár a metróban, akár az út szélén, akár egy csendes reggelen a teraszon. A függőség a tudás hatalmából ered. Abból, hogy tudom, mi történne, ha... És tudni jó. Biztonságos.
Nem félek önmagamtól. Tudom, hogy minden ilyen pillanatban csak azt élvezem, hogy belelátok a másik síkba. Mert nyilvánvaló, és tisztán látható. Más esetekben, hétköznapi szituációkban nem látom a lehetséges valóságot, csak egy félelmetes, sötét, zavaros valamit, amit nem tudok megfejteni. A metróban tiszta minden: ugrasz vagy nem ugrasz. És tudom, melyik a könnyebb: ugrani. De azt is tudom, hogy sose a könnyebb út a helyes.
A.