A nagy karácsonyfadöntés

Roppant mókás étkezésen vagyok túl, szerintem évek óta nem műveltünk hasonlót itthon. Már a szünet eleje óta átlagosan fél tizenegykor kelek, kedves családom többségével egyetemben. Ma is így történt, fél dél körül pedig kocsiba pattantunk Julcsival és Eszterrel (Zsuzsi szegény már dolgozik...), elrobogtunk a lekváros pólóval (Volkswagen Polo, rendszáma: JAM) a CBA-ba, vettünk sok-sok finomat egy rejtélyes hitelkártyával, és feladtuk a postámat (meeegy, Csuri!).

Mire hazakeveredtünk, fél egy múlt, úgyhogy leültünk reggeli-ebédelni. Ez úgy nézett ki, hogy kipakoltunk minden kaját, amit vettünk és ami a karácsonyi lakomából még megmaradt, a sárkányt kivéve. Gyuri ette a halászlevet, Anyuci a húslevest, Julcsi tükörtojcsit csinált magának, Eszter zsömlét selyemsonkával, én meg káposztát ettem, nyami. Egyszóval megreggeli-ebédeltünk.

Az asztalnál szóba került a megbolondult időjárás: a Népszabadság címoldalon hozta le, hogy mínusz 25,5 fokról szűk egy héten belül plusz 21,2 fokra melegedett az idő. Ez még az én matektudásommal is 46,7 fok különbség. És még csodálkoznak a népek, hogy mindenki ideges, agresszív, nyűgös, fáradt, és egyébként is, minden baja van. Aki normális esetben nem is érzékeny az időjárásváltozásokra, még azt is megviseli az ilyen őrült nagy, természetellenes ugrabugrálás. Akárcsak hugicámat...

Évekig emlékezni fogok az idei első karácsonyfa-döntős jelenetünkre. (Volt második is...) Pontosabban ez nem csak idei első, hanem minden tekintetben az, mivel ezidáig még soha nem sikerült feldönteni a fát. A dolog úgy nézett ki, hogy 25-én délután a fa alatt kiterített matracon hasalva írogattam, amikor Eszter valami belső sugallatra úgy gondolta, hogy neki ki kell mennie a szakadó esőbe a teraszajtón keresztül. A baj az volt, hogy az ajtót kinyitva meglökte a fát, ami egyenesen az én hátamra esett. Szegény Esztert azóta ezzel szivatjuk, de sajna már elég jól kezeli, eleinte őrjöngött, hogy ő csak ki akarta nyitni az ajtót. A félelmetesebb része a dolognak a fa felborítása utáni, körülbelül tíz másodperc volt: én visongok a meglepetéstől a fa alatt, Zsuzsi a röhögéstől a fotelben, Eszter (némi fáziskéséssel...) üvölti, hogy dől a fa - odakint pedig átszeli a sötét eget egy bazinagy villám. Anyu egy pillanat alatt ott termett, és ő is üvöltött, hogy mi az úristent csinálunk mi itt, hogy lehetünk ennyire bénák, miközben az eső ömlik befelé a még mindig nyitott erkélyajtón. Egyszóval a békés, nyugodt üldögélésből röpke tíz másodperc alatt őrjítő káosz lett. És az a villám meg mennydörgés! Mintha csak arra várt volna, hogy Eszter kinyissa az ajtót (amit mai napig nem értünk, miért tette). Ennyit az időjárásról. És a fergeteges karácsonyfadöntésről...

A.

Áááááááááá

Szerintem légörvény...

Figyelitek, hanyadik kérdés...:Szerintem direkt csinálják...

Nektek

JÓREGGELT!

Teréz, Hedvig és Lukács

Nálunk eddig idehaza nem létezett olyan, hogy halloween. Igaz, eddig senkitől sem hallotam, hogy halloween-i családi vacsit, vagy közös ijesztgetést tartottak volna, csak halloween-partykról és hősök tere-i közös lámpagyújtásról tudok.

Idén viszont valami bekattant, és elkezdtünk sorozatban töklámpásokat gyártani. Leginkább én, de segített Eszter is. Eddig három tököt faragtunk ki, három különböző napon. Amikor arra került a sor, hogy nevet kellett adni a tököknek (semmi nem létezik, aminek nincs neve), akkor előkaptuk a naptárat, megnéztük, milyen nap van, és így született meg Teréz, Hedvig és Lukács. Teréz az Anyatök, mert ő volt az első, és mert neki még jóságos arca van. Hedvig elpártolt tőlünk, és Mamánál kötött ki, akinek a szülinapját ünnepeltük Hedvig napon. Szegény Mama igen meglepődött, amikor előzetes bejelentés nélkül ott termettünk a lakásában, egy világító töklámpással, két csomag ajándékkal, itt-ott pizsamában és cumisüveggel a szánkban (azon a szombaton egy szaftos kis cumisüvegpartyt szakítottunk félbe Mama kedvéért). Szóval Hedvig a muskátlik között rémített tovább, míg Lukács másnap, születése napján rögtön ki is került az erkélyemre, a legijesztőbb kivájt arccal, amit valaha látott a Föld. Egész este világított nekem, de sajnos ez volt az első és egyetlen világítása, mert többet nem gyújtottuk meg. Szegénykém elrohadt. Akkor ötlött fel, hogy alapból minden töklámpást rohadtul kellene megcsinálni, mert sokkal félelmesebb, ha fekete a foga és a szemürege a rátelepedő penésztől. Nyami.

