Ringben

Furcsán büdös köntöst viselek. Olyan, mint amikor a mosást bent felejted a gépben, és pár nap múlva szeded csak ki. A ruháid beszáradtak, és az istennek nem akar kijönni belőlük az a szag. Ilyen szaga van a köntösömnek.
Az öltöző csendes, csak egy óra kattog hangosan, szinte agresszíven. Éles fény világít, én egy padon ülök, melegítőben és köntösben. A köntösöm büdös. A folyosóról szapora léptek zaja szűrődik be, és az öltöző ajtaja pár pillanat múlva kivágódik, beáramlik a zaj, és bejön az Edző. Üvölt, felrángat, pofozgatja az arcomat, ingerel, és kituszkol az ajtón. Végigmegyünk az éles, hideg fénnyel megvilágított folyosón, és én magamban arra gondolok, hogy nem vagyok felkészülve arra, ami vár. De nem tudom, mi vár. Csak nem akarok menni.
A folyosóról kiérve hatalmas tömeg tárul a szemünk elé. Az edző ordít. „Készítsd ki!” „Ne hagyd élni!” „Terítsd le!” És csak üvölt, én meg bambán nézek végig az orkánként tomboló tömegen, a szemembe hatszáz reflektor világít, egy hangszóró harsog, de nem értem, mit mond.
Másodpercek kérdése, és a Ringben találom magam. Most értem csak meg: itt nekem küzdenem kell. Az Edző lerángatja rólam a büdös köntöst, és megint pofon vág. Egyszerre tudom, hogy itt nincs választás: győznöm kell. Nincs fél siker, csak kudarc van, vagy a Minden.
Becsukom a szemem, és ráhangolódok a feladatra. Mint mindig, most is megpróbálom átélni a helyzetet, beleélni magam a szerepbe, hogy a legjobbat, a maximálisat hozzam ki magamból. Csukott szemmel, egyenletesen lélegzem, míg úgy nem érzem, hogy felkészültem a feladatra. Utolsó pillantás az Edzőre, majd hátat fordítok neki, és szembenézek a feladattal.
A pillanat tört része alatt hallgatott el az orkán. Mindenki. Csönd lett, mélyebb, mint amilyet bármikor megértem. Csak az én lélegzetem hallatszik. A négyzet alakú ringben már nem egyedül vagyok. A túloldalom van a Feladat, az Ellenség, a bukás vagy a Minden. Én fel lettem készítve, az Edző azt mondta, kész vagyok, azt mondta, zúzzam péppé azt az alakot a túloldalon, azt mondta, megígérte, neki igaza kell hogy legyen, mert ő az Edző, ő biztos tudja. Neki tudnia kell. Az alak közelebb lép, zöld szeme mélyen az enyémbe fúródik, szőke haja szorosan a tarkójára van kötve, és csak néz. Én belelátok a szemébe. Sőt, a szemén beljebb nézve látom a lelkét. És a lelkébe belenézve meglátom magamat. Látnék még beljebb is, de inkább két lépést hátrálok, és a zord csendben még jobban hallatszik a felerősödött zihálásom. Az én zöld szemeim karikára nyílnak, míg az övéi szúrósan, vizsgálgatva szegeződnek az enyéimbe. Nem akarom elhinni, hogy belerángattak ebbe, de már késő. Eszembe jut a köntös, hogy büdös a köntösöm, még ki kell mosni, még nem készültem föl, mert a köntösöm még büdös. Ő gúnyosan rám vigyorog, pedig nem is mondtam semmit. Nem kellett, ő tudja, és ugyanazt gondolja ő is. Ki kell mosni még.
