Pötyi, az úrinő

Három-négy éve hozzánk került egy cicus, aki tetőtől talpig fekete volt, egyetlen fehér foltocskát kivéve, ami - mint valami elegáns bross, vagy nyaklánc - a mellkasán díszelgett. Ébenfekete színe ellenére Zsuzsi akkoriban rá volt kattanva a pöttyökre (senki nem emlékszik már, miért), és elnevezte a macsekot Pötyinek.

Így lett Pötyiből Pötyi. Hamarosan Anyum tanítványainak kedvence lett, mert akármit meg lehetett vele csinálni. Macskáktól nem várna az ember annyi alázatot és türelmet, mint amivel ő tűrte a gyerekek abajgatását. Sőt, néha úgy látszott, még élvezi is. 2007-ben bevittem Illyés Napokra, mert a Farm, ahol élünk volt a témánk, és gondoltam, elkél a teremben egy macska. Kutyust Nóri hozott, és már előre rettegtünk, hogy valamelyik állat meg fog kergülni a másiktól. Szerencsére Nóri golden rettrívere békés állat volt, habár megállás nélkül kellett rá figyelni, mert kicsit bezsongott a sok embertől. Nem úgy Pötyi. Eleinte nyávogott egy sort, hogy engedjük már ki a kosárból, ám miután kiszabadult, befoglalt magának egy-két, a gyönyörűségtől elolvadt lányt, akiknek az ölében konkrétan átaludta az eseményt. Tündéri volt, még hatszáz kutató tekintet sem tudta érdekelni. A terem zseniális lett, habár nem biztos, hogy Pötyi miatt vittük el az első helyet, azért ő is hozzátette a magáét.
Aztán ott van a Trixi kontra Pötyi ügy. Pötyi két éve nyáron ellett kiscicákat, de csak az egyiket tartottuk meg, ő lett Jacky. Az apuka Dagi, és Pötyi egész életében a "család" biztos magját képviselte. Sosem járt el kóborolni, ha kellett, erőszakkal is kinyávogta magának a kaját tőlünk, és mindig ő volt a békebíró a macskák és a kutyák között. Trixi kölyökként került hozzánk akkor, amikor Jacky született. Együtt nőttek fel, és mai napig nagyon jóban vannak. Pötyi viszont Trixinek mindig egyfajta irritációt jelentett, főleg télen, amikor valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig rá akart feküdni a békésen éldegélő macskára. Pötyi meg tűrte... Trixi egyik nyáron az alvó Pötyiből próbálta kihozni a kisoroszlánt, de az ébenfekete cicus csak lenéző pillantásra méltatta a küszködő kutyát, mintha sajnálná, hogy ilyen ostobaságokra pocsékolja az idejét.

Szóval úrinő volt, de sajnos nagyon vézna termetű, és betegségre hajlamos. Egy hete már, hogy végleg eltűnt, arra tippelünk, hogy elment meghalni. Nem volt öreg, de Anyum szerint látszott rajta, hogy valami nincs vele rendben. Hiányozni fog.

A.

30 centi

"Biztos?"

"Persze! Ígérem!" - hangzott a válaszom tegnap este a telefonban arra a kérdésre, hogy ugye biztos megyek-e holnap (azaz ma) moziba. Azám, de nem számoltam a közel 30 centiméter hóval, ami hajnali 4-től délutánig zúdult le errefelé. Biatorbágyról tudni kell, hogy elég dimbes-dombos környék, tele van durva lejtőkkel és emelkedőkkel - a buszok alig-alig tudtak keresztülmenni a falun, ráadásul egy fergeteges családi szánkózás volt beígérve - így hát kénytelen kelletlen lemondtam a délutáni mozit. :(

Mikor reggel kikászálódtam az ágyamból, és megláttam a kavargó fehérséget odakint, rögtön éreztem, hogy itt az alkalom végre valami igazi kihívásra, izgalmas fizikai munkára, ami nagyon rám fért már. Na nem az elhízás miatt, hanem a rengeteg felgyülemlett energia miatt, amit nem biztos, hogy porcelánérmeken és telefonokon kellene levezetnem... Szóval kimentem a zuhogó hóesésbe, és három olyan hatalmas hógolyót gyúrtam, hogy abból egészen biztosan egy minimum három méteres hóember kerekedett volna - ha fel tudtam volna emelni őket. Mivel a többiek még nem értek haza, ez lehetetlen volt. Pár órával és egy szundítással később Julcsi befutott, de még akkor is képtelenek voltunk akár mozdítani a középsőnek szánt hógolyót (nem is értem, honnan volt az energia, hogy odagurítsam az alsó résznek szánt batál nagy hótömeghez). Így végül egy olyan köztes megoldást találtunk, hogy gyúrtunk egy kisebb hógolyót, az lett a hóember feje, és beértük akét méteres Kazimérrel - következetesen így hívjuk ugyanis családunk "hideg" tagjait, akik egészen tavaszig hősiesen küzdenek a kinti elemekkel.

Csináltam Nektek képeket is (Anyuci segített). Enjoy:

Levélpajtások

Szép jó napot mindenkinek!
Mai mesémet azzal kezdeném, hogy karácsonyra kaptam egy gyönyörű levélpapírkészletet. Anyuék a Vörösmarty téren tettek rá szert, és kaptak hozzá egy ajándék tollat, tudjátok, olyat, amelyiket tintába kell mártani, de nem madártoll a vége, hanem gyönyörű, tömör fafaragvány. Karácsony másnapján azonnal elkezdtem levelet gyártani nagynénémnek, Csurinak, akivel rendszeresen levelezünk.
Azám, de ahogy elkészült a levél, felmerült bennem, hogy bizony mással is szívesen leveleznék. Ez nem csak a csudiszép levélpapírból fakadó öröm hatására történt, hanem már régi vágyam külföldiekkel levelezni. Éppen ezért szilveszter estéjén mi mást csináltam volna, beírtam a Google-be, hogy 'levelezés külföldiekkel'. Keresgéltem itt-ott, mígnem rákattantam a http://www.penpals.net/ című oldalra. Röpke három perc alatt összerettyintettem egy profilt magamnak, és máris kezdhettem keresgélni. Ez az oldal gyakorlatilag egy nemzetközi közösségi oldal, ahol teljesen tisztán le van írva mindenkinek a szándéka az oldal használatával kapcsolatban. Én beikszeltem, hogy levelezőpajtást (e-mail és papírforma) és barátságot hajkurászok, bejelöltem, hogy jól beszélek angolul, közepesen németül és kezdő spanyolos vagyok. Nem telt el öt perc, és már ketten-hárman írtak rám, később még többen. Volt, aki csak annyit írt, hogy "Happy New Year", de volt, aki egész hosszan írt nekem - ők voltak többen. Jelenleg egy 19 éves Krakkóban élő lengyel lánnyal, egy 42 éves amszterdami repülőgéptisztítóval és egy 20 éves perui kínai lánnyal levelezem. Mindhárman nagyon aranyosak, és úgy tűnik, megértik az angolomat... Hát nem szuper? :) Egyébként egyelőre maradok az e-mailes levelezésnél, de majd később biztos keresek valakit, akivel postai úton nyomhatjuk.
Hát, ez volt a mese mára, én egyébként mindenkinek ajánlom az oldalt, tényleg nagyon jól meg van csinálva, a keresőrendszere isteni, és az emberek nem a bunkó fajtából valók, habár természetesen olyan is akad. Aki keres, talál.
A.

A nagy karácsonyfadöntés

Roppant mókás étkezésen vagyok túl, szerintem évek óta nem műveltünk hasonlót itthon. Már a szünet eleje óta átlagosan fél tizenegykor kelek, kedves családom többségével egyetemben. Ma is így történt, fél dél körül pedig kocsiba pattantunk Julcsival és Eszterrel (Zsuzsi szegény már dolgozik...), elrobogtunk a lekváros pólóval (Volkswagen Polo, rendszáma: JAM) a CBA-ba, vettünk sok-sok finomat egy rejtélyes hitelkártyával, és feladtuk a postámat (meeegy, Csuri!).

Mire hazakeveredtünk, fél egy múlt, úgyhogy leültünk reggeli-ebédelni. Ez úgy nézett ki, hogy kipakoltunk minden kaját, amit vettünk és ami a karácsonyi lakomából még megmaradt, a sárkányt kivéve. Gyuri ette a halászlevet, Anyuci a húslevest, Julcsi tükörtojcsit csinált magának, Eszter zsömlét selyemsonkával, én meg káposztát ettem, nyami. Egyszóval megreggeli-ebédeltünk.

Az asztalnál szóba került a megbolondult időjárás: a Népszabadság címoldalon hozta le, hogy mínusz 25,5 fokról szűk egy héten belül plusz 21,2 fokra melegedett az idő. Ez még az én matektudásommal is 46,7 fok különbség. És még csodálkoznak a népek, hogy mindenki ideges, agresszív, nyűgös, fáradt, és egyébként is, minden baja van. Aki normális esetben nem is érzékeny az időjárásváltozásokra, még azt is megviseli az ilyen őrült nagy, természetellenes ugrabugrálás. Akárcsak hugicámat...