Eszter csinálja Teréz száját:

És Teréz, sötéten és kalaposan. Figyeljétek meg a táblát a jobb felső részénél:

És ma van Halloween! Hivatalosan, legalábbis. Ma faragjuk ki a legnagyobb tököt, amit eddig vettünk, még Teréznél is nagyobb lesz. Pedig Teréznek szép élete volt, hiszen neki még sapka, sál meg műhaj is jutott. Anyuci le is vitte a pincébe a kis angolosoknak, miután Eszter csinált egy kis táblácskát, hogy "Üdvözöld családunkban Terézt!". Tehát Teréz örök becsben lesz tartva, még akkor is, ha már a kuka hamvai között rohad elfele (tényleg hamu van a kukában, háromszoros hurrá a kandallónak!). A baj az, hogy ma Farkas nap van, és elég idétlen név ez egy töklámpásnak, de majdcsak kitalálunk valamit. Manapság úgyis ezernyi névnap van egy napon, csak jó helyen kell keresni.

Ünnepli még valaki rajtunk kívül a halloweent? Márha a töklámpás fetisizálását ünneplésnek vehetjük...

A.

Maci

Mire gondolnak az emberek, amikor egy fiatal lány, kezében egy macival utazik a piros 7-esen, Budapest füllesztő hőségében? Erre a kérdésre kerestem a választ ma, amikor nagyimtól a kiadós ebéd után Budaörsről az Oktogonra mentem. A kísérletben (Die Experiment...) én voltam a fiatal lány - már nem gyerek, de még nem is felnőtt -, és a kezemben volt Mackóm, akit még másodikos koromban kaptam fent említett Mamámtól. Most azért időzött a maci ismét nála, mert egy ideje leszakadt a feje, Mama pedig szülinapom alkalmából visszavarrta nekem ("kell majd neki egy csinos kockás sálat venni, hogy ne látszódjon a varrás, nagyon helyes lesz benne!"). Ebéd után Apum megkérdezte, ne vigye-e haza Macit, de én hárítottam az ajánlatát - számára bizonyára érthetetlen módon.

Felszálltam a 40-es buszra, ami tömött volt és fülledt. Ülőhelyem nem volt. A nap hétágra sütött, egy kisfiú a mamája karjában fecsegett mindenfélét, pólóján a "My muther rocks!" felirat díszelgett. Kicsit szemeztem a kisfiúval, cinkos kis szemei voltak, de aztán a műanyag dínója izgalmasabbnak bizonyult nálam. Ekkor figyelt fel rám az idős bácsi, akinek az ülésébe kapaszkodtam - a külső széken ült, hogy véletlenül se tudjon senki mellé ülni. A szeme egyvonalban volt a kezemben tartott macim szemével, ő erre lelkesen hozzám fordult és felkiáltott:

- Nagyon aranyos maci! A magáé?

Én meg erre teljesen zavarba jöttem. Mit mondjak? Csak nem mondhatom azt, hogy igen, ez az én réges-régi macim, amiről Anyum direkt azt hazudta, hogy a kutyánk szétrágta a fejét, valójában közben megjavítatta Mamával, és hogy szinte könnybe lábadt a szemem, amikor ismét fejjel együtt láttam meg elveszettnek hitt Macimat. Szóval miután ezt a verziót túl hosszúnak és bonyolultnak ítéltem (és mert a bácsi félig süketnek tűnt), egy rövidebb választ improvizáltam:

- Köszönöm, a kishúgom kórházban van, neki viszem! - kétszer megismételtem a bácsinak a mondatot, másodszorra a füléhez hajolva. Amikor megértette, láttam, hogy az arcán a megrendültség és a szomorúság árnyéka fut át, de rögtön visszarendezte ráncos arcvonásait. Hevesen gesztikulált és üvöltött, hogy üljek le mellé, beljebb csúszott, és megpaskolta a széket maga mellett. Én mondtam, hogy bizony nappal nem ülök le (ami egyébként nem igaz), és ekkor gyorsan leült mellé egy kínai kis nőcske. A bácsi arcáról lerítt a sajnálkozás. Egy ideig mindketten csak bámultunk, bár éreztem, hogy vissza-visszanéz rám. A dínós kisfiú közben megunta a dínót, és azzal szórakozot, hogy a vele szemben ülő lányhoz dobálta azt, anyukáját heves pirulásra és pirításra késztetve ezzel. Rájuk hagytam.
A Sasadinál leszállt a kínai nőcske, és a bácsi újra hozzám fordult, megkérdezte, meddig megyek. A Móriczig, mondom én. Megint megpaskolta maga mellett az ülést, és ekkor már nem volt szívem visszautasítani. Leültem. Rám nézett, megint megdicsérte a macimat, és különböző kellemetlen kérdéseket tett fel. Melyik kórházban van a húgom? A MÁV kórházban. Aha, és az merre van? Nem tudom, előtte még találkozom valakivel. Igenigen, és mégis mondjam csak meg, hány éves a húgocskám? Nyolc múlt. Oh, az aranyos, nagyon aranyos. Nem melegít nagyon a maci? De, egy kicsit igen.

