8 és feledikről

Amikor nagyon magam alatt vagyok, keresnem kell valamit, amibe belekapaszkodhatok.

Az elmúlt egy-másfél hónapban egy "lájtosabb" depresszióban szenvedtem, ami - gondolom - többeteknek feltűnt. (Azért írom "lájtos" depressziónak, mert az igazi depresszió nem egy hónapig tart.) Sok tündér közületek odajött hozzám, és megkérdezte: mi bánt? valami baj van? szomorú vagy? segíthetek? - eleinte tagadtam, de később csak annyit válaszoltam, hogy igen, baj van, de nem tud senki segíteni, a mélyből nekem kell kimásznom. Ezúton is köszönöm, hogy megértettétek, és toleráltátok antiszociális viselkedésemet. Ennél többet, jobbat nem tehettetek értem.

Nem mondanám, hogy kifejezetten kerestem a kapaszkodót. Mélyen nagyon jól tudtam, hogy jönni fog valami, ami megnyomja bennem a megfelelő gombokat, ami segít helyesen gondolkozni. Nem állítom, hogy már teljesen "kigyógyultam", de lényegében igen. Az elmúlt idő fájdalmas volt, és ezt szó szerint lehet érteni. Előfordultak olyan reggeleim, hogy felkeltem, és éreztem a szívemben egy mélységesen mély fájdalmat, ami összegörnyesztett, és muszáj volt sírnom. Előfordult, hogy mentem az utcán, gondolkodtam, és hirtelen valami semmiség elindította bennem újra ezt a fájdalmat, lehorgasztotta a fejem, és el kellett takarnom a szemem, hogy ne lássák, mennyire sírok. Volt este, amikor álltam a zuhany alatt, gondolatok nélkül, gépiesen végezve a megszokott mozdulatokat, amikor hirtelen eleredtek a könnyeim, és magamba roskadva álltam öt percig a forró víz alatt. De nem lett jobb, a sírás nem segített, csak jelzett nekem: hé, valami nincs rendben, csinálj már valamit! Csinálj már valamit.

A fogódzkodó - nem fogjátok elhinni - egy énekes lett. A zene (Soma barátom most bizonyára fintorogva csapja le Apple laptopját) nem más, mint eminem. Ki hallott róla, ki nem, lényegtelen, 4-5 éve elég híres rap-énekes volt, de drogproblémák miatt eltűnt egy időre. Egy éve újra megjelent, tisztán, és ismét zenélni kezdett. Én ezidáig soha nem hallottam tőle mást, csak a leghíresebb számát (Lose yourself), azt is csak azért, mert a maga idejében minden rádióból ez ömlött. Lényeg ami lényeg, valahogy belebotlottam eminembe, megnéztem a klippjeit, elolvastam a szövegeit, megvettem egy cd-jét és 8 mile című filmjét, utánanéztem az életének. Egyfajta megszállottság volt ez, egy transzállapot, a mániámmá vált minden vele kapcsolatos dolog. Jó példa az, hogy órákig képes voltam a neten keresgetni olyan képet/filmet, ahol eminem mosolyog. Mi ez, ha nem mánia? És ez a mánia észrevétlenül túllökött "lájtos" depressziómon. Nem tudnám megmondani, hogy történt, egy pszichomókus biztos tudna sok-sok okosat mondani a repetíciórítustól elkezdve a figyelemelterelésen keresztül az öntépelődésig mindenféle gyönyörű nyalánkságot, én inkább csak annyit mondanék, hogy a tíz lépcsőfokból elértem a nyolc és felediket, nemsokára ismét fent leszek a toppon. Mégegyszer köszönöm az aggódó (és szembesítő) kérdéseket. Habár nem látszott az üveges tekinteten keresztül, de mindent észrevettem - és mindenért hálás vagyok.

A.

Asztalon eperlekvár. Ablakkeretből tőr.