Évekig emlékezni fogok az idei első karácsonyfa-döntős jelenetünkre. (Volt második is...) Pontosabban ez nem csak idei első, hanem minden tekintetben az, mivel ezidáig még soha nem sikerült feldönteni a fát. A dolog úgy nézett ki, hogy 25-én délután a fa alatt kiterített matracon hasalva írogattam, amikor Eszter valami belső sugallatra úgy gondolta, hogy neki ki kell mennie a szakadó esőbe a teraszajtón keresztül. A baj az volt, hogy az ajtót kinyitva meglökte a fát, ami egyenesen az én hátamra esett. Szegény Esztert azóta ezzel szivatjuk, de sajna már elég jól kezeli, eleinte őrjöngött, hogy ő csak ki akarta nyitni az ajtót. A félelmetesebb része a dolognak a fa felborítása utáni, körülbelül tíz másodperc volt: én visongok a meglepetéstől a fa alatt, Zsuzsi a röhögéstől a fotelben, Eszter (némi fáziskéséssel...) üvölti, hogy dől a fa - odakint pedig átszeli a sötét eget egy bazinagy villám. Anyu egy pillanat alatt ott termett, és ő is üvöltött, hogy mi az úristent csinálunk mi itt, hogy lehetünk ennyire bénák, miközben az eső ömlik befelé a még mindig nyitott erkélyajtón. Egyszóval a békés, nyugodt üldögélésből röpke tíz másodperc alatt őrjítő káosz lett. És az a villám meg mennydörgés! Mintha csak arra várt volna, hogy Eszter kinyissa az ajtót (amit mai napig nem értünk, miért tette). Ennyit az időjárásról. És a fergeteges karácsonyfadöntésről...

A.

Későesti szösszenet

Éjfél múlt, és én még abszolút nem vagyok fáradt. Hogy lehet ez?

Vége a négynapos hétvégének és a karácsonynak, holnaptól kezdődik a melósabb időszak. Értem ezt a vizsgára felkészülésen (magyar szóbeli), és egyéb nyalánkságokon, mint például beszédtechnika és filozófia házidolgozat. Matekozni is kéne, egyszóval - nem fogok unatkozni.

A karácsony kellemesen telt, habár idén mindannyian egy kicsit feszültek voltunk, nem tudtunk annyira ellazulni, mint ahogy tavaly sikerült. Zsuzsi nővérem nem lakik itthon, ő csak szenteste jött haza, Julcsi viszont itthon lakik, mert jelenleg elég zűrös az élete. Szegénykém most is a szomszéd szobában sír. És, ahogy ez ebben a családban már csak lenni szokott, senki nem tud vele mit kezdeni. Sírja csak ki.

Sokminden megfordult a fejemben, hogy mit is illik (?!) így karácsony után írni, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy kihagyom a "kaptam egy kesztyűt és egy sapkát" részt. Arról viszont szívesen mesélek, hogy ma kitakarítottam a szobámat. De nem csak úgy tessék-lássék módon, egyébként nem is volt kupis. Nem, ma úgy istenigazából kipucoltam az egészet az elbújt porcicáktól kezdve a teafoltokig mindent. Nagyon zsufis volt már a szobám a sok felhalmozott limlomtól, úgyhogy elég szívtelenül szelektáltam a cuccaim között. Találtam olyan dolgokat is, amiktől egy kicsit itt-ott megfacsarodott a szívecském, ám mivel kellő keménységre sikerült szert tennem az elmúlt öt-hat évben, így végül gond nélkül landolt a süllyesztőben minden, ami csak a port fogta az elmúlt években.

Nagyon szeretek szobát takarítani, és úgy éreztem, ez most rám is fér. Végre volt rá időm, lendületem, kedvem. Többek között ezért csücsülök még a laptopom előtt, ostobaságokról fecsegve Nektek. Ugyanis várom, hogy a szárítógép kiköpje a lepedőmet. Na nem mintha nem telne szegény családomnak mégegy lepedőre szerény családi kasszánkból (amúgy a lepedő nem occsó mulaccság, az Ikeába' kaphatsz tíz rongyé' is, kéremalássa!), hanem itthon a száraz lepedők mind fehérek, én meg utálom a fehér lepedőt. Oké, legyen a fehér a tisztaság jele, de ne az én lepedőmön. Az én lepedőm sötétkék. Az ágytakaróm pedig kockás.
Így, hogy már minden ágy-titkomat ismeritek, amit ismerni érdemes, áttérek egy kevésbé intim témára. Az elmúlt négy nap alatt ha éppen nem sárkányt (pulykát...) zabáltunk vagy szaloncukorral dobálóztunk, hát akkor bizony filmet néztünk. Nálunk ez külön szertartás, és ha valaki nem nézi a filmet a többiekkel együtt, akkor komoly sértődések képesek kialakulni. (Én lenni magyar diák.) Így esett, hogy eszméletlen mennyiségű szörnyűséget sikerült végignézetni egymással, amit a legtöbben már láttunk párszor. Volt viszont egy, ami nagyon-nagyon tetszett, most láttam először. Az a címe, hogy 'The Holiday'. Cameron Diaz és Kate Winslet a két főszereplőnő, Jack Black és Jude Law a férfifőszereplők. Tipikus hollywoodi lovestory, de nagyon aranyos! Tele van meglepő fordulatokkal, és mi mást nézne öt nő éjféltájt, ha nem egy ilyen nyálas-romantikus maszlagot? (Nemis, tényleg jó film, ajánlom mindenkinek!)

Huh, lassan kész van a szárító, őszintén szólva kezdek fáradni, itt az ideje ágyba bújni. A sok zöldségért elnézést, ígérem, egyszer írok majd "kaptam sálatkesztyűtsapkát" bejegyzést is. Szép éjszakát!

A.

70 méter híján

Még a KRESZ-óra járt a fejemben, miközben vártam Anyumra, hogy felvegyen a suli előtti buszmegállóban. Alig másfél perce várakoztam, rajtam kívül még egy párocska álldogált tőlem pár méterre, könnyen csevegve és egymás kezét fogva. Első látásra tök átlagosnak tűntek - később kiderült, hogy valóban azok.

Álltam, vártam, majd egyszercsak magam mögül vidám sikítást hallok, és egy kicsi kerekecskének a dübörgését. Biztos úszásról jönnek a kicsik, gondoltam, mert a mögöttem lévő gimiben uszoda is van, ahol estefelé együtt járnak a pici gyerekekkel a munkából szabadult szülők. Igazam volt, valóban egy kissrác (olyan 2-3 éves, annál biztos nem több) száguldozott lefelé az enyhén lejtő gimikijáraton egy műanyagmotor vidám utasaként. Hogy jobban le tudjam írni az ezután történteket, készítettem egy rajzot. Ne ijedjetek meg, előre szólok: a kisfiú túlélte.

Ezen a vázlaton látjátok, hogy a kisgyerek nyílegyenesen kiszáguldott a gimi kapuján, a lejtőn szerzett nem csekély lendületét kihasználva, és ugyanazzal az erővel fogta magát, és tovább száguldott - egyenesen ki Budaörs főútjára, a buszmegállóba (amit béna sárga cikkcakkal jelöltem). Szerencsétlenségére éppen egy busz közeledett, igaz, az még csak a kb 70 méterrel odébb lévő jelzőlámpától indult el. A kisfiú sikoltozott örömében, hogy új terep van kilátás előtt (sokkal szélesebb a főút, mint a járda...), az apuka pedig lélekszakadva rohant utána, de még a kapunál sem volt, amikor a srác már legurult a járdáról a busz elé. Igaz, akkor már én álltam el a kalandor útját. Ugyanis már akkor sejtettem, hogy mi lesz a dolog vége, amikor korábban meghallottam a műanyagmotor zaját. Amikor megláttam a nagy sebességgel az út felé tartó fiút, reflexből elkezdtem én is a főút felé sprintelni, de még így is az útról kellett a gyereket felrántanom a járdára. Akkorra már odaért az apja, és átvette.

Egy: hogy a pokolba lehet olyan hülye egy szülő, hogy felülteti egy gyorsan guruló műanyagmotorra az alig három éves fiú (!) gyerekét, és engedi, hogy száguldozzon a lejtőn?! Kettő: akár hiszitek, akár nem, a párocska, akik olyan átlagosnak tűntek korábban, meg sem moccantak, hogy a gyerek útjába kerüljenek, pedig sokkal közelebb voltak, mint én (ők a kék pöttyök). Tőlük azt a gyereket ki is lapíthatta volna a 240E, ők tovább csevegtek volna...

Miután az egész jelenet röpke 15 másodperc alatt lezajlott, és végighallgattam a felelőtlen apuka "jaj köszönöm"-jeit, remegő lábbal visszahátráltam eredeti helyemre. Tényleg remegett a lábam, a szívem hevesen vert, és döbbenten néztem a távolodó buszt, ami az előbb majdnem véget vetett egy három éves lurkó életének. Szerencsére Anyum három-négy perc múlva odaért, és be tudtam zuttyanni a kocsiba.

Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy nem is volt olyan elpocsékolt idő a szombati négy órás elsősegélynyújtás-tanfolyam...

A.

Asztalon eperlekvár. Ablakkeretből tőr.