És így tovább, egészen addig, amíg a végállomásra nem értünk, ott aztán gyorsan csókolomot köszöntem, és szinte kirobbantam a buszból. Az Oktogonig még sokan megbámulták a közepes termetű, barna macimat, aminek sörhasa és forradásos nyaka van, a szeme pedig már elkopófélben. De ez a bácsi volt a legaranyosabb. És olyan jó tudni, hogy soha nem jöhet rá, hogy a (kis)húgom nem nyolc éves, és a hőguta a legveszélyesebb dolog, ami történhet vele ezen a perzselő augusztusi délutánon. A MÁV-kórházat pedig fogadok, hogy ő sem tudja, hol van.

Aztán mentem egy másik buszon, és eszembe jutott egy kislány, aki nyolc évesen kórházban (ha nem is a MÁV-ban) feküdt, ezt a macit szorongatva, anyucijával maga mellet, aki mindig hozott neki KinderBuenót és reszelt almát. De ez már csak akkor, a másik buszon jutott eszembe. Tehát nem is volt hazugság, amit a bácsinak mondtam. Najó, kivéve a MÁV-ot.

A.

A Tök

Csak neked csak most, Csuri! :D Íme én, felülnézetből, egy tökfedővel a fejem búbján. Éppen angol szavakat tanultam mp3-ról, meg daraboltam a sütőtököt, gondoltam ennek azért örülnél:

PUSZI ITTHONRÓL!

A.

PS: köszönet Anyumnak a közreműködésért...

Megjegyzésekre reflektálás

Korrigálás:
A szuper és nagyszerű Illyés Gyula Gimnázium valójában nem 20, hanem 40, ismétlem !40! ponttal verte meg Monokot (?) kosárban ma. Hatalmas, kéremszépen, hatalmas, és látnátok, milyen jó pasik vannak a csapatban! Fúúú! Szóval nem 20, hanem 40. Az észrevételt köszönöm, Orsi Morsi (ha te voltál). :) Megjegyzem, a lányok a megyei döntőben másodikak lettek, ami szintén nem kis teljesítmény... ILLYÉS!
Öhömm-öhömm:
Csuri gondolatára, miszerint az orvosi irányba orientálódjak, csak annyit szeretnék reflektálni, hogy sajnos elájulok, ha vért látok, és hogy bizonyított tény hogy nem vagyok a világ legtürelmesebb embere. Azért jó tudni, hogy valaki úgy látja, alkalmas lehetek erre a pályára, de talán mégsem kéne ennyire nagy veszéllyel fenyegetni az emberiséget, hogy én az orvosira menjek... És az oxfordi padon üldögélés (nem ülögetés, üldögélés: Zsuzsi kedvéért) már nagyon kilátásba van helyezve, úgyhogy minden oxfordi pad féljen, mert RÁÜLÖK! Azért a puszi jár Csurinak a tippért, igaz, most csak így, elektronikus formában tudom prezentálni. CUPP!
A.

A sokadik első nap

Tapasztalt Első Napos vagyok.
Már vagy milliószor kellett hosszabb-rövidebb szünet után reggel hatkor kikászálódnom az ágyból és hullakómásan iskolába menni. Ezt a tapasztalatot mélyen a szívem belsejében tudva tehát tegnap este időben lefeküdtem. (Az időben ez esetben tizenegy órát jelent.)
Lekapcsoltam a lámpát, és arra gondoltam, hogy nem lehet igaz, hogy úgy érzem magam, mint aki most dobott be három Red Bul-t öt kávé után. Biztos csak én vagyok a hülye, és valójában olyan fáradt vagyok, hogy csak na. Nem így volt.
Egy idő után nagyon meguntam a hasztalan sötétbe bámulást, úgyhogy előkapartam az órát, és megnéztem az időd: fél 12. Még csak?! Nem baj, én rendíthetetlenül próbáltam továbbra is elaludni. Eszembe jutott, hogy Zsuzsi nemrég elkezdett bárányokat számlálni, úgyhogy én is megpróbáltam. De az a baj, hogy mivel nem sok báránnyal találkoztam életem során, eszméletlenül frusztrált, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni a bárányokat, és amit nem tud elképzelni az ember, azt ne is számolja. Így hát átírtam a feladatot a saját igényeim szerint, és immár lépcsőszámlálgatás folyt nagyban békés buksimban.
Amúgy nem tudom, ki volt az az idióta, aki a bárányszámolgatást kitalálta, de lehet, hogy így akarta potyán megszámoltatni a bárányait. Végülis ma már kemény pénzeket kell fizetni egy jó könyvelőért, ez meg igen praktikus megoldás. Mindegy, nekem nem segített semmit a számlálgatás.
Aztán kinyitottam az ablakot, mert melegem volt. Aztán elővettem még egy takarót, mert fáztam. Aztán becsuktam az ablakot, mert ugattak a kutyák. Aztán melegem lett, úgyhogy ledobtam magamról a második takarómat. Aztán bedugult az orrom, mert ezerrel ment a fűtés. Aztán elkezdtem forgolódni. Aztán…
Hat óra volt, és a telefonom aranyos tudatlanságban próbált engem ébreszteni. Sajnos sikerült neki, így végül abban a felemelő és kihagyhatatlan élményben volt reggel részem, ahogy a gimibe belépve olyan arcok pillantanak a képembe, amiket nagyon könnyen össze lehetett volna téveszteni egy sült tökkel. A szemük benőve, az arcuk még gyűrött, és részeg vonalban közlekednek a fáradtságtól. Részeg sült tökök.
De azért a legtöbben fölkeltek. És írtunk egy magyardogát. És lezártak hármasra fizikából. És a legközelebbi szünet áprilisban lesz. És valaki elírta a naptárat, mert a március 15-ét vasárnapra rakta. Írassuk már be egy iskolába!
A.