Annyi minden történik velem! Hazajövök, és - ha tehetném - órákig mesélnék a nap történéseiről, a vicces, dühítő, kellemetlen és felemelő dolgokról. A problémám csupán annyi, hogy bizony nem nagyon van kinek szófosni idehaza. Természetesen az én drága Édesanyám mindig megkérdi "na mi volt ma a suliban?", és én ilyenkor mindig mesélek neki sztorikat, de ő sem az Időmilliomos személyesen, dolgozó ember, így nem is lökhetem neki három órán keresztül a hülyeségeket. Barátnőm, Liza ugyebár egy iskolába jár velem, és nem ritka, hogy épp róla szeretnék mesélni valakinek - teszem azt például azon megmozdulását, amire tegnap nulladik, biológia órán került sor: új tanárnőnk (broáf...) elmagyarázta, hogy az újszülött patkányt Patkánymama végignyalogatja, és nem csak azért, hogy eltüntesse a dzsuvát róla, hanem azért is, mert ha nem nyalogatja végig, akkor a kispatkány nem tud pisilni. Ergo megdöglik. Lizának csak ennyi kellett, kéz a magasba lendül (vagy nem?...) és jön a kérdés: mi történik, ha ő (Liza) kicselezi Patkányanyucit, elrabol egy kispatkányt a nyalogatás szertartása előtt, és ő nyalja végig. Akkor is túléli a kispatkány?

Szóval így. A témáról egyébként olyan tíz percig folyt a vita Liza és szerencsétlen új tantónéni között. Tíz értékes perc a nulladik órából. De nem csak ezt nem tudom elmesélni Lizának - hiszen jelen volt -, hanem például a Lillus-kontra-Lillus esetet sem. Tegnap a Tabán művészmoziba mentünk, egy francia művészfilmet, A Provence-i fűszerest néztük meg négyen: Lizu, Orsi, Lillus és én. Úgy volt megbeszélve, hogy hatkor találkozunk a Móriczon. Liza engem fél ötre rendelt Budaörsre, úgyhogy mi öt tízkor már a téren voltunk. Ő nem volt benne biztos, hogy Lillusnak öt órát vagy hat órát mondott-e, úgyhogy felhívatta velem Lillát. Felhívtam, és az első kérdésem az volt, hogy "szia, hol vagy?". Lillus erre teljesen megzavarodott (gondolom benne a hat óra élt, amit végülis mondtunk neki...), és elkezdett vadul szabadkozni, hogy úristen, ő hatot tudott, de rögtön ott van, húsz perc! Oké, mondom, akkor a mekiben várunk. Vártunk. Ettünk. Mélyreható vitát folytattunk az exekről és utóhatásaikról. Lillus betoppant, halálosan bűnbánó arccal - ahogy mondta, olyan húsz perccel később. Előtte még SMS-t is küldött nekem, hogy ne haragudjunk, mi meg csak röhögtünk a markunkba. Szegénykém. Amikor viszont megláttuk az arcát, elfogott minket a bűntudat, és nem bírtuk tovább szívatni. Hatalmas ölelés kíséretében kértünk bocsánatot, ő meg kijelentette, hogy utál, és meg fog ölni minket. Erre persze csak vigyort kapott válaszul. További húsz perc (és még mélyrehatóbb beszélgetéstémák...) után betoppant Orsi is, és elindultunk. Na ekkor volt hat óra. :) Ezúton is ezer bocsánat a tévedés-szívatásért, Lillus, és gyógyulj meg!

Tehát történetek történetek hátán. A tizedét sem meséltem el, ez csak két töredékecske volt a napból. Annyit akartam csak mondani ezzel az egésszel - már én sem tudom... -, hogy sokszor sokat hosszan és fárasztón tudok mesélni bárkinek, aki éppen a közelemben van, és van egy kis szabadideje. Ezért előre is bocsi. Meg utólag. Meg általában.

A.

Brammabumm

Azért nem írok mostanában, mert nem történik velem semmi különös. No news is good news, ahogy a mondás tartja, de már annyira szégyellem, hogy üresen tátong a blogom, hogy muszáj egy-két dolgot megosztanom Veletek.
Nos, ez a hónap legfőképpen a bulizásról és az alvásról szólt. Nem mintha mostanában olyan nagyon megerőltető dolgokon lennék túl, de valahogy megszállt egy gusztustalan, nyálkás fáradékonyság, amitől csak minden erőmet bevetve, magamat megrázva tudok szabadulni. Ha egyáltalán tudok. Nem nevezném lustaságnak, inkább tehetetlenségnek – nincs dolgom, és ez megőrjít.
A napjaimat mégis megpróbálom kitölteni valami tartalommal, úgyhogy olvasgatok. Vagyis inkább újraolvasgatok. Kicsit ugyan unom, de hát ez van… Következő hónapban lesz a szülinapom, és Anyucimtól azt kértem, hogy vegyen nekem 18 könyvet. Ami, ha belegondolunk, nem egy olcsó mulaccság, így hát nem járt ő ezzel olyan jól, mint hiszi. :) (de azért majd igyekszem, Naccsá, igyekszem!) A szülinapom közeledtével egyre sűrűbben törnek rám pánikrohamok – 18, jéééézusom! Abszolút nem várom. Amíg 16 meg 17, addig még buli, de utána valahogy nagyon közel került már az, hogy szia, felnőtt vagy, mennyé’ dógodra, ne is lássunk. Azt az időt is várom, kétség sem fér hozzá, az egyetlen baki az, hogy nem tudom, a suli után hogyan tovább. És ezt ezen a nyáron kéne kiötölnöm aranyos buksikámban. Majd töröm a fejem.
Egy kicsit hazudtam, mert a „nem történt semmi” azért mégsem teljesen így van. Életre szóló élményben volt például kedden is részem, amikor beléptem kedves Lillusom és családja házába. Azóta próbálom magamban megfogalmazni, hogy milyen is ez a gyönyörűség, de valahogy nem tudom elég élethűen leírni. Ide vagy egy profi író, vagy egy őrült zsenialitása kéne, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre egyik sem adatott meg nekem, így hát kénytelen vagyok az én fakó megfogalmazásomban leírni az élményt:
Waze.
Még egy lépés beljebb.
Wazzzzzeeee….
Körbe-körbe-föl-le.
Wwwwaaazzzzzzzzzeeeeee….
Zsufis. Nem a világ legtisztább helye, de nem az a visszataszító fajta, csak olyan, hogy látszik, hogy öten élik kellemes életüket benne. Családias. Rendkívül extra módon családias, annak ellenére, hogy simán belefutsz egy hideg aranykeretes hatalmas antik festménybe vagy egy meztelen Dávid-szoborba (aminek még mindig nem értem, miért olyan kicsi a micsodája). A konyha csöppnyi, de az „étkező” hatalmas, szőnyeg és parketta a jellemző, meg a rejtett átjárók. Tényleg rejtettek! Hoppsz itt vagy, aztán már nem is vagy itt! Megnyomod a szekrény oldalát, és ajtó lesz belőle. Az élményt egy kutya nagyságú jámbor fekete macska teszi teljessé. Kirrrály!
Kicsit a színészek jutottak eszembe erről a kuckó-kuckó-hátán-csodavityillóról. Olyan, ami folyton él, mozog, változik, de ugyanakkor televan a múlt apró kütyüjeivel, a család büszkeségeivel, a szenvedélyük tárgyaival, mindennel, ami a lelküket tükrözi. Nagyon őszinte és nyílt, nagyon kedves és barátságos, sebezhetően bájos. Az én idegen szememmel legalábbis így láttam.
Röviden összefoglalva eszméletlen. Az udvaron hatalmas medence, látszik, hogy itt tényleg a ház van a lakóiért, nem a lakók a házért. Ha mindehhez hozzávesszük a családtagok természetből fakadó vidámságát és kedvességét, akkor azt hiszem, mondhatom, hogy ez a világ legkülönlegesebb háza, amit eddigi rövid életemben láthattam.
Itt voltam kedden, és körülbelül mostanáig emésztődött bennem az élmény. Köszönjük Lillusnak. Már értek mindent. :)
Egyéb mélyebb dolgok is történgetnek mostanában, de amíg folyamatban vannak a történgetések, addig nem akarok elhamarkodott beszámolókat és véleményeket írni. Kivárok. Addig is további szép nyarat mindenkinek, ígérem, sűrűbben írok ezentúl.
A.

(a képen Asztalos Lilla látható)

Nem is tudom...

Gyűlölöm, ha valaki folyton kifogást keres. És mégis, amikor mostanában elgondolkozom a Problémán, rögtön azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek. „Túl sok dolgom van.” „Nem is csináltam semmit!” „Az vagyok ami vagyok!” Mind kifogás… Először is az, hogy sok dolgom van, sose lehet mentség, mert nekem rejtélyes módon mindig sok dolgom van. Attól még vannak olyan dolgok, amiket nem szabad elhanyagolni. És itt jön a második sztenderd kifogásom, mert az egy nagyon szép dolog, hogy nem csináltam semmit, de néha pont ez a baj. A harmadik pedig az alapprobléma. Ha nem jó az, ami vagy, akkor próbálj meg kicsit változtatni, mert nem a saját világodban élsz, hanem egy emberi társadalomban, ahol emberekkel vagy körülvéve. Ezek közül pedig egyet-kettőt még a barátodnak is nevezel.
Amikor túljutottam a kifogások cáfolásán, elkezdtem gondolkozni a Probléma konkrét mibenlétében. Nem tudtam meghatározni. Részemről egy érzés volt, egy sejtelem, amit nem tudtam megfogalmazni, csak éreztem, hogy ott van a levegőben, megmérgezi a mosolyokat, a viccelődéseket, a barátságot. Sose gondoltam volna, hogy egy barátság ilyen nagyon fontos lehet számomra. De amikor azon kaptam magam, hogy jé, ezen a Problémán többet gondolkozom, mint a nyelvvizsgán, az Egyosz-napon és az összes többi hülyeségen együttvéve, rájöttem, hogy mennyire fontos. Mennyire iszonyúan fontos. Erről álmodtam. Ezen morfondíroztam órákon. Még akkor is felötlött bennem a kérdés, hogy mi a baj?, amikor a legnagyobb kavalkádban próbáltam teljesíteni a dolgaimat.
De nem jöttem még rá. Eddig azt a taktikát folytattam, hogy hagytam, hadd haladjon minden tovább a maga útján, hátha kapok jeleket, mondatokat, szavakat, amikből következtetni tudok, amiből kapok valamit arra nézve, hogy mi a rossz, mit változtassak. Kaptam jeleket. Kaptam mondatokat. De az egész még mindig olyan nehéz. Úgy érzem, valamit hibáztam. De nem tudom, mit, és nem tudom, mikor. Kezdek rájönni, hogy a feladatom nem az, hogy megváltozzak, hanem hogy saját magam jöjjek rá a válaszokra. Vagy legalábbis azt hiszem… De nem tudom. Csak össze vagyok zavarodva, el vagyok keseredve, és gyűlölöm magam a tehetetlenségem és a hülye kifogásaim miatt. Milyen nehéz a másik érzéseit megfejteni!
A.

Faleveleim

A teraszon ülök, és a kertben gyönyörködöm. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden ősszel kiülhetek a szabadba, és nézhetem a természet játékát. A levegő már kicsit csípősebb, érezni benne az enyhe füstszagot. A levelek zizegnek, ahogy a szél fújja az ágakat, és minden olyan békés.
Vannak barátaim. A karácsony a családé, az ősz a barátoké, mert ilyenkor egy egész csöpetnyit magányosabb az ember. Vagy inkább úgy fogalmaznám meg, hogy jobban magába néz, jobban körülnéz a belsejében bújó érzelmek és értékek között. Ilyenkor jövök rá, hogy vannak barátaim.
Sokat töprengek most azon, hogy neveket írjak-e? Nem nagyon szeretek személyes konkrétumokat írni, de most az egyszer talán kivételt tehetek. Az én barátom Liza. Az én lelki szemetesládám. Ismerem a hibáit, és ő ott van, ha szükségem van rá. Még nem jutottunk el a „tökéletes barátságig”, de úgy hiszem, ez még meg fog történni. Vele együtt tele vagyok még sok-sok más, értékes emberekkel, akikben megbízhatok, ha baj van. Olyanok ők, mint a falevelek. Csak akkor hallja őket az ember, ha fúj a szél. Velük megosztom a mindennapokat, akik a napok hangulatát biztosítják. Reggel Liza a világ legfáradtabb embere. Blanka a korán kelt sportoló, aki reggel hétkor két edzésen már túl van. Lilu az aggodalom, hogy mit felejtett el megtanulni, és milyen leckéről nem hallott még. Lilla a vidámság, nála vidámabb embert még életemben nem láttam. Akkor is mosolyog, ha a legtöbben sírnak. Imádom. És még sorolhatnám a sok-sok nevet… Mindegyiküknek megvan a hangulata. Egytől egyig. Mindannyian személyiségek, és ezért szeretem a reggelt az iskolában, amikor egyesével mindenki megérkezik, köszön, és hozza a hangulatot. E nélkül nem lenne reggel a reggel, az ősz pedig nem lenne ősz anélkül, hogy én ennek újra és újra nem örülnék.
A.