Az orkán visszatér, a közönség tombol, a bíró előkerül, és kijelenteti, hogy életre-halálra küzdjünk meg egymással. Utána a bíró köddé válik, az embereket nézve pedig ismerős arcokat látok, akik várakozón lesik minden mozdulatomat. Szurkolnak nekem, győznöm kell – mondja a szemük. Én elkeseredek, megijedek, szememmel az Edzőt keresem, de nem találom sehol. Üvöltök a nézőknek, hogy keressék meg őt, de senki sem hallja, mit mondok. Ki akarok szállni. Akkor hátulról erős ütést mérnek a fejemre. Megütött a szemét. Hátraarcot csinálok, és szembetalálom magam villogó szemeimmel, gyűlölettől izzó szempárommal, és az ellenfelem elkezd beszélni:
- Egoista stréber szűzkurva, te! – acsarog a rém az én arcommal, az én számmal, az én indulatommal, az én lelkemmel. – Félsz az árnyékodtól, síró-picsogó, azt hiszed, vagy valaki, pedig semmi vagy! ÉN vagyok a valaki, mocsok! – és megint megüt. Az orromból vér folyik, a számban sós ízt érzek. Rádöbbenek, hogy ő sokkal erősebb mint én, mert én nem vagyok kondiban mostanában, pedig el akartam én menni úszni reggel, de hát más dolgom volt, na! Nem érek rá. És ő szebb is, mint én, ő szép, én ronda vagyok. Ő okos, ő tud mindent, én nem vagyok jó, buta vagyok.
- Igen, az vagy, csúnyaság! Folyton dolgod van, mi? Nyavalyogni, azt van időd, igaz?! Tessék, most sírd ki magad, most, mindenki előtt, azt szereted, nemde? Oszd csak az észt, mint aki hét próbát kiállt, de én úgyis utolérlek, és megmondom, hogy mi vagy te, hazudozó senki!
Üt. Minden mondatánál nyomatékul üt. Én már rég a padlón vagyok, már szinte az első másodpercnél kiütött. Bíró sehol. De akkor feltámad belül az a keserű, emésztő érzés, ami a lelkem legmélyéről áramlik felfelé, mint a sav, egészen az agyamig, mindent kimarva, és mindent semmibe véve. Nem jövök rá, hogy ő mindaz, ami én. Ugyanolyan hazug, önző, kétségbeesett strucc, mint én. Ő én és én ő. Az utolsó mondata után szünetet tart, hátrébb lép, kihívóan csillog a szeme, kibomlott haja az érzelmektől kipirult arca körül táncol, és a szeme megint szúr, mint a lelkiismeret. Én feltápászkodok, és összegyűjtöm minden dühömet, hogy bosszút álljak. Felemelem a kezem, és egy ugrással előtte termek, amikor meglátom az Edzőt. Ott áll, megfeszül az izgalomtól, mintha a döntő pillanat következne. A tömeg tombol, csak az edzőm és az ismerősök izmai feszülnek meg, mindegyikük szeme rám mered, és kezüket összekulcsolva szurkolnak nekem. Látom az Edző szemében a bizalmat, a hitet, és azt hiszem, jól csinálom. Minden indulatommal és gyűlöletemmel pofon csapom a szikrázó zöld szeműt. Úgy pofon csapom, hogy hátraesik. Ahogy én is. Amint hozzáér a tenyerem az arcához, azonnal érzem én is. Ugyanúgy hátratámolygok mint ő, és ugyanúgy elesek, ahogy ő teszi.
Minden eltűnik. Csak a vakító, sértő fény marad meg, és a tudat, hogy vesztettem. Kudarc lett a Mindenből. Az ellenfél legyőzött, megkapta a győztesnek járó övet, ott csámcsoghat vele, a szikrázó zöld szemeivel és a kócos hajával, én meg itt vagyok, arcomon még ég a pofon helye, a többi sebet meg sem érzem. Csak a pofon fáj. Hallom, ahogy egy ajtó csikorogva kinyílik, majd lassú, lemondó léptek zaja szűrődik felém. Megint az a szag. A köntösöm szaga. És akkor tisztán hallottam az edzőm hangját:
- Hát nem megmondtam, drágaságom? Hát nem megmondtam, hogy nyerni kell? Készítsd ki, mondtam. Ne hagyd élni. Te meg erre életet adsz neki, és az orra alá dugod az egyetlen igazi fegyverét? Buta vagy, drágaság, még edzenünk kéne. Most hazamegyek, holnap légy készen.
A pofon ég az arcomon, az orromban a köntös utálatos szaga terjeng. És tudom, hogy holnap fárasztó edzésem lesz. Megint. Mindent vagy semmit.
A.