Éjszakai párbeszéd

Arra keltem reggel, hogy bevágódott a bejárati ajtó, és végigszánkázik a lakáson két lábpár. Bumm. Bumm. Kissé még az álmom hatása alatt álltam, úgyhogy nem is nagyon értettem, hogy mit keresek a másfél személyes ágyban, mellettem az édesdeden szuszogó hugicámmal. Aztán beugrott…
Tegnap dél körül (nem kis készülődés után) elindultunk otthonról, hogy egy telepakolt kocsival nekivágjunk az utaknak, és eldzsaljunk Diósjenőre, ahol Anyum barátja lakik, egy egész tisztességes kis ház felében. Én személy szerint szeretek Diósjenőn lenni, de legutoljára szerintem fél éve voltam, valamikor tavasz és a szerelmek idején. Okkal éreztem hát boldog bizsergést, hogy végre megláthatom az új Gyuri-Home-ot.
Sötétedésre oda is értünk, de csak azért olyan későn, mert még volt egy kis dolgunk a városban. Még elszórakáztunk négyesben, olyan kis idilli volt: félig buggyant, de nagyon szeretetreméltó hugicám, Anyum és Gyuri. Eleinte naaagyon hideg volt, mert Gyuri nem volt otthon jó pár napig, de aztán begyújtott, és egyre melegebb lett. Kint fagyok szálltak, a maximális hőmérséklet -4 fok volt. Eszter hugicámmal egy kinyitható kanapén aludtunk együtt, ami – mint már említettem – olyan másfélszer énre lett tervezve. Vagy még arra sem. Nem baj, sok jó ember kis helyen is elfér, én meg már előre elővettem a leggonoszabb vigyoromat, amit majd Eszterre villantok a legkényelmetlenebb pillanataiban. Megjegyzem, másnap reggel a fejét úgy elaludta, hogy folyton azzal kellett játszanom, hogy Eszter, balra nézz! Ja nem, jobbra! Király játék, nekem elhihetitek.
Később viszont kiderült, hogy elbújhatok az én kis jobbra-balra játékommal, mert hugicám elmesélt egy igen vicces, és felettébb jellemző történetet. Az történt ugyanis, hogy az éj leple alatt Eszter igencsak megszomjazott. Gondolta, gondos nővérénél van egy kis folyadék (így vagy úgy), és én állítólag éppen felé fordultam. Na, gondolta erre ő, megkérdezem, van-e nála pia. Ki sem ejtett még semmit a száján, amikor elkezdtem nevetni (ez egyébként szokásom. Álmomban röhögök.). Ő meglepődött ugyan, de azért megkérdezte:
- Te, van nálad valami pia?
- Ühüm – adtam az igenlő választ.
- Tényleg? – kérdezi másodszor is. Velem él már 14 éve, biztosra akar már menni, ha engem kérdez. Bocsássuk ezt meg neki…
- Ühüm – ismételtem meg.
- És adsz? – kérdezte Eszter félkómásan.
- Ümüm – ami azt jelentette, hogy nem.
- Mi? – nem volt benne biztos, hogy jól hallott, habár a szíve mélyén már valószínű sejtette.
- Ümüm – ismételtem tagadóan.
- És hol van? – azért még megpróbálta…
- Ümmmm – gyakorlatilag lenyomtam egy fölső c-től terjedő oktávot, de ebből szegénykém nem tudott sok mindent leszűrni, csak talán annyit, hogy abszolút nem vagyok magamnál, és tudtomon kívül jól kicsesztem vele a kis éjjeli párbeszédünkkel.
Én nem emlékszem a fent említett esetre, csak annyira, hogy baromira zavart, amikor visszafelé rajtam keresztül mászott át a térfelére. Bár meg kell hagyni, romantikus volt. És még előttünk a mai este. Meg éjszaka.
Szeeegény Eszter! :)
A.

Elfoglaltság

Rájöttem, hogy nem tudok csigát rajzolni. Ez azért egy hatalmas felfedezés, mert nekem igenis kell tudnom csigát rajzolni, lévén hogy egy vagyok a kevés közül, aki birtokolja a tudást: a csigának márpedig van lába - csak olyan gyorsan mozog, hogy nem látszik.
A hatalmas csalódást Eszter okozta, féltékenyen szeretett kishúgom. Tudtán kívül, persze. Ma reggel ugyanis épp hogy leslattyogtam az emeletről, és a semmittevés kellős közepén rátaláltam egy kis szelet papírlapra, amin egy mérnöki pontossággal rajzolt csiga vigyorgott a lapról rám, gyönyörűen kidolgozott fej- és farok résszel, igazi Tárczyhoz híven négy aprócska, fekete lábikóval.
Az én csigámhoz nem is volt hasonlítható. Pedig hány lábas csúszómászót rajzoltam már fel különböző termek tábláira, vagy éppen a padra, esetleg füzetekbe (persze nem az enyéimbe). És most kellett rádöbbennem, hogy az én csigám nem is igazi csiga, mert túl nagy a feje, nincs hasa, és nagyon sok csavar van a házában. Ezért új csigát fejlesztek ki. Hogy mire visszamegyek a suliba a szünet után, jövő hét hétfőn, egy szuper-hiper-fantasztikus csigával állhassak elő, ami jobb, mint az előző, de továbbra is van lába, mert az elméletemet csak a sír döntheti meg.
Lehet, hogy túl sok a szabadidőm?
A.

A Tanulságok Éjszakája

Tegnap (illetve már ma) éjjel fél kettőkor ott álltam az Oktogon közepén, pillanatnyilag szállás nélkül, tök egyedül és tanácstalanul.
Hogy hogyan jutottam ideáig? Nos, a recept igen egyszerű, bár tény, hogy születni kell hozzá. Kell egy baráti társaság, akik vannak olyan naivak, hogy engem is elhívjanak kocsmázni, kell három négyzetméternyi sötét, füves terület, valamint (és itt a probléma) eredendően szőke hajzuhatag. Ja, és egy kulcs. A dolog elkészítése is hasonlóan egyszerű. Le is írom itten, egyűtömbe’. Hadd röhögjön a nép.
Tehát tegnap este elmentem itthonról, azzal a szándékkal, hogy na, most jól kirúgok a hámból. Sikerült. Anyum bevitt a Gödörhöz a Deákhoz, amiért nagyon hálás voltam neki. Amikor kiszálltam a kocsiból, felhívtam egyik barátomat, hogy merre vannak, és amíg a megbeszélt hely felé suhantam, élveztem, hogy végre kinézek valahogy. Az utóbbi hétben ugyanis itthon ültem, és nem nagyon adtam a kinézetemre a napi fürdés és a fogmosások kivételével (igen, nem szoktam fésülködni, minek azt). El lehet hát képzelni, hogy én voltam a király, ahogyan kisminkelve, csinosan, és – látszólag – tele önbizalommal cserkésztem be a barátokat. Már szinte el is felejtettem ezeket a fogalmakat. Le sem ültem még a fűre (mert nem a Gödörben, hanem a mellette lévő füves területen voltunk), azonnal elindultunk sörért a Bálinttal. Az élet dolgairól beszélgetve elmentünk egy közeli boltba, ahol minden további nélkül eladták nekem az alkoholt, igaz, Bálint már nagykorú, de én fizettem. Az este során még kétszer jártam meg ugyanezt az utat, amiből a profi matekosok ki tudják számolni, hogy három sört ittam meg. Nálam ez a határ. Beszélgettünk, szórakoztunk, elvoltunk, amikor egy körül azon kaptuk magunkat Zsuzsi nővéremmel és Fábi barátjával, hogy hármasban maradtunk. Ők a Nyugatinál, én az Oktogonon, a Nagyimék házában terveztem az éjszakát eltölteni. Az öregek akkortájt úgyis az én ágyamban húzták a lóbőrt.
Hatalmas küzdelmek árán felkapartuk magunkat a fűből, és egy-két akadályt leküzdve elindultunk gyalog céljaink felé. Az Andrássy úton kiderítettük, hogy nekünk sürgős dolgunk támadt, de szerencsénkre Fábi a sasszemeivel kiszúrt egy, tőlünk kb két és fél méterre álló nyilvános WC-t. Az este első tanulsága: senki ne akarjon nyilvános WC-t használni, még ha élet-halál kérdés is. Szerintem ide még James Bond sem ment volna be, hogy megmentse a földet az atomháborútól. Mi persze bementünk – pechünkre. A kisebb megrázkódtatás után, amit inkább nem részletezek, mindenki el tudja képzelni, tovább ballagtunk, Zsuzsival a férfiak ügyes-bajos tulajdonságait vesézgetve, Fábit teljességgel figyelmen kívül hagyva. Bajtársaim saját bevallásuk szerint farkaséhesek voltak, így hát betértünk egy McDonald’s-ba, ahol az este második tanulsága várt rám kifent kardokkal. Ezt a tanulságot sajtburgernek csúfolják. A lényeg az, hogy nem szabad három sör után semmit sem enni egy McDonald’s-ban, bár igaz, sör nélkül is inkább méreg ez a kaja, mint étel. A mellékelt kép egyébként ott készült, a számból krumlidarabok lógnak ki, és igen, kómás voltam már egy kicsit.
Na, a hamburgeres sztori után már volt vagy fél kettő, úgyhogy úgy döntöttem, hazaballagok. Elköszöntem a – még a hamburgerekkel hadakozó – Zsuzsitól és Fábitól, átballagtam a Teréz körúton, és elindultam Nagyimék felé.
A kapualjban elkezdtem keresgélni a kulcsomat. És keresem… És keresem… És keresem… Az ősz torvatűnt… A télapó döbbent arccal suhan el mellem… A nyuszika összeráncolt homlokkal tojik egy tojást a lábaim elé… George Bush rájött, hogy meleg… De én csak keresem, keresem, semmi és senki nem rángathatott ki ebből a szent állapotból. Amikor az ács is eljött, hogy méretet vegyen rólam, úgy döntöttem, hogy szembenézek az igazsággal, és nem kevés szitokszó kíséretében bevallottam magamnak – igen, a kulcsom nincs a táskámban, amiből egyenesen következik az a tény, hogy elvesztettem. Ez van, drágaságom. Ekkor történt meg a bűvös rádöbbenés: itt állok, hajnali két óra lesz lassan, egy szál kulcs nélkül, nem tudok bemenni, és ami a legrosszabb: tökéletesen egyedül vagyok.
Felhívtam Fábiékat. A szituáció nyers és őszinte tálalása után („b..g, elhagytam a kulcsom”) rövid csönd, majd Fábi diplomatikus válasza: „mindjárt visszahívlak”. Zsír. De nem akartam ott egy helyben állni, hátha jön valami perverz és meggyilkol, úgyhogy visszamentem a mekihez, abban reménykedve, hogy bogaraim még ott vannak. Ők közben a szomszédos (kb tíz méterre lévő) zebrán mentek el a másik irányba, felém. Nem kis agymunkába került megoldani a történetet, de végül a MeetingPoint a ház előttre lett kihirdetve. Akkor jött a kérdés: most mi a fene legyen?
Nagymamám meggyilkol, ha elhagyom a kulcsát. De Zsuzsiék nem akartak már visszasétálni a Gödörhöz. Telefonos segítséget kértünk, és felhívtuk Anyukánkat. Ő azt javasolta, üljünk taxiba, és oldjuk meg a problémát. Nem is hülyeség, gondoltuk mi, és fogtunk is egy sárga csudabogarat. Életemben először fogtam taxit. A muki megkérdezte, mi történt, és jóízűen végignevette azt a röpke fél percet, amíg szállított minket. Utána Fábit a kocsiban hagytuk, mi meg lélekszakadva rohantunk vissza a kulcsért nővérkémmel. Ott volt. Örömtánc és egy rövid fohász után visszrohantunk a kocsihoz, amit Zsuzsi majdnem lefejelt, majd visszakocsikáztunk az Oktogonra. A kulcsvesztés 1200 forintunkba fájt.
Egy rövid kulcsháború után sikerült végre betörnöm nagyimék lakásába, előkapartam egy szekrényből egy, nálam kb kétszer nagyobb pizsamát, ami mindig lecsúszott a bokámig, átöltöztem, és ledobtam magam az első ágyra, ami az utamba került.
Az éjjel harmadik tanulsága: a taxisnak illik borravalót adni.
Az éjjel negyedik tanulsága: anyádat ne hívd éjjeli kettőkor, mert hülyeségeket beszél. Bár lehet, hogy igaza van, de az csak tévedés lehet.
Az éjjel utolsó tanulsága: ha szőkének születsz, a kulcsaidat operáltasd magadba. Csak ez lehet a biztosíték arra, hogy nem hagyod el őket.
A.

17 évesen is ilyen...

És íme, első bejegyzésem, amit 17 évesen produkálok. Rövid hírösszefoglalónk:
2008. július 30-án 7:36-kor „A” (hősünk) arra riadt fel, hogy bombázzák a szobáját. Egészen pontosan a szobájában található mobil távközlési kütyüt (ismertebb nevén telefont), a bomba jellege pedig szöveges volt (ismertebb nevén sms, bár senkit nem akarunk összezavarni). Miután „A” a tőle telhető legügyesebben és legfurfangosabban ura lett a helyzetnek, nekilátott, hogy szorgalmasan válaszolgasson, ám nem jutott messzire, mert ahogy felkelt az ágyából, és – még az előző küzdelemtől támolyogva – kilépett a szobájából, terrorcselekmények további sorozatát kellett elszenvednie. Mint utóbb kiderült, vérbosszúról volt szó, ugyanis „A” vérrokona, „E” által kifeszített színes szalagok majdnem „A” életébe kerültek, ám hősünk rendkívüli lélekjelenléttel és egy hátraszaltóval megmenekült. Történetünknek azonban nincs itt vége, mert fent említett „E” vérrokon összefogott egy bizonyos rágcsálóval, aki Anyuszinak nevezte magát, és a már amúgy is halálra rémült hősünket túlerővel munkára akarták kényszeríteni. Tervük sikerült, minek eredményeképpen az ünnepelt kétszer 17 papírcetlit szedett össze a katasztrófa-sújtotta ház területén. A két terrorista – vérszemet kapva – megpróbálkozott nyársra húzni és megsütni hősnőnket, de „A” ellenállt, így nem került sor a 17-est formázó gyertyák meggyújtására. Sütni viszont volt idő, és az „E” álnevű bosszúálló személy célzásként ki is rakta a 17-es számot egy szív közepére, amivel azt próbálta megüzenni, hogy: „Hálám a halálig üldözni fog”. Ne kérdjék, mi sem értjük ennek értelmét. A sütik ugyan rettenetesek voltak, de hősünk túlélte a morbid találkozást, sőt, az esti ünneplést is. Azt már egészen élvezte, mert a nap folyamán kifejlesztett magában bizonyos mazoista hajlamokat. Lapzárta előtt az utolsó információ az, hogy 17 könyvvel és egy Süsü a sárkány plüssállattal (ami messze nem olyan ártalmatlan, mint aminek látszik) próbálták elkábítani „A”-t. Reméljük, nem dől be.
Rövid hírösszefoglalónkat olvasták. Köszönjük türelmüket. A viszont sehen.
A. (nemis)

Még hogy nekik fáj!

Nem akarok egy pasit sem megbántani, de mindegyikük fogja be a pofáját. Rálépnek a lábukra, és máris kikelnek magukból, fáj egy kicsit a torkuk, és már egy hétig ki sem bújnak az ágyból. Ők azt hiszik, hogy a betegségre rögtön gyógyszert kell szedni, elmennek a dokihoz, és csodára számítanak. El sem tudják képzelni, milyen szörnyű életük van ezzel szemben a nőknek, akik nem hogy dolgoznak, szülnek, és gyereket nevelnek, de minden hónapban egyszer kiszakad a méhük a fájdalomtól. Már akinek, ugyebár, mert manapság erre nagyon frappáns kis megoldások léteznek. Elvileg…
Azért tört ki most belőlem az erősebbik nem iránti heves indulat, mert a minap, egész pontosan szerdán kedvem lett volna tökönrúgni minden kedves nyavalygó férfiembert. Akit megbántottam, kérem, írja annak a számlájára a heves vélemény-nyilvánítást (és valljuk be, sztereotípiákat), hogy nagyon szenvedtem. A havibaj ugyanis nálam valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig fájdalmasabb volt, mint sorstársaimnak, a nők többségének, bár találtam rá egy jó gyógyszert, amiből egy-kettő szem rendszerint elég, hogy ne essek össze. Tegnap reggel be is vettem egyet, majd anyummal, és egy rakás gyerekkel elindultunk a vonatállomáshoz, ahonnan a Délin keresztül eljutottunk a Millenáris Parkba. Ott még figyelnem kellett a csoportot, hogy mindenki megvan-e, minden rendben van-e, senki nem akarja levetni magát a korlátról, ilyesmi, úgyhogy nem volt időm az alhasamban hasogató fájdalomra összpontosítani. Utána mindenki szétszéledt, és én észrevettem, hogy valami nagyon nincs rendben. Akkor vettem be a második csodatablettámat, anyum pedig azonnali hatállyal elküldött nagyimékhoz az Oktogonra, hogy pihenjek ott. Az oda út szörnyű volt, még úgy is, hogy (egy jó pont Demszkynek) a Kombínókban működik a légkondi. Ettől függetlenül, mire megtette a sárga csodabogár a Mamut-Oktogon útvonalat, én már azt lestem, hol van egy jó pasi, hogy ájulás esetén a nyakába omolhassak. Persze sehol sem volt a szőke herceg, ezért kénytelen voltam tovább vonszolni magam a röpke száz méteres úton, fel nagyimék lakásába. A liftben már nem álltam a lábamon, nem is tudom, hogy jutottam el a lakásig. Sikerült úgy betoppannom az ősökhöz, hogy alaposan rájuk ijesztettem. Nem akarom untatni a férfiembereket itten a nyomasztó részletekkel, női sorstársaim többsége már élt át hasonló fájdalmakat, csak én úgy éreztem, hogy menten megszülök. Belém nyomtak még két gyogyibogyót, és öt perc múlva sikítva követeltem, hogy basszus, hasson már! Úgy éreztem, órák teltek el a bevétel után. Körülbelül fél óra horror után sikerült annyira hasson a gyógyszernek, hogy nem csak hogy elmúltak a görcseim, de úgy kiütött, hogy két órán keresztül aludtam. Ennyit az (általam „száraz fájdalomnak” nevezett) borzalomról.
Elnézést minden megbotránkozott személytől, akiket mélyen érintett a sokkoló, és részletekbe bocsátkozó intim beszámolóm, de abban a fél órában más sem jutott eszembe, mint hogy ha még egyszer hallok egy pasit jajgatni, hát odaadom neki a méhemet, hogy hajrá, tartsd tisztán. Aztán tegnap este néztem a focit, és a hatalmas műesésektől megint felment bennem a pumpa, de hát szegényeknek ha muszáj, hát muszáj kicsit sajnáltatni magukat. Én úgy döntöttem, drasztikusabb lépésekhez folyamodom, de továbbra is bíztatok mindenkit (jóképű, fekete hajú kék szemű férfiemberek előnyben!), hogy ha a Kombínón egy hullaszínű, félig ájult nőt látnak, aki görcsösen próbál normálisan lélegezni, de mégsincs hatalmas hasa (tehát terhesség kizárva), húzodjon egy kicsit közelebb, hátha a nyakába esik a szerencse…
A.

Közvéleménykutatás

Lezárult az első közvéleménykutatásom.
Őszíntén szólva ez csak egy próba volt, hogy meglássam, mennyire érdemes ilyet felrakni. Azt hiszem, megtartom ama jó szokásomat, hogy hetente más-más kérdést teszek föl kedves Látogatóimnak. Eddig egész jól bejött.
Ezúton is szeretném megköszönni azoknak, akik szavaztak, valamint Orsinak az első blog-hozzászólásomat! : )
A kvk kérdése: Melyik színkombinációt tudod a leginkább elképzelni ruháidon?
Az eredmény:
zöld-piros: 4
citromsárga-fehér: 4
fekete-kék: 2
rózsaszín-lila: 1
A következő kvk kérdés (mint azt láthatjátok oldalt): Felrakjam a blogomra a "Hírvivő" című novellámat?
A kérdéshez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a válasz azért fontos számomra, mert - természetesen - kíváncsi vagyok a véleményetekre, és mert tényleg komoly dilemma ez nekem. A Hírvivő egy nem túl hosszú novella (három oldal), és az Illyés Pályázaton első helyezett lett (iskola szinten). Szóval kíváncsian várom a szavazatokat.
A.

Testvéreim

Olyan csodálatos, ha az embernek három testvére van! De komolyan! Ma ültem a buszon (mert volt hely), és azon morfondíroztam, hogy milyen kegyetlen a világ (jól van na, holnap két témazárót kell írnom, és nem tudom egyiket se), amikor elkaptam egy pár beszélgetésfoszlányt a mellettem ülő lánytól, aki a barátnőjével cseverészett.

'Neked van testvéred?' kérdi az egyikük.
'Nincs'
'És szeretnél egyet?' A másik elgondolkozott, és egy rövid habozás után kijelentette:
'Nem, mert az biztos nem lenne jó'Hát, szerintem szuper. Emlékszem, amikor még négyen lányok egy szobában aludtunk, két emeletes ágy volt a szobában, és esténként Anyuci olvasott fel nekünk mesét. Volt, hogy kakaót is hozott, főleg, amikor még kisebbek voltunk. Cumisüvegben. :) Az volt ám az arany élet! A kakaózás után Anyuci be is takart minket, igaz, én néha tartottam tőle, hogy megtalálja a dugicsokijaimat a párnám alatt. Mindig torkos gyerek voltam, és nagyon jól tudtam, hol vannak az édesség-dugihelyei anyánknak.
A legcukibb közülünk Eszter volt. Mivel ő volt a legkisebb, és a legfiúsabb is négyünk közül, apánk őt kedvelte a legjobban. Ő mindig fiút akart, Eszter meg olyan mókás gyerek volt, hogy tényleg jobban beillett volna fiúnak mint lánynak. Van róla egy videó, amikor Horvátországban vagyunk, ő az asztal mellett ül a fején egy hatalmas baseball-sapka, játszik a kulccsomóval, vigyorog, és közben ott van mellette két doboz sör meg egy tál mogyoró. Az is rémlik, hogy milyen lelkesen teljesítette minden kérésünket. "Eszter, légyszíí!" - és rögtön pattant, fogatlan vigyorával várta a parancsokat. Amikor viszont iskolába került, nem lehetett már pattogtatni! Na neeem! Sőt, egyre sértődékenyebb, és nyavalygósabb lett. Aztán azt is kinőtte, és ma már egy tök jó csaj. Vasutazik, tök ügyes stúdiós, és szerintem ő a leglazább és legalkalmazkodóbb közülünk.
Merőben más tészta azonban drága fiatalabb nővérem, Zsuzsi. Amikor rá gondolok, először mindig a csillogás jut eszembe. Ami a szemében van. Istenem, ő tud a legjobban és legőszintébben, legnagyobb lelkesedéssel örülni közülünk. Kiskorunkban imádtam vele játszani, hatalmasakat tudtunk párnacsatázni és ugrálni az ágyneműkupacra az emeletes ágyról. Persze ilyenkor legtöbbet már Eszer is velünk volt, de valahogy nekem mindig megmarad az a végtelen lelkesedés, és viccelődés amit Zsuzsi produkált ilyenkor. Emlékszem, egyszer én aludtam az emeletes ágy alján, ő meg a tetején, de az ő matraca rövidebb volt mint maga az ágy, így fel tudtam nyúlni hozzá. