1
Óvatos lépéseket hallok felfelé jönni a lépcsőn. Nagyon halk, nagyon óvatos, félelemmel teli lépéseket. A szemem csukva, ráncos arcomon halvány mosoly jelenik meg. Jaj, de régóta várok már!
2
Az orvosom azt tanácsolta, hogy menjek el a Teréz körút 28-ba, és látogassam meg öreg cimboráját, aki lehet, hogy tud majd rajtam segíteni –ő ugyanis már kifogyott minden tudományából, mondta. Furcsa orvos volt ez a dr. Luck, hivatásos pszichiáternek nevezte magát, de a fél év alatt, amíg velem foglalkozott, egyszer sem erőltette meg magát, néha egy óráig meg sem szólalt, csak reszelgette a körmét, vagy kényeskedve fésülte hátra hosszú, fekete haját. Nagyon magas ember volt, és az egyik lábára sántított, azt mondta, motoros baleset miatt. Rémisztően sápadt és megnyúlt volt az ábrázata, fehérsége ellenére viszont szája élénkpirosan virított. Furcsa tulajdonsága volt, hogy szinte megszállott imádatot érzett minden fejeke lakkcipő iránt, ami kopogott, én mégis egyfajta bizalmat, szinte már szeretetet éreztem dr. Luck iránt. Így hát érthető, mennyire meglepődtem, amikor „öreg cimborájához” küldött, mégis kertelés nélkül engedelmeskedtem tanácsának. Fiatal suhanc voltam ekkor még, életemben nem jártam a Teréz körúton, hát még a 28-as számú házban, ő azonban navigálásképpen csak annyit mondott, hogy induljak el a lépcsőn felfelé, majd tudni fogom, ha ott vagyok, öreg cimborája vár már engem. Menjek, amikor csak jól esik, de mihamarabb, mert mégiscsak egy „reménytelen eset” vagyok, aki segítségre szorul. Elindultam hát.
Szép nyári este volt, amikor beütöttem a dr. Lucktól kapott kapunyitó kódot (666), és benyitottam a házba. A kinti fülledt este, és a zajos kocsik hangja után kellemes volt a hűvös bejáró. Kicsit beljebb menve azonnal láttam, hogy a házban nincs lift, csak egy igen különös csigalépcső. Nem akármilyen volt ez a lépcső, teljesen különbözött minden szokásos lépcső formájától: olyan volt, mintha egy tekergőző gerincoszlop tartaná alul, és a lépcsőfokok lennének a bordák, úgy kanyargott fölfelé, mint valami gigantikus óriáskígyó. Nagyon-nagyon széles volt, a lépcsőfokok kellemesen alacsonyan voltak egymáshoz képest. Egyébként is valahogy vonzott az egész szerkezet látványa, így hát elindultam, ráléptem az első lépcsőfokra, aztán a másodikra, majd – szinte észrevétlenül – elhagytam az első, második, harmadik, negyedik emeleteket.
Itt ért az első meglepetés. Eddig egész nyilvánvalóan nem várt rám semmiféle nyájas öregúr, de a háznak láthatóan vége szakadt. Nem úgy a lépcsőnek, ami folytatódott a plafonon tátongó, két méter átmérőjű lyukon keresztül. Hátranéztem, kicsit megszédültem a magasságtól, végül úgy döntöttem, hogy most már hülye leszek visszafordulni, folytattam hát az utamat – ezúttal kifelé a házból. Kint láttam, hogy a lépcső nagyon-nagyon magasra visz még fel, szinte beleszédültem, nem is látszott a vége. Hogyhogy nem tűnt fel ez nekem mielőtt beléptem a házba? – gondoltam, de ezzel be is rekesztettem az elmélkedést, és a cselekvés útjára léptem.
Három óra telt el lépcsőzéssel. Már fájt a lábam, hát még a fenekem, égő izomláz volt minden porcikámban. A Hold már felkelt, csillagok ragyogtak az égen, utcai fények a Földön. Körülnéztem, sehol egy öregember, fogtam magam hát, és leültem az egyik lépcsőfokra, elbóbiskoltam. Másnap reggel a Nap ébresztett, folytattam utamat. Este, mikor megint elfáradtam, ismét leültem egy lépcsőfokra, aludtam, reggel újra ébredtem és másztam felfelé tovább.
Így ment ez hét napon keresztül. Észrevettem, hogy az eredetileg széles gerincoszlop lassan szűkül, a bordáknak tűnő lépcsőfokok végei pedig egyre magasabban, szinte már a fejem fölött ágaskodnak. Az is feltűnt, hogy már semmit nem hallok, csak a saját lépteim és lélegzésem zaját – se autók tutúlása, se emberi kiáltások, se madarak csicsergése, semmi. Napok napok után, hetek heteket követve – sehol nem volt vége a lépcsőzésnek. Egyre többet bírtam, ahogy megerősödtek az izmaim, esténként már nem kellett olyan hamar lepihennem, és volt, hogy a Nap felkelő sugarai már felfelé mászva találtak rám.
Aztán – már nem tudom, milyen hosszú idő eltelte után – ismét meglepetés ért. Felnézve valami sűrű, fehér valamibe tűnt el a lépcső teteje. Féltem attól a valamitől, rettenetesen féltem, nem akartam belesétálni úgy, hogy nem tudom, mi van belül. Visszafordulni sem volt kedvem, tovább menni sem. Maradtam hát, alig tízpercnyi lépcsőzéstől a furcsa felhő alatt – mert később rájöttem, hogy felhő volt. Sokáig ültem ott, nézelődtem, gondolkodtam, csillagokat számolgattam. Halálosan untam magam. Éppen a tízezredik csillagot számláltam meg, amikor felötlött bennem dr. Luck fekete hajjal keretezett, rosszalló arca.
- Menj fel a lépcsőn, öreg barátom vár már rád! – hallottam a morcosan és sértődötten beszélő dr. Luck hangját. Azonnal felpattantam, és futva indultam tovább a körkörösen kanyargós lépcsőn, mintha parancsra tenném.
Amikor belekerültem a felhőbe (ami tapodtat sem mozdult eredeti helyéről), megint elfogott a rettegés. Úgy éreztem magam, mint a gyilkos, amikor templomba lép. Éreztem, hogy figyelnek, a bőröm bizsergett, a szám kiszáradt, és a sűrű ködtől a lábamat sem láttam, csak a hosszú tapasztalat vitt felfelé. Egyre lassabban botladoztam, éreztem, hogy a lépcsőfokok megint szűkülnek, már egyszerre tudtam megérinteni a kezemmel a bordákat mindkét oldalon.
Végül kiértem a felhőből, és ekkor ért a harmadik meglepetés. A lépcsőnek vége szakadt, és dr. Lucknak igaza volt – valóban ott volt az öregember. De nem úgy nézett ki, mint aki nagyon várt rám, az utolsó (nagyon keskeny, és szinte köralakba torzult) lépcsőfokon üldögélt, szeme lecsukva, ősz szakálla a térdén pihent, ráncos arcán a tapasztalat ráncai szántottak végig. A hátát a „borda” oldalának vetette, egyik lábát szorosan a melléhez húzta, másikat a mélység fölött lóbálta. Bal keze az teste mellett heverő, hosszú botot markolta.
- Szervusz, már nagyon rég vártalak. Nagyon-nagyon rég – szólalt meg csöndesen, szinte suttogva. Én öt lépcsőfokra álltam tőle, földbe gyökerezett lábbal, kerek szemeket meresztve, tágra nyitott szájjal. Elég nevetségesen nézhettem ki.
- Tudod – folytatta az öreg, még mindig lehunyt szemmel – reméltem, hogy még maradhatok egy ideig. Mármint csak miattad. Majd meglátod, hogy nem olyan egyszerű ez a munka, mint ahogy azt odalent hiszik. Nincs pihenés, nem választhatsz a kisebb rossz és a nagyobb rossz között. És van egy másik dolog, amiben nagyon nagyot téved az emberiség ott lent – az öreg kinyitotta a szemét, és rám meredt. Jégkék szemei úgy villantak a lelkembe, mint a kés, hirtelen mindent megértettem. Láttam, ahogy a keze nehézkesen lefejlik a botról, láttam, ahogy a száját beszédre nyitja, és hallottam, ahogy dr. Luck kacagása lentről felhallatszik egészen ide, a felhő tetejére. Mozdultam, de már nem tehettem semmit, az öreg kinyitotta a száját, és így szólt:
- Abban tévednek, hogy Isten arra való, hogy segítsen nekik. Pedig Isten csak egyetlen dolgot tehet. Velük együtt…
3
…szenved – fejeztem be, azzal levetettem magam az utolsó lépcsőfokról. Utoljára még láttam, ahogy az ifjú felém rohan, vissza akar tartani, de a bot felvillan, és útját állja. Ő reflexszerűen eltolná magától, de amint megérinti, rásimul a keze, és soha többé nem ereszti.
Csak akkor, amikor dr. Luck újabb Istent küld a Mennybe.
