Gyermekkor

Freud szerint az emberek minden kompenzációja a gyermekkorban keresendő. Minden oda vezethető vissza. Azon gondolkoztam, hogy nekem milyen gyermekkorom volt. Itt nem a körülményekre gondolok, mert az – hál’ istennek – nem volt probléma. A gyermekkoromat úgy értem, hogy a személyiségem hogyan fejlődött időszakról időszakra.
Amikor az óvodás korszakomra visszaemlékszem (azok a legkorábbi emlékeim), akkor kifejezetten megijedek. Gyakorlatilag depressziós voltam, magamba zárkózott, és gyakorlatilag egy másvilágban éltem. Az oviban arra emlékszem, hogy az ablaknál állok, bámulok kifelé, és haza akarok menni. Sokáig egyébként nem is vettek fel az óvodába, mert azt mondták, nincs hely, és egyébként is, még inkább maradjak otthon. Két évet voltam oviban, mindkettőt más-más csoportban.
Aztán jött a suli. Itt is még mindig egy félős kisgyerek voltam, magamnak való, és az osztályban a három lányból az egyik. Utáltam. Tanítás után meg kellett várnom nővéreimet, hogy velük együtt menjek haza, ez gyakran két óra hosszú várakozást jelentett. Persze nem mentem sehova, az iskolában kóborogtam, és mindenki elől kitértem, ha tehettem. Egyszer bombariadó volt a suliban. Teljesen tehetetlen lettem és kiszolgáltatott. Rettegtem a félelemtől, és ez a félelem megbénított.
Amikor elkerültem a pesti sulimból, és másodikban már Törökbálinton kezdtem egy új közegben, akkor sem javult a helyzet. Ezekre az évekre nagyon fájó visszaemlékezni, mert nagyon rossz tapasztalatokat kellett szereznem. Már elsőben is utáltam várni, de abban az iskolában elsőtől harmadikig mindenkinek nyolc órája volt. Ez a dolog úgy nézett ki, hogy az első négy óra tanítás, aztán két óra szünet, amit általában az udvaron töltöttünk, szünet után pedig még két óra tanítás. Ha valamit gyűlöltem már életemben, akkor az a két óra, amikor a suli kertjében a bokrok mögött bujkáltam, és zokogtam, hogy én haza akarok menni. Persze senki nem vett észre. Abban az évben meg is betegedtem. Mononukleózist kaptam, ami egy kiszáradásos betegség, olyan, hogy a torkod fáj, lázas vagy, legyengülsz, esetleg megnagyobbodik a léped, stb… Nálam a kiszáradás volt nagyon veszélyes, egy hétig voltam fekvőbeteg a János Kórházban. Nagyon rossz volt ott lenni, egyedül voltam és féltem, még ha Anyum sokat bent is tudott lenni. Ráadásul hülyék voltak a nővérek. Az iskolából több mint egy hónapot hiányoztam a betegség miatt, de az otthon töltött időre nem emlékszem.
Na, a törökbálinti tapasztalatok után megint új iskolát keresett nekem Anyum, és kikötöttem Bián. Harmadikig öt éven keresztül minden évben új közösségben kezdtem a tanévet. De Bián megállapodtam, és nyolcadikban itt is kaptam meg az általános iskolai bizonyítványomat.
Harmadiktól körülbelül ötödikig nem voltam önmagam. Volt egy testem, ahol inkább csak megfigyelő voltam, olyan, aki nem fordul már (szerencsére) magába, de még abszolút nem közösségi lény. Ötödik körül azonban elkezdtem olvasni. Meg egy kicsit idősebb is lettem. Az ám, de nem a világ legjobb könyveit olvastam, szerettem a fantáziadús, valótlan világokat. Istenítettem a Harry Pottert és a Gyűrűk Urát – ez a két könyv egyébként zseniális, de csak mértékkel. Hetedik végére egy olyan személyiség lettem, akinek ugyan már vannak felületes barátságai, és körülbelül tudja, ki ő, mégis – minden probléma elől a könyvekbe és fantáziavilágokba menekültem. Olyan eszményeim voltak, amiktől ma megrettenek. Talán a legkonzervatívabb és legelvakultabb papok láthatták így a világot a középkorban, mint én akkoriban. És gonosz voltam. Kifejezetten, morbidan gonosz. Leginkább mégis azt mondhatnám, hogy az ellentétek és a káosz uralkodott rajtam, erre jó példa, hogy a gonoszság mellett azt tartottam, hogy a szeretet mindent megold. Mindkét elvem megdőlt az idő folyamán.
Hetedik végén találkoztam fiatalságom nagy szerelmével, aki a középkori eszméimet az alapjaiban rombolta le. Szüleim abban az időszakban váltak el, de nekem volt hova menekülni, ami végre nem egy mesevilág volt. Kicsit jobban kitekintettem a világra, és rájöttem, mennyire nincs fogalmam semmiről sem. Ekkor kezdtem meglátni a szüleimben a hibákat, elkezdtem saját gondolatokkal érvelni, és rájöttem, hogy az élet nem egy habos torta. Gimiben a személyiségem már nem változott ugrásszerűen, de azért csiszolódott rendesen. Csalódások, kihívások, és sikerek is voltak bőven, és ezek mind-mind sokat alakítottak rajtam. Mindezt már felnőtt felfogással, de tinédzser aggyal éltem meg, és élem meg mai napig.
Nem tudhatom, milyen leszek később. Azt tudom, hogy hálás vagyok azért, hogy voltak már mély pontjaim. Mert abban hiszek, hogy az élet minél rögösebb, annál több leszek én tőle. És ha választanom kéne egy szép, hibátlan, szuper gyermekkor és az én gyermekkorom között – eszembe sem jutna az előbbit választani.
A.