Annyi minden történik velem! Hazajövök, és - ha tehetném - órákig mesélnék a nap történéseiről, a vicces, dühítő, kellemetlen és felemelő dolgokról. A problémám csupán annyi, hogy bizony nem nagyon van kinek szófosni idehaza. Természetesen az én drága Édesanyám mindig megkérdi "na mi volt ma a suliban?", és én ilyenkor mindig mesélek neki sztorikat, de ő sem az Időmilliomos személyesen, dolgozó ember, így nem is lökhetem neki három órán keresztül a hülyeségeket. Barátnőm, Liza ugyebár egy iskolába jár velem, és nem ritka, hogy épp róla szeretnék mesélni valakinek - teszem azt például azon megmozdulását, amire tegnap nulladik, biológia órán került sor: új tanárnőnk (broáf...) elmagyarázta, hogy az újszülött patkányt Patkánymama végignyalogatja, és nem csak azért, hogy eltüntesse a dzsuvát róla, hanem azért is, mert ha nem nyalogatja végig, akkor a kispatkány nem tud pisilni. Ergo megdöglik. Lizának csak ennyi kellett, kéz a magasba lendül (vagy nem?...) és jön a kérdés: mi történik, ha ő (Liza) kicselezi Patkányanyucit, elrabol egy kispatkányt a nyalogatás szertartása előtt, és ő nyalja végig. Akkor is túléli a kispatkány?

Szóval így. A témáról egyébként olyan tíz percig folyt a vita Liza és szerencsétlen új tantónéni között. Tíz értékes perc a nulladik órából. De nem csak ezt nem tudom elmesélni Lizának - hiszen jelen volt -, hanem például a Lillus-kontra-Lillus esetet sem. Tegnap a Tabán művészmoziba mentünk, egy francia művészfilmet, A Provence-i fűszerest néztük meg négyen: Lizu, Orsi, Lillus és én. Úgy volt megbeszélve, hogy hatkor találkozunk a Móriczon. Liza engem fél ötre rendelt Budaörsre, úgyhogy mi öt tízkor már a téren voltunk. Ő nem volt benne biztos, hogy Lillusnak öt órát vagy hat órát mondott-e, úgyhogy felhívatta velem Lillát. Felhívtam, és az első kérdésem az volt, hogy "szia, hol vagy?". Lillus erre teljesen megzavarodott (gondolom benne a hat óra élt, amit végülis mondtunk neki...), és elkezdett vadul szabadkozni, hogy úristen, ő hatot tudott, de rögtön ott van, húsz perc! Oké, mondom, akkor a mekiben várunk. Vártunk. Ettünk. Mélyreható vitát folytattunk az exekről és utóhatásaikról. Lillus betoppant, halálosan bűnbánó arccal - ahogy mondta, olyan húsz perccel később. Előtte még SMS-t is küldött nekem, hogy ne haragudjunk, mi meg csak röhögtünk a markunkba. Szegénykém. Amikor viszont megláttuk az arcát, elfogott minket a bűntudat, és nem bírtuk tovább szívatni. Hatalmas ölelés kíséretében kértünk bocsánatot, ő meg kijelentette, hogy utál, és meg fog ölni minket. Erre persze csak vigyort kapott válaszul. További húsz perc (és még mélyrehatóbb beszélgetéstémák...) után betoppant Orsi is, és elindultunk. Na ekkor volt hat óra. :) Ezúton is ezer bocsánat a tévedés-szívatásért, Lillus, és gyógyulj meg!

Tehát történetek történetek hátán. A tizedét sem meséltem el, ez csak két töredékecske volt a napból. Annyit akartam csak mondani ezzel az egésszel - már én sem tudom... -, hogy sokszor sokat hosszan és fárasztón tudok mesélni bárkinek, aki éppen a közelemben van, és van egy kis szabadideje. Ezért előre is bocsi. Meg utólag. Meg általában.

A.

Elhatározás

Ma sportnapot tartok – gondoltam reggel 8-kor, amikor kidobott az ágyam, leginkább azért, mert közel 30 fok volt a padlástéri szobámban. És ki nem ébredt eddig ezzel az elhatározással? Minden reggelt elhatározásokkal indítunk, csak hogy este eltemessük őket egy, a lelkiismeret elől elzárt kamrába, egyenesen a tudatunk legmélyére.

De én most nagyon elhatároztam magam. Olyan igazán, amikor tényleg szinte biztos, hogy megteszed, amit megfogadtál. Ilyenkor az ember legalább addig eljut, hogy felveszi a sportzoknit és a cipőjét, jobb esetben még a kapuig is kimegy, de arra már nem vehetsz mérget, hogy el is kezd futni a kapun túl.

Nos, én is felvettem a zoknit, a cipőt, a biciklisgatyót, a bukósisakot, felfegyverkeztem fél liter kulacsba zárt jéggel és a telefonommal, majd felpattantam a bringára – elindultam. Lehet bármilyen meglepő, meg is érkeztem az eltervezett célállomáshoz, konkrétam Herceghalomba Apum házához, ahol nővéremmel dumáltam egy picit, majd elindultam hazafelé. Ez délután fél háromkor történt, és meglehetősen meleg volt ma. Napon olyan 40 fok körül… És nem sok árnyékkal találkoztam utam során, csak egy szexi biciklistával, aki egy lenyűgöző „Hy”-t kiáltott felém és integetett. Nah, legalább profinak látszok, gondoltam magamban, és rákapcsoltam. Rosszul tettem, mert mire felértem a dombtetőn terpeszkedő házunkhoz, úgy éreztem, mintha asztmarohamom lenne, majd’ kiköptem a tüdőmet a szimpla lélegzés érdekében. A jég már rég nem jég volt, inkább hajazott a reggeli kávé hőmérsékletére, amit tél közepén iszol, de én azért lelocsoltam magam vele, alul-felül-mindenhol. Semmit nem segített.

Hazaértem, beestem a kapun, a bicajt azzal a lendülettel levágtam a földre, bemenekültem a házba a nap elől, ahol gyorsan lekaptam magamról cipőt, zoknit, minden ruhát. Az egész testem síkos volt az izzadságtól, úgyhogy kikerestem a fürdőrucimat, és becsobbantam a medencébe. Hát, ritkán éreztem magam olyan jól, mint akkor, amikor elmerültem a hűvös vízben az egy órányi bicajozás után – tényleg mennyei érzés volt. A víz lemosta a sós verejtéket rólam, és kellemesen lehűtött. Utána elterültem egy pokrócon a napon, és lassan Anyum és Gyuri is csatlakozott, ők is pancsoltak egyet. Egy jégkrém után előkerült a jéghideg Heineken is, hát, gondoltam, ez itt a mennyország. Ennél jobb sportnapot el sem tudtam képzelni.

Elhatároztam, hogy holnap is megyek bicajozni, de ha ez az elhatározás el is lesz talán temetve, a medencézés biztos meglesz holnap is…

A.

A fenevad látogatása

Tegnap éjjel hatalmas vihar látogatta meg középeurópát. Lengyelországban nyolc, Csehországban egy ember halt meg.
Nagyon sok regény, amit eddig olvastam, szól különböző félelemről, a hirtelen jött katasztrófában átélt pánikról, a leküzdhetetlentől való rettegéstől. Viszont én magam ilyesmit nem nagyon tapasztaltam még. Nem mondhatom, hogy ez most már így van, de amit este éltem át, az nagyon közel volt az imént említett pániktól és félelemtől.
Mint ma reggel megtudtam az index.hu-ról, az a vihar, ami minket éjjeli fél egykor ért el, a tényleges viharnak csak az „alsó nyúlványa” volt. El sem tudom képzelni, milyen lehetett akkor a „belső nyúlvány” vagy a „közepe”. Egyszóval az történt, hogy – lévén egy hete szokása a hőmérőnek 40 fok körül táncolni föl-le – az idő végül úgy döntött, lehűti önmagát.
Este igen korán lefeküdtem, két okból is: minden izgi könyvet kiolvastam, ami a kezem ügyébe került, valamint egy igen gonosz fogászati beavatkozás után voltam (erről még írok, irtó vicces…). Az ablakomat szokásomhoz híven nem zártam be, tárva nyitva volt, még a függönyt sem húztam be, habár ezt rendszerint megteszem. Éjjel fél egykor arra ébredtem, hogy valami nincs rendben. Még semmi különösebb nem történt, csak kint különösen zúgtak a fák. Bármennyire is próbáltam magam megnyugtatni, hogy semmi gáz, a környezetem hirtelen bebizonyította az ellenkezőjét. A szél olyan erővel jött, olyan hirtelen sebességgel, mintha egy expressz vonat robogna át rajtunk. Felpattantam az ágyamról – ugyanazzal a lendülettel el is vágódtam, utána már inkább maradtam a térdencsúszásnál. Bevágtam az ablakomat, de még így sem szűnt meg a sivító hang, ahogy az ajtómat ostromolja a szél. Akkor hallottam, hogy odalent valami csörömpöl, tehát a fenevad már a házon belül garázdálkodik. Felkapcsoltam a villanyomat, és megpróbáltam kimenni, de ahogy kinyitottam az ajtómat, éreztem, ahogy a ház szinte együtt mozog a széllel, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban felkaphatná, tetőstül, anikóstul, mindenestül. Legszívesebben sikítva omlottam volna a földre, de hálisten láttam, hogy odalent égnek a villanyok, és önmagamat meghazudtoló sebességgel lerohantam AnyuCimbimhez. Ő rámmosolygott odalent, pedig az ő szeme is szép nagyra ki volt nyílva! Közös erővel odafent is becsuktunk minden ablakot, Zsuzsit is elrendeztük, utána visszamentem aludni. Illetve csak vártam, hogy legyen már vége. Még így, hogy minden létező ablakot becsuktunk, így is éreztem és hallottam a zúgást, mintha ezernyi láncavesztett fenevad tombolná ki magát részegen odakint.
Végül elaludtam. Reggel mentem fel az indexre, és tudtam meg a vihar okozta károkat. Eszembe jutott, hogy ezzel a lendülettel ugyanúgy lehetett volna itthon is olyan méretű vihar, mint ott volt. A nagyokosok azt mondják, 110 km/h-val süvöltött át a Dunántúlon, de szerintem volt az több is. Mennyivel megy egy expressz vonat?

