Épp ráértem

Múlt héten egyik nap Apum felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni Londonba vasárnap. Gondolkoztam egy kicsit, majd így szóltam: hát, vasárnap épp ráérek.
Így kerültem ki Londonba a hétvégén, és így történt, hogy nem mentem iskolába hétfőn. Egyébként a tényleges cél a Chelsea stadion volt Londonban, a Chelsea kontra MU meccs. Be kell vallanom, hogy amíg meg nem tudtam, hogy megyek a meccsre, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán vannak meccsek mostanában Angliában. Na de akkor fogtam Peti barátunkat (részletes személyleírás róla a www.rliza-naplo.blogspot.com blogon), és kikérdeztem: mi a hangyahajzat is az a Chelsea, és miért jó az nekem, ha kimegyek. Megtudtam.
Vasárnap reggel, amikor az ember általában délig alszik, és utána is csak poénból kel ki az ágyból, mi húgommal, Eszterrel ötkor keltünk, hatkor pedig édesapám kocsijában ásítozva száguldottunk a Ferihegy felé. Apum egy gyors tájékoztatót adott a kocsiban, lenyomta a programot nekünk, meg hogy egyáltalán kikkel, hogyan megyünk. Kiderült, hogy a Samsung visz ki minket, és nem csak T-mobilosok lesznek, hanem mindenféle mobileladó cégek emberei. Najó, ezt később tudtuk meg – visszafelé. :)
Apum I-phone-ja szerint Londonban 20 fokra számíthattunk vasárnap, ám amikor a gépen a pilóta bácsi bemondott mindenféle okosat, kiderült, hogy csak hat, azaz hatos darab Celsius röpködik ottan. Már áldottuk az Eget Eszterrel, hogy mindketten hoztunk kabátot és sálat.
A programunk elég kötött volt, a Gatwick-ről rögtön a belvárosba vittek minket egy kisbusszal, egy nagyon aranyos idegenvezetővel a fedélzetén, és egy sofőrrel, aki a negyvenes évei végét járta, és egy playboy-nyuszi volt a fülében. Jah, és a muki kopasz volt, de nagyon nagy arc is egyben.
Az ebédünket egy puccos tajvani étteremben, a Blue Elephant-ban költöttük el, ahol nagyon finom koktélok, és eszméletlenül csípős kaják voltak. Amúgy még élek, de akkor nem gondoltam volna.
Na de térjünk a lényegre: a Chelsea stadion. Hatalmas, gazdag, és nagyon vigyáznak rá. Az, hogy kinek szurkolok, már abszolút nem volt kérdés. Még szép hogy a Chelsea-nek! Mertem volna a Menchesternek szurkolni, asszem addig éltem volna. Életem első focimeccséről beszélünk, ahol konkrétan kint voltam, és meg kell hagyni, egész jó volt. Azért nem fogok minden vasárnap Londonba menni ezért az örömért. Kihagyom.
A meccs után egy rövid fotózkodás, aztán a tömeggel a küzdelem, hogy elmenjünk a meeting-pointhoz, ahol a busz várt ránk. Istenem, miért van az, hogy Angliában ez az egész koordináltan működik, míg Magyarországon ilyenkor inkább menekülsz, mint szervezetten vonulsz.
Visszafelé a Heathrow-ról indultunk vissza, de a gép késett, úgyhogy csak éjfélre értünk Magyarországra. Welcome to Hungary! A jól fűtött épületből kilépve megcsapott minket a párás és jéghideg levegő. Még jött a búcsúzkodás, a „kösz a fuvart” beszólások, meg a „jövő héten hova megyünk?” (amúgy teljesen béna) poén. Jah, mondtam már, hogy hugicámon és rajtam kívül csupán egy nőnemű volt az amúgy 10-15 fős csapatban? Nagyon otthon éreztem magam. :)
A végkövetkeztetést levonva: imádtam az utat, hiszen már azért is megérte, hogy láthattam szerelmemet, Angliát. Az egésznek van egy olyan hangulata, amit egyszerűen nem lehet leírni. Ott kell lenni, be kell szívni a levegőt, szeretni kell. Minden ház, minden kis angol kertecske, minden egyes vörös hajú sápadt angol hapi egy olyan vonzalmat keltett bennem, hogy tudtam: itt akarok élni, és ha létezik ilyen vonzalom, akkor az jelent valamit. Úgyhogy mikor hazatérve lefeküdtem az ágyamba, lekapcsoltam a lámpát, és aludni készültem (mindezt fél kettőkor, azzal az elhatározással, hogy én reggel hatkor igenis felkelek, és igenis iskolába fogok menni), arra gondoltam: megtörtént-e egyáltalán ez a nap, nem álmodtam-e mindezt, és valóban igaz-e: reggel hatkor Magyarországon, éjfélkor ismét ott, és közben kiruccantam egy tőlünk több 100 kilométerre fekvő országba. Nem tudtam elhinni, de akkor ez volt a legkisebb problémám. Másnap egyébként tényleg felkeltem hatkor, de amikor a zuhanyzóban nem tudtam megkülönböztetni a sampont a tusfürdőtől, és folyamatosan csak az egyik karomat mostam, úgy döntöttem, mégiscsak feladom, és visszamegyek aludni. Úgy is lett.
Nos, ennyit a vasárnapomról. Ha valaki be akar vágódni, jelzem: bármikor kapható vagyok egy hosszabb (vagy rövidebb...) angliai kiruccanásra.
Ja, a meccs döntetlen lett, az utolsó negyed órában a Chelsea pontot mentett: 1-1!
A.