A.

Sanyi

Egy komoly következtetést vontam le ma saját magamról.

Az események tragikus sorozata ott kezdődött, hogy két napja éjjeli fél háromkor arra riadtam, hogy eszméletlenül fáj a karom. Felkapcsoltam a lámpát, és láttam, hogy a könyökhajlatomban két, egymáshoz nagyon közeli kis csípés vigyorog vissza rám csodás piros daganatba burkolózva. Bevallom, kicsit megijedtem, mert nem tudtam, pontosan mi csípett meg, a sebem meg belülről lüktetett. Aztán lementem bebugyolálni a karomat egy kis aloeverába, majd vad pókvadászatba kezdtem a szobámban – feltételeztem ugyanis, hogy egy nyolclábú haverom látogatott meg álmomban. Egy órányi erőfeszített, ámde eredménytelen kutatás után feladtam, és visszatértem aludni.

Másnap este gyanútlanul kinyitottam az ablakomat, és ott figyelt az ablak fölött. Egy nagy, sárgalábú, de hatalmas testű, nyolclábú szörnyeteg. Felkaptam az első kezem ügyébe kerülő könyvet, és lecsaptam a kis bestiát. Még mindig ott van a könyv a földön, nem akarom felfordítani. Ezután jött Sanyi.

Sanyi, akire Zsuzsi nővérem figyelmeztetett ma reggel egy rövid, tömör sms-ben: „Vigyázz, az előszoba ajtó kilincsén van egy nagy pók!” Egy gyors pontosító taktikai hívás után lemerészkedtem, és megnéztem Sanyit. Ott csücsült, a kilincs belső részén. Az én problémám csupán annyi volt, hogy a szóban forgó ajtónak a felső része üvegből van, ezért tökéletesen rá lehet látni a kilincsre. Sanyit nem akarom bántani, de nagyon ronda volt. Fekete, hosszú, szőrös lábakkal verte meg az isten, lábaival kapaszkodott a kilincsbe, összegörnyedve, mint egy zsákmányára váró, gonosz bérgyilkos. Egy percig néztem, utána jött a zsibbasztó félelem, és sírógörcsben törtem ki. Kifejezetten undorodtam Sanyitól.

Hatalmas lendülettel bevágódtam Anyum dolgozószobájába, és a fellelhető összes tacapaót egy kupacba gyűjtöttem. Csomót teleírtam ilyen szövegekkel, mint: „Állj! Pók!” „Ne nyúlj a kilincshez, PÓK!” stb… Ezeket utána fogtam, és kiragasztottam az üvegre, hogy még véletlenül se nyissam ki az ajtót a nagy pakolásban.

Megvártam a három órát, akkor végre átjött Koga barátom, aki viszont nagy állatbarát, ő fogta, és kivitte Sanyit a szomszéd kertjébe. (Örökké hálás leszek neki hősies tettéért…)

Utána jöttek a hangyák. Kogával kimentünk málnázni a kertbe, és amikor bejöttem, ránéztem a zöld gatyómra – televolt hangyával, csak úgy nyüzsögtek. Nem tudom, hogy én tetszettem-e nekik vagy a zöld nadrágom, én mindenesetre sikoltozva ugráltam és próbáltam őket legyilkolni. Rövid időn belül föladtam és megszabadultam a nadrágomtól, megvártam, amíg Koga lelép, majd önmagamat meghazudtoló sebességgel vágtam be magam a zuhanyzóba. Ott is találtam még egy-két elszántabb hangyát a hajamban, ők a csatornában végezték. Szadizmusom megnyilvánulásaként nem öltem meg őket, hadd élvezzék a csatornák vidámparkját. Remélem, mosollyal az arcukon haltak meg. Hehehe.

Szóval a sorsdöntő önismereti végkövetkeztetésem az, hogy bizony nem vagyok egy falusi típus. Azt hiszem, városi puhánynak születtem, aki még egy póktól is berezel. (Bár Sanyinak XXL-es mérete volt!) Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a pókfóbia létező és komoly dolog, meg lehet kérdezni Somát is, ő a latin nevét is tudja a betegségnek. Ahogy van olyan, hogy valaki a sötéttől vagy a szűk helyektől fél, van, aki a pókoktól. Tessék ezt tiszteletben tartani. Ez van.

Anyum most azt mondaná, hogy amitől félsz, azt bevonzod. Ennek sajnos igazat kell adnom, mert másik három testvéremet együttvéve nem érte még annyi póktámadás, mint engem egyedül. Ami jó hír: a pókoknál jobban semmitől sem félek.

A.

Megbolondult természet

Furcsa dolgokat művel mostanában a természet. Tegnap a napi átlaghőmérséklet 32-35 fok között ingadozott itthon, majd’ megpörkölődtünk idebent – hát még én a padlástéri szobám takarítása közben –, és azért imádkoztunk, hogy jöjjön egy kis eső. Este aztán kint voltam az utcán, már sötétedés után, amikor elkezdett fújni az agresszív szél, de tipikusan az a fajta, amikor érzed az orrodban, hogy ebből valami csúnya lesz. Valami nagy és csúnya.
Hazaértem, lefeküdtem aludni a szépen kitisztított szobácskámban, és szokásom szerint tárva nyitva hagytam az ablakomat. Éjjel egy óra tájban is még ébren voltam, mert nem hagyott aludni sem a kutyaugatás, sem a szomszéd fűzfájának veszett zúgása. Meglehetősen idegesítő volt eme elegy. Egy idő után meg félni kezdtem, mint a nyúl, aki a szeme közötti vadászpuskát bámulja. Azt hiszem, ekkor már félálomban lehettem. Meg sem tudtam mozdulni, mert arra gondoltam, hogy na, most jön egy tornádó, vagy egy gyilkos jégeső, vagy egy cunami, mittomén, de hogy ez így nem biztonságos, az ziher. Aztán ma reggel rájöttem, mi válthatta ki ezt a furcsa félelemrohamot. Nézegettem az indexen az „időjárás” képeket, és csak hogy értségek, miről beszélek, íme egy-kettő:

Még szép, hogy azt hittem, itt a világvége. Ezeknek a képeknek a többsége ugyanis itthon, kis hazánkban készült, és elég félelmetesek. Hát még a hirtelen hőmérsékletváltozások. Ma reggel 18 fok volt, ami a tegnapi hőséghez képest nudli. Így hát kérek mindenkit, hogy ne lepődjön meg, ha hirtelen hangulatváltozáson vagy dührohamon kap, az én komfortérzetemet ugyanis az időjárási tényezők nagyban befolyásolják, a komfortérzetem meg a kedvemet, a kedvem meg az emberekkel való bánásmódomat. Azért megpróbálom kontrolálni – többségében úgy, hogy egy esetleges dühroham érkezését észlelve elvonulok. Végülis ez csak időjárás. Mi az nekem.
A.

A siker íze

Ötször éreztem eddig életemben a „győzelem mámorító áradatát”. Először hetedikben, amikor kiderült, hogy a bizonyítványom kitűnő. Ez a későbbi tanulmányaim szempontjából döntő kérdés volt, és egyáltalán nem volt egyszerű véghezvinni. A kitűnőm annak a döntésemnek volt az első eredménye, miszerint lehetetlen márpedig nem létezik. Ebben hittem.
A második összetettebb volt. Nyolcadik év végén megtudtam, hogy - a kitűnőim ellenére – nem vettek fel az Illyésbe. Az hatalmas nagy csalódás volt, de nem voltam hajlandó feladni. Fellebbezés, levélírás, kapcsolatkeresés… Az osztálykirándulás elején voltunk, útban vidék felé, a buszon zötykölődve, amikor hívott Anyum. Felvettem, és ő ezt mondta: „Sajnálom, Árendás csak német nulladikra vett fel téged.” (Árendás az iskola igazgatója) Akkor nagyon megijesztettem az osztálytársaimat a hirtelen kitörő sírógörcsömmel… Azt hitték, meghalt valakim.
A harmadik ilyen élményemnek is a kudarc volt a felvezetője. Második évemet kezdtem el az Illyésben, amikor elbuktam a diákelnök-választást, nem engem szavaztak meg. Az is kemény lecke volt, de rengeteget tanultam belőle. Egy év múlva ismét jelentkeztem, és nagyon úgy éreztem, hogy megint nem lesz meg, megint kudarcba fullad az egész. Igaz, ekkor nem volt ellenfelem, de éreztem, hogy nem lenne erőm mégegy kampányra. Emlékszem, angol órán ültem Zsuzsánál, a sírás határán, ő pezsgővel várt, és olyan nagyon kétségbe voltam esve, hogy márpedig ez megint bukó. Akkor hívott az egyik szenátorom, hogy megvannak a szavazatok, „kedves diákelnök-asszony”… Akkor nem bőgtem, de Zsuzsának hála kicsit becsípve mentem haza. Az jó volt.
A negyedik a német nyelvvizsgám volt. Nulladik év végén, amikor Gabi néni kis fehér cetlicskékben járta körbe az osztályt, és osztogatta a sorslapokat, rajtuk az eredményekkel. Elevenen él még bennem, hogy mielőtt nekem odaadta volna, cinkosan mosolygott rám. Akkor már tudtam, hogy megvan. Az is hihetetlen volt. De abban legalább bíztam…
Az ötödik egyértelműen ez a nyelvvizsga volt. Nemrég, olyan egy-két hete azt álmodtam, hogy megvan a nyelvvizsga. Álmomban éreztem azt az eufórikus örömöt, amit az ember csak akkor érez, amikor valami hosszú munkának meglátja az eredményét, és ez az eredmény jó. A legjobb. Amikor felébredtem ebből az álomból, rögtön elkezdtem dorgálni magam, hogy ilyet nem álmodhatok, ebbe nem szabad beleélni magam, mert biztos úgy járok, ahogy régen: előbb kudarc, és csak utána győzelem. Nagyon biztos voltam benne, hogy nem voltam elég ehhez a feladathoz, ezért egy hónap kemény munkáját öltem abba, hogy mindenféle reményt kiirtsak magamból. Aztán amikor láttam, hogy megvan… Nem hiszem el, még mindig nem.
Azt hiszem, ez az öt az a domináns alkalom, amikor tényleg nagyon közelről és hevesen megéreztem a siker ízét. És ezért az érzésért érdemes olyan sokat, keményen, néha kilátástalanul küzdeni, nem feladni, és sosem torpanni meg. Szenvedés nélkül nincs siker.
És hogy mi lett az elvemmel, miszerint lehetetlen nem létezik? Már nem teljesen így gondolom. De abban biztos vagyok, hogy ha kitűzöl magad elé egy célt, és azért mindent megteszel, ami tőled kitelik, akkor annak sikerülnie kell. Előbb vagy utóbb…

Balance

Egy nagyon furcsa, meghatározhatatlan egyensúlyt érzek. Akkor kezdődött, amikor elmentem a nyelvvizsgára szombaton. Reggel már úgy ébredtem, hogy egy, az utóbbi időben idegen nyugalom árasztott el. Mert a múlt héten minden voltam, csak nem nyugodt. Őrjöngtem minden apróság miatt, sőt, múlt hét szerdán annyira eluralkodott rajtam a féktelen düh, hogy el kellett mennem otthonról. Nem tudnám meghatározni, miért vagy kire voltam dühös, de aki a környezetemben volt, az kapott belőle. Aznap este bent aludtam nagyimék majdnem üres lakásán, csak unokatesóm, Árpi, meg nővérem, Zsuzsi aludtak ott. De az nem zavart. Nem ott voltam.
Aztán eltelt a nyelvvizsga előtti kísérteties két nap, amikor úgy éreztem, hogy nem is ezen a bolygón vagyok. Nem izgultam, pedig kellett volna. Még akkor sem izgultam, amikor beléptem a nyelvvizsgaközpontba, akkor sem, amikor elém került a papír és elkezdtem dolgozni. Kicsit ideges voltam a szóbeli előtt, de messze nem annyira, mint amennyire illett volna. És amikor kijöttem…
A Fasorban nyelvvizsgáztam, a református gimiben. Amikor kiléptem a napsütötte utcára, ahol illatos és simogató volt a levegő, valahogy minden olyan könnyű volt, úgy éreztem magam, mint aki valami hatalmas nyomás alól szabadult. Gyakorlatilag ez is történt. Később belegondolva szerintem azért hiányzott az izgalom, a lámpaláz, mert már annyira nagyon sok minden függött ettől az egésztől, hogy túl voltam azon a bizonyos izguláson. Kikapcsoltam az agyam, mert ha belegondoltam volna, üvöltözve rohanok ki az első ajtón (vagy ablakon). De amikor kijöttem… Az az egy óra, amit a Ligetben sétáltam, elnézegetve a gondtalanul szombatozó embereket, egyszerűen megérte. És rájöttem, hogy mennyire túlspiráztam az egészet. Akkor már nem számított semmit. Ha megvan, megvan, ha nincs meg, nem dől össze a világ. Amit előtte is tudtam, de könnyű mondani…
És utána jött az a furcsa egyensúlyérzet. Vasárnap rendbe raktam a szobámat, át is rendeztem egy kicsit. Aztán hétfőn, amikor fel kellett kelni korán reggel (6-kor, fujj), éreztem hogy fáradt vagyok, de nem zavart. A suliból hazaérve tanultam, olvastam, és éreztem az egyensúlyt. A napok teltek, ugyanabban a furcsa mosolygós valótlan valóságban, amit szinte el is felejtettem az utóbbi időben. Minden reggel elcsigázva a koránkeléstől, de mindig nyugodtam és egyensúlyban.
Ma olyan stresszt kellett elviselnem, amitől egy hete még valószínű sírógörcsöt kaptam volna. (Csak hogy tudd, miről van szó: Egyosz…) Így sem volt könnyű, de amikor eljöttem a suliból, hazaértem, kicsit ledőltem, és kevés idő múlva megint ott volt a mosoly az arcomon. Tudtam kontrolálni. Tudtam irányítani. Mind a fáradtságot, mind a kedvetlenséget, mind a dühöt. A pánikot, félelmet, megfontolatlanságot. Pedig egy óráig tényleg a sírógörcs határán álltam.
’Take control’, mondta nekem angoltanárnőm, Zsuzsa. ’Nem csak amikor nyelvvizsgafeladatot oldasz meg, hanem az élet minden területén.’ Ezt mondta, és én meghajtom fejem a bölcs tanács előtt. Habár tudjuk, hogy nem fogom mindig betartani, mert ha mindig egyensúlyban vagy, egy idő után elveszted az egyensúly megtalálásának szépségét. És az sem volt rossz, amikor törékeny és bizonytalan voltam. Sokat tanultam belőle. És a sötétség után gyönyörű a napfény. Várhatod a következő éjszakát.

A.

Találkozás egy régi barátnőmmel

Szörnyű jegyek a szörnyű után. Kémia karó, fizika pocsék, és még németből is csak úgy úszom meg a felelést, hogy egész egyszerűen folyton hiányzom óráról. Nem megy ez így, édes szívem, nem megy ez így!
Találkoztam a héten egy régi osztálytársammal, akivel még Bián jártam egy osztályba. Elég jó barátnők voltunk, és gondolta, fussunk össze, dumcsizzunk egy kicsit. Benne voltam, miért is ne? Dumálni tudok, osztályozó vizsgán is kiküldött a tanár, azzal a megjegyzéssel, hogy ne beszéljek lyukat a hasába. Pedig én csak az alvás előnyeiről löktem a rizsát, nem értem, neki attól miért volt lyuk a hasán. Talán éhes volt.
Szóval találkoztam Petra elvtársnővel, akit már ezer „éve nem láttam”, és akivel „volt miről pletyizni”. Én összezsúfoltam röpke tíz percbe a fél életemet, ő pedig elővette a cigijét, rágyújtott, és sűrűn bólogatott heves elbeszélésemhez. Miután kifogytam a szuszból, megkérdeztem, ő mit csinál mostanában, mi történik vele, ez-az-amaz. Semmi. Dohányzik, rosszul tanul, alapvetően egyedül érzi magát, és lerí az arcáról, hogy nem érti, miről hadováltam a tíz perc alatt. Én sem értettem volna meg az ő helyében, nem erősségem a beszéd, de mégis, a szemében valami furcsa értetlenség volt: ott ültünk a füstös Egyetemi Kávézóban, a Móricztól két köpésre, és arról dumáltam, hogy nyelvvizsgázom, érettségizem, diákelnök vagyok, jah, és éppen a pasim hívott, hogy fél óra múlva Király utca. Mi van velem? Semmi. Abszolúte semmi, de azért mégis ott az a fránya értetlenség egykori legjobb barátnőm szemében, aki három éve még jobban ismert néha mint én saját magamat. Megváltoztam? Biztos. De ő is, hiszem kezében a koporsószöggel meséli hogy dolgozik hétvégénként, hogy az angoltanára nem tud magyarul, és hogy még mindig, francba, még mindig nincs senkije.
Petra elvtársnő jó barátnőm. Liza (a best) elmélkedett a barátságról blogjában, én most ezt nem szeretném megejteni, a lényeg az, hogy Petrával egy húron pendülünk, és még ha büdös cigiszagú is leszek minden találkozásunk után, én szeretek vele lenni.
A.

Homályos balsejtelem

Egy nagyon furcsa éjjelt követően a ma reggelem is nagyon furcsa volt. Bent aludtam Pesten a Kedvesemnél, és mivel neki ma iskolája volt, mindketten korán keltünk, hogy ő suliba, én meg hazamenjek.
Az idő nem volt túl rózsás ma, egész nap váltakozott, hol kisütött a nap, hol beborult, néha csepergett az eső. Az utak reggel hétkor még csúszósak voltak az esti zivatartól, de egyébként már sütött a nap, szép idő volt. Párom motorozik, és tegnap éjjel motorral érkeztünk a lakására, ma reggel pedig úgy döntött, hogy motorral megy az iskolába is, lévén szép idő van. Egy szép reggel, ragyogó napsütés, Budapest.
Lent a motornál elbúcsúztam tőle. Még mérgelődött egy sort, hogy fujj, vizes lesz a sportcipője, miközben kitolat a parkolóból, én viszont az órámra néztem, félbe szakítottam folyton fecsegő kedvesemet, gyorsan megcsókoltam, és futottam át a zebrán, hogy elérjem a buszomat. Felszálltam a buszra, ami azon nyomban el is indult. Még visszanéztem a páromra, aki már bukósisakkal a fején küzdött a tolatással motorja nyergében, és hirtelen rossz előérzetem támadt. Kísértetiesen hasonlított a kép egy filmben látott jelenethez. Eső, nedves út, de mégis ragyogó napsütés, ahogy a lány elmegy a fiútól, aki az utolsó útjára készül a motorjával…
Előfordul, hogy az embernek ilyen megérzései vannak, meg végülis akit szeretünk, azt féltjük, úgyhogy csak annyit tettem, hogy elővettem a napszemüvegemet, hogy eltakarjam megviselt szemeimet, bedugtam a fülembe a fülhallgatókat, és megpróbáltam elűzni a rossz sejtéseket. Az idő tényleg gyönyörű volt, és a busz éppen a Parlamenttel szemben húzott el a rakparton, én pedig abban gyönyörködtem, ahogy a nap sugarai a hatalmas épület mögül milyen szépen világítja meg a Dunát, amikor a headset-emben az Amelie-ből egy nyugis darabot hirtelen megszakított a Don’t worry be happy örökzöld sláger. Egyetlen embernek volt beállítva ez csengőhangnak: motoros kedvesemnek.
Először nem értettem, végülis tudtam, hogy motoron ül, ott nem tud telefonálni, ám ha mégis ezt teszi, akkor… elkezdtek leperegni a lehetőségek előttem, amíg felvettem a telefont. Amint megnyomtam a zöld gombot, és beleszóltam, hogy „Halló”, párom amúgy jellemző hadarása hallatszott a fülembe, amiből én csak annyit értettem, hogy valami Balázs, és hogy nem vett bort.
- Anikó vagyok, nem Balázs! – mondtam kicsit mérgesen, mert mégiscsak megijesztett a kis gonosz, azt hittem már, valami baj van, és egyébként is, mit jön itt nekem borokkal!
- Tudom, hogy Anikó vagy, és nem Balázst mondtam, hanem azt, hogy Babám! – sose hívott még így, de hát ő tudja…
- Na akkor most kezdjük elölről, mert egy szót sem értettem! – mérgelődtem.
- Azt mondtam, hogy ne ijedj meg, Babám, de balesetet szenvedtem.
Éltél már át ilyet? Amikor egy pillanatra kimegy az összes vér a fejedből, elsápadsz, a lábad megroggyan, a szemed elkerekedik, és valahol a mellkasod táján valami hirtelen egy pillanatra abbamarad...
- Mi-micsoda? – megkapaszkodtam a buszban, és rögtön az suhant át a fejemen, hogy mégsem lehet akkora baj, mert hát beszél, sőt, hadar, ami nála azt jelenti, hogy kutya baja sincs. Kincsem elkezdte magyarázni, hogy belement valami kátyúba a csúszós úton, és – habár csak 40-nel ment – eldőlt a motorral. Az volt a szerencséje, hogy nem jött utána autó.
Oké, lazára vettem a dolgot, nem kell mindig mindenhol rémeket látni. Miután biztosított, hogy nem esett komolyabb baja, mondtam neki, hogy hívja fel az anyját, és ha rosszul érzi magát, akkor a mentőket, majd letettem, és bőven volt időm gondolkodni, mire megérkezett a busz a Gellért térre. Hallgatnom kellett volna arra a bizonyos balsejtelemre? Fel kellett volna hívnom, hogy azonnal szálljon le arról a mozgó halálvasról, és eszébe se jusson azzal iskolába menni, bumszlizzon csak szépen el a BKV-val? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha valami komolyabb baja lett volna, akkor én abba beleőrülök. Megint lepergett előttem az a fél perc a parkolóban, a fecsegése, az óráranézés, a gyors csók, és hogy végignéztem a busz ablakából, ahogy eltűnik a szemem elől ő és a motorja.
Le kellett volna rángatnom a motorról? Hiszen szinte tudtam… De hát nem az ő hibája volt, csak az a fránya kátyú… Egy biztos. Engem sem fog már senki emberfia motoron látni. És ha rajtam múlik, őt sem sűrűn.
A.

Ringben

Furcsán büdös köntöst viselek. Olyan, mint amikor a mosást bent felejted a gépben, és pár nap múlva szeded csak ki. A ruháid beszáradtak, és az istennek nem akar kijönni belőlük az a szag. Ilyen szaga van a köntösömnek.
Az öltöző csendes, csak egy óra kattog hangosan, szinte agresszíven. Éles fény világít, én egy padon ülök, melegítőben és köntösben. A köntösöm büdös. A folyosóról szapora léptek zaja szűrődik be, és az öltöző ajtaja pár pillanat múlva kivágódik, beáramlik a zaj, és bejön az Edző. Üvölt, felrángat, pofozgatja az arcomat, ingerel, és kituszkol az ajtón. Végigmegyünk az éles, hideg fénnyel megvilágított folyosón, és én magamban arra gondolok, hogy nem vagyok felkészülve arra, ami vár. De nem tudom, mi vár. Csak nem akarok menni.
A folyosóról kiérve hatalmas tömeg tárul a szemünk elé. Az edző ordít. „Készítsd ki!” „Ne hagyd élni!” „Terítsd le!” És csak üvölt, én meg bambán nézek végig az orkánként tomboló tömegen, a szemembe hatszáz reflektor világít, egy hangszóró harsog, de nem értem, mit mond.
Másodpercek kérdése, és a Ringben találom magam. Most értem csak meg: itt nekem küzdenem kell. Az Edző lerángatja rólam a büdös köntöst, és megint pofon vág. Egyszerre tudom, hogy itt nincs választás: győznöm kell. Nincs fél siker, csak kudarc van, vagy a Minden.
Becsukom a szemem, és ráhangolódok a feladatra. Mint mindig, most is megpróbálom átélni a helyzetet, beleélni magam a szerepbe, hogy a legjobbat, a maximálisat hozzam ki magamból. Csukott szemmel, egyenletesen lélegzem, míg úgy nem érzem, hogy felkészültem a feladatra. Utolsó pillantás az Edzőre, majd hátat fordítok neki, és szembenézek a feladattal.
A pillanat tört része alatt hallgatott el az orkán. Mindenki. Csönd lett, mélyebb, mint amilyet bármikor megértem. Csak az én lélegzetem hallatszik. A négyzet alakú ringben már nem egyedül vagyok. A túloldalom van a Feladat, az Ellenség, a bukás vagy a Minden. Én fel lettem készítve, az Edző azt mondta, kész vagyok, azt mondta, zúzzam péppé azt az alakot a túloldalon, azt mondta, megígérte, neki igaza kell hogy legyen, mert ő az Edző, ő biztos tudja. Neki tudnia kell. Az alak közelebb lép, zöld szeme mélyen az enyémbe fúródik, szőke haja szorosan a tarkójára van kötve, és csak néz. Én belelátok a szemébe. Sőt, a szemén beljebb nézve látom a lelkét. És a lelkébe belenézve meglátom magamat. Látnék még beljebb is, de inkább két lépést hátrálok, és a zord csendben még jobban hallatszik a felerősödött zihálásom. Az én zöld szemeim karikára nyílnak, míg az övéi szúrósan, vizsgálgatva szegeződnek az enyéimbe. Nem akarom elhinni, hogy belerángattak ebbe, de már késő. Eszembe jut a köntös, hogy büdös a köntösöm, még ki kell mosni, még nem készültem föl, mert a köntösöm még büdös. Ő gúnyosan rám vigyorog, pedig nem is mondtam semmit. Nem kellett, ő tudja, és ugyanazt gondolja ő is. Ki kell mosni még.
Az orkán visszatér, a közönség tombol, a bíró előkerül, és kijelenteti, hogy életre-halálra küzdjünk meg egymással. Utána a bíró köddé válik, az embereket nézve pedig ismerős arcokat látok, akik várakozón lesik minden mozdulatomat. Szurkolnak nekem, győznöm kell – mondja a szemük. Én elkeseredek, megijedek, szememmel az Edzőt keresem, de nem találom sehol. Üvöltök a nézőknek, hogy keressék meg őt, de senki sem hallja, mit mondok. Ki akarok szállni. Akkor hátulról erős ütést mérnek a fejemre. Megütött a szemét. Hátraarcot csinálok, és szembetalálom magam villogó szemeimmel, gyűlölettől izzó szempárommal, és az ellenfelem elkezd beszélni:
- Egoista stréber szűzkurva, te! – acsarog a rém az én arcommal, az én számmal, az én indulatommal, az én lelkemmel. – Félsz az árnyékodtól, síró-picsogó, azt hiszed, vagy valaki, pedig semmi vagy! ÉN vagyok a valaki, mocsok! – és megint megüt. Az orromból vér folyik, a számban sós ízt érzek. Rádöbbenek, hogy ő sokkal erősebb mint én, mert én nem vagyok kondiban mostanában, pedig el akartam én menni úszni reggel, de hát más dolgom volt, na! Nem érek rá. És ő szebb is, mint én, ő szép, én ronda vagyok. Ő okos, ő tud mindent, én nem vagyok jó, buta vagyok.
- Igen, az vagy, csúnyaság! Folyton dolgod van, mi? Nyavalyogni, azt van időd, igaz?! Tessék, most sírd ki magad, most, mindenki előtt, azt szereted, nemde? Oszd csak az észt, mint aki hét próbát kiállt, de én úgyis utolérlek, és megmondom, hogy mi vagy te, hazudozó senki!
Üt. Minden mondatánál nyomatékul üt. Én már rég a padlón vagyok, már szinte az első másodpercnél kiütött. Bíró sehol. De akkor feltámad belül az a keserű, emésztő érzés, ami a lelkem legmélyéről áramlik felfelé, mint a sav, egészen az agyamig, mindent kimarva, és mindent semmibe véve. Nem jövök rá, hogy ő mindaz, ami én. Ugyanolyan hazug, önző, kétségbeesett strucc, mint én. Ő én és én ő. Az utolsó mondata után szünetet tart, hátrébb lép, kihívóan csillog a szeme, kibomlott haja az érzelmektől kipirult arca körül táncol, és a szeme megint szúr, mint a lelkiismeret. Én feltápászkodok, és összegyűjtöm minden dühömet, hogy bosszút álljak. Felemelem a kezem, és egy ugrással előtte termek, amikor meglátom az Edzőt. Ott áll, megfeszül az izgalomtól, mintha a döntő pillanat következne. A tömeg tombol, csak az edzőm és az ismerősök izmai feszülnek meg, mindegyikük szeme rám mered, és kezüket összekulcsolva szurkolnak nekem. Látom az Edző szemében a bizalmat, a hitet, és azt hiszem, jól csinálom. Minden indulatommal és gyűlöletemmel pofon csapom a szikrázó zöld szeműt. Úgy pofon csapom, hogy hátraesik. Ahogy én is. Amint hozzáér a tenyerem az arcához, azonnal érzem én is. Ugyanúgy hátratámolygok mint ő, és ugyanúgy elesek, ahogy ő teszi.
Minden eltűnik. Csak a vakító, sértő fény marad meg, és a tudat, hogy vesztettem. Kudarc lett a Mindenből. Az ellenfél legyőzött, megkapta a győztesnek járó övet, ott csámcsoghat vele, a szikrázó zöld szemeivel és a kócos hajával, én meg itt vagyok, arcomon még ég a pofon helye, a többi sebet meg sem érzem. Csak a pofon fáj. Hallom, ahogy egy ajtó csikorogva kinyílik, majd lassú, lemondó léptek zaja szűrődik felém. Megint az a szag. A köntösöm szaga. És akkor tisztán hallottam az edzőm hangját:
- Hát nem megmondtam, drágaságom? Hát nem megmondtam, hogy nyerni kell? Készítsd ki, mondtam. Ne hagyd élni. Te meg erre életet adsz neki, és az orra alá dugod az egyetlen igazi fegyverét? Buta vagy, drágaság, még edzenünk kéne. Most hazamegyek, holnap légy készen.
A pofon ég az arcomon, az orromban a köntös utálatos szaga terjeng. És tudom, hogy holnap fárasztó edzésem lesz. Megint. Mindent vagy semmit.
A.

Fujj

Vannak érdekes emberek. Tegnap volt is szerencsém egyet-kettőt személyesen szemügyre venni.
Jogos a kérdés, hogy mi a csudát csináljon az ember egy kocsiban, ha unatkozik. Én személy szerint vagy olvasok, vagy zenét hallgatok. De ha nincs nálam se könyv, se head-set? Nézek ki az ablakon, és mindenféléről gondolkodom.
Tegnap ültem a nagyhírű és csodálatos Volán társaság egyik csudiszép sárgára festett buszán, és zenét hallgattam. A busz bal oldalán ültem, az ablak melletti ülésnél. Az út, ahol mentünk, kétsávos volt, mi a jobb sávban mentünk – mint általában a buszok mindig. Mellettem egy cuki csinibaba terpeszkedett, aki az Outlet-nél szállt fel a buszra. A lila telefonját bizgerálta, és rágózott – látszott rajta, hogy nagyon unja a banánt.
Mivel útitársam nem volt teljesen az én súlycsoportom, ezért a mellettünk elhaladó autókat bámultam. Mint később kiderült, nem kellett volna... A buszból ugyanis több látszik az adott autó utasteréből, mint amennyi egészséges. Gyakorlatilag belátni mindent, csak az illatő fejét nem, csak azét, aki hátul ül. Nagyon izgalmas perspektíva. Nos, én is figyelgettem, próbáltam kitalálni, melyik autóban milyen a hangulat, kik ülnek benne, miről folyik a szó, ilyesmi. Nagyon szórakoztató és izgalmas játék ez, úgyamúgy. Tegnap viszont nem volt szerencsém. Nézegetem-nézegetem, elhalad mellettem egy indulatosan vezetett autó, az anyósülésen öreg néni, a sofőr egy pasi. Rögtön tudtam a saját sztorimat. Utána jött egy kombi, hátul a sofőr ki se láthatott, úgy tele volt pakolva. Gondolom, nyaralásból hazajövő párocska lehetett, a hapi vezetett. Azám, de az első megdöbbenés itt jött. Mit csinál egy nő, ha órákon keresztül össze van zárva egy férfiemberrel (akik nem mindig szórakoztatóak, főleg nem, ha vezetnek)? Nos, ez a csajszi feltalálta magát: rövidnadrágos lábait előrerakva fejmagasságban (majdnem kinyomta a szélvédőt a talpa), egy szemöldökcsipesszel távolította el a nem kívánatos szőrszálakat a lábáról. Megmosolyogtam a dolgot, végtére is fene a fránya epillátorokba, mennyivel olcsóbb már ez a megoldás. Nameg ha az embernek ideje van...
Apropó, idő... Mi történik, ha az embernek nincs elég ideje, hogy a párjával legyen? Ezt egy pár kocsival odébb tudtam csak meg. Adva volt egy kicsi Opel, szürke, és amint megláttam hátulról, rögtön láttam, hogy egy ember ül benne, a sofőr. Gondoltam, ez is olyan fószer, aki minden nap végigállja ezt a nyamvadt dugót, szidva az egész mindenséget maga körül. Nos, amikor a busz utolérte a kis Opelt, az én kíváncsi pillantásaimmal együtt, megtudtam az igazságot... Addig rendben voltunk, hogy srác vezetett. De nem volt egyedül. A mellette ülő csajszit azért nem vehettem észre, mert éppen nem ült, hanem szabályosan beletapadt a srác ölébe. Nem nagyon akarom részletezni a dolgot, mindenki fejezze be saját gusztusa szerint. Egy biztos: az út hátralévő részében inkább néztem a mellettem ülő velem egykorú tinit, amint telefonjával játssza kisded játékait. És legközelebb kétszer meggondolom, hogy kinézzek-e a busz ablakán...
A.

A Tanulságok Éjszakája

Tegnap (illetve már ma) éjjel fél kettőkor ott álltam az Oktogon közepén, pillanatnyilag szállás nélkül, tök egyedül és tanácstalanul.
Hogy hogyan jutottam ideáig? Nos, a recept igen egyszerű, bár tény, hogy születni kell hozzá. Kell egy baráti társaság, akik vannak olyan naivak, hogy engem is elhívjanak kocsmázni, kell három négyzetméternyi sötét, füves terület, valamint (és itt a probléma) eredendően szőke hajzuhatag. Ja, és egy kulcs. A dolog elkészítése is hasonlóan egyszerű. Le is írom itten, egyűtömbe’. Hadd röhögjön a nép.
Tehát tegnap este elmentem itthonról, azzal a szándékkal, hogy na, most jól kirúgok a hámból. Sikerült. Anyum bevitt a Gödörhöz a Deákhoz, amiért nagyon hálás voltam neki. Amikor kiszálltam a kocsiból, felhívtam egyik barátomat, hogy merre vannak, és amíg a megbeszélt hely felé suhantam, élveztem, hogy végre kinézek valahogy. Az utóbbi hétben ugyanis itthon ültem, és nem nagyon adtam a kinézetemre a napi fürdés és a fogmosások kivételével (igen, nem szoktam fésülködni, minek azt). El lehet hát képzelni, hogy én voltam a király, ahogyan kisminkelve, csinosan, és – látszólag – tele önbizalommal cserkésztem be a barátokat. Már szinte el is felejtettem ezeket a fogalmakat. Le sem ültem még a fűre (mert nem a Gödörben, hanem a mellette lévő füves területen voltunk), azonnal elindultunk sörért a Bálinttal. Az élet dolgairól beszélgetve elmentünk egy közeli boltba, ahol minden további nélkül eladták nekem az alkoholt, igaz, Bálint már nagykorú, de én fizettem. Az este során még kétszer jártam meg ugyanezt az utat, amiből a profi matekosok ki tudják számolni, hogy három sört ittam meg. Nálam ez a határ. Beszélgettünk, szórakoztunk, elvoltunk, amikor egy körül azon kaptuk magunkat Zsuzsi nővéremmel és Fábi barátjával, hogy hármasban maradtunk. Ők a Nyugatinál, én az Oktogonon, a Nagyimék házában terveztem az éjszakát eltölteni. Az öregek akkortájt úgyis az én ágyamban húzták a lóbőrt.
Hatalmas küzdelmek árán felkapartuk magunkat a fűből, és egy-két akadályt leküzdve elindultunk gyalog céljaink felé. Az Andrássy úton kiderítettük, hogy nekünk sürgős dolgunk támadt, de szerencsénkre Fábi a sasszemeivel kiszúrt egy, tőlünk kb két és fél méterre álló nyilvános WC-t. Az este első tanulsága: senki ne akarjon nyilvános WC-t használni, még ha élet-halál kérdés is. Szerintem ide még James Bond sem ment volna be, hogy megmentse a földet az atomháborútól. Mi persze bementünk – pechünkre. A kisebb megrázkódtatás után, amit inkább nem részletezek, mindenki el tudja képzelni, tovább ballagtunk, Zsuzsival a férfiak ügyes-bajos tulajdonságait vesézgetve, Fábit teljességgel figyelmen kívül hagyva. Bajtársaim saját bevallásuk szerint farkaséhesek voltak, így hát betértünk egy McDonald’s-ba, ahol az este második tanulsága várt rám kifent kardokkal. Ezt a tanulságot sajtburgernek csúfolják. A lényeg az, hogy nem szabad három sör után semmit sem enni egy McDonald’s-ban, bár igaz, sör nélkül is inkább méreg ez a kaja, mint étel. A mellékelt kép egyébként ott készült, a számból krumlidarabok lógnak ki, és igen, kómás voltam már egy kicsit.
Na, a hamburgeres sztori után már volt vagy fél kettő, úgyhogy úgy döntöttem, hazaballagok. Elköszöntem a – még a hamburgerekkel hadakozó – Zsuzsitól és Fábitól, átballagtam a Teréz körúton, és elindultam Nagyimék felé.
A kapualjban elkezdtem keresgélni a kulcsomat. És keresem… És keresem… És keresem… Az ősz torvatűnt… A télapó döbbent arccal suhan el mellem… A nyuszika összeráncolt homlokkal tojik egy tojást a lábaim elé… George Bush rájött, hogy meleg… De én csak keresem, keresem, semmi és senki nem rángathatott ki ebből a szent állapotból. Amikor az ács is eljött, hogy méretet vegyen rólam, úgy döntöttem, hogy szembenézek az igazsággal, és nem kevés szitokszó kíséretében bevallottam magamnak – igen, a kulcsom nincs a táskámban, amiből egyenesen következik az a tény, hogy elvesztettem. Ez van, drágaságom. Ekkor történt meg a bűvös rádöbbenés: itt állok, hajnali két óra lesz lassan, egy szál kulcs nélkül, nem tudok bemenni, és ami a legrosszabb: tökéletesen egyedül vagyok.
Felhívtam Fábiékat. A szituáció nyers és őszinte tálalása után („b..g, elhagytam a kulcsom”) rövid csönd, majd Fábi diplomatikus válasza: „mindjárt visszahívlak”. Zsír. De nem akartam ott egy helyben állni, hátha jön valami perverz és meggyilkol, úgyhogy visszamentem a mekihez, abban reménykedve, hogy bogaraim még ott vannak. Ők közben a szomszédos (kb tíz méterre lévő) zebrán mentek el a másik irányba, felém. Nem kis agymunkába került megoldani a történetet, de végül a MeetingPoint a ház előttre lett kihirdetve. Akkor jött a kérdés: most mi a fene legyen?
Nagymamám meggyilkol, ha elhagyom a kulcsát. De Zsuzsiék nem akartak már visszasétálni a Gödörhöz. Telefonos segítséget kértünk, és felhívtuk Anyukánkat. Ő azt javasolta, üljünk taxiba, és oldjuk meg a problémát. Nem is hülyeség, gondoltuk mi, és fogtunk is egy sárga csudabogarat. Életemben először fogtam taxit. A muki megkérdezte, mi történt, és jóízűen végignevette azt a röpke fél percet, amíg szállított minket. Utána Fábit a kocsiban hagytuk, mi meg lélekszakadva rohantunk vissza a kulcsért nővérkémmel. Ott volt. Örömtánc és egy rövid fohász után visszrohantunk a kocsihoz, amit Zsuzsi majdnem lefejelt, majd visszakocsikáztunk az Oktogonra. A kulcsvesztés 1200 forintunkba fájt.
Egy rövid kulcsháború után sikerült végre betörnöm nagyimék lakásába, előkapartam egy szekrényből egy, nálam kb kétszer nagyobb pizsamát, ami mindig lecsúszott a bokámig, átöltöztem, és ledobtam magam az első ágyra, ami az utamba került.
Az éjjel harmadik tanulsága: a taxisnak illik borravalót adni.
Az éjjel negyedik tanulsága: anyádat ne hívd éjjeli kettőkor, mert hülyeségeket beszél. Bár lehet, hogy igaza van, de az csak tévedés lehet.
Az éjjel utolsó tanulsága: ha szőkének születsz, a kulcsaidat operáltasd magadba. Csak ez lehet a biztosíték arra, hogy nem hagyod el őket.
A.

Rettenet

Tegnap éjjel egyedül voltam itthon Eszter húgommal, aki meglehetősen nehéz eset volt, lévén hogy feltett szándéka volt egy összecsukható vaságyat átvinni az egyik szobából a másikba – matracostul. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült neki, úgyhogy békés msn-ezésemből felriasztva nekem kellett segíteni a problémamegoldásban, ami egy-két szitokszó kíséretében végül meg is történt. Eszter ezután pakolászott a birodalmában, én meg folytattam a csendes esti szeánszomat. Egy idő után hatalmas villámok világították be az amúgy félhomályos szobákat. Egy-két másodperces áramszünet következett, amitől Eszter, mint akit puskából lőttek ki, vágtatott le az emeletről a nappaliba, ahol üldögéltem, és kijelentette, hogy fél, és miért nem esik már az eső?! Valóban, amolyan száraz-vihar volt, se szél, se eső. Csak az a folyamatos villogás a mennybolton, és a hatalmas dörgések utána. Miután jól kikacagtam magam a látványon, ahogy húgom, mint az eszeveszett menekül a sötéttől, megnyugtattam őt, hogy este nyugodtan aludhat mellettem, ha fél. Erről eszembe jutott egy eset, ami nemrég esett meg velem, és ugyan ma már nevetek rajta, akkoriban korántsem volt humoros:
Nem tudom, mennyire ismeritek a nagy horror-írót, Stephen Kinget, én mindenesetre kedvelem őt a Setét Torony című könyvéért. Nos, ez az amerikai úriember írt egy könyvet még régebben, Borzalmak városa címmel. Alapvetően egy íróról szól, aki visszatér szülőfalujába, ahol rettegett dolgok történtek gyermekkorában, és ahova soha, de soha nem akart volna visszatérni. Természetesen van a történetben love, de a mozgatórugója mégiscsak a félelem. A város lakosságát ugyanis egy vámpír kezdi el negyedelni, és egy-két áldozatnak a merész hozzátartozói, valamint egy kisfiú meg ez a költő meg akarják keresni a főgonosz vámpírt, hogy kinyírják. A végén persze ez sikerül nekik, egy pár áldozat árán, de vannak benne nagyon-nagyon jól megírt részek – lévén Stephen King – ahol, hogy őszintén és nyersen fejezzem ki magam: befostam a félelemtől.
Nos, ennek a könyvnek a végkifejlettje felé tartottam egy este, amikor ketten voltunk csak otthon, Anyum meg én. Az ő hálója a földszinten van, az enyém az emeleten. Már a könyv első fejezete után eljutottam oda, hogy nem mertem kinyitni az ablakomat esténként, pedig meleg volt a szobában, de ezen az éjszakán valahogy még jobban rettegtem, mint az szokásommá vált. Éjfél körül járhatott, amikor valami rettenetesen idegen és furcsa mozgást hallottam az emelet előszobájából. Léptek voltak, ezt tisztán ki tudtam venni, de nem nagyon értettem, hogy miért vagyok még mindig életben, ha már vagy 10 perce egy merő görcs fekszik az ágyamban és hallgatja a zajokat. Egy idő után összeszedtem a bátorságomat, és mint a halálraítélt, remegve elmentem a szobám ajtajáig, hogy ott az ajtóra tapasztott fülemmel próbáljam meg kivenni a „gyilkos” lépteit. Amikor úgy hallottam, hogy nem mozog, összeszedtem maradék bátorságomat, és a könyv félelmetes jeleneteit az agyam rejtett zugaiba pakolászva kinyitottam az ajtót. Azonnal elindult felém a valami, én meg mint a tébolyodott, sikoltva bevágtam az ajtót – egyenesen a macska orrára. Pötyi ugyanis ezt a kellemes estét választotta az emelet felderítésére, habár nem szokásuk az állatoknak ilyet csinálni. Na itt mondtam magamnak, hogy ebből elég, nem folytatjuk, és felhívtam telefonon az alsó szinten békésen alukáló Anyumat, hogy mindjárt megyek, és mellette fogok aludni. Emlékszem, felpakoltam a takarómat és a párnámat, és mint öt évesen, amikor rémálmaim voltak, lesompolyogtam a menedéket nyújtó szobába. Amikor beléptem, anyám felnézett, és csak ennyit mondott: lúzer. Majd aludt tovább. Én büszkeségem maradékával megpróbáltam lassan becsukni magam mögött az ajtót, utána zsuppsz, be az ágyba, és már aludtam is. Másnap meséltem csak el neki a gyilkos-macska sztorit, és az az egyetlen vigaszom volt, hogy Pötyi az eset után nem nagyon járkált az emeletre. Igaz, anyum azt ígérte, hogy mindenkinek elmondja az esetet, amikor a 16 éves lánya felhívta, hogy mellette akar aludni, mert fél, de olyan gonoszul nézhettem rá, hogy végül lemondott a tervéről.
Ennyit tehát a rémtörténetekről, ez is csak úgy eszembe jutott, tegnap nagyokat kacagtunk rajta elmúlt este. A vizitúráról még annyit szeretnék mondani, hogy barátnőm, Liza blogján nagyon hű és fordulatos beszámoló található a hét eseményeiről, ha valakit érdekel, itt megtalálhatja: www.rliza-naplo.blogspot.com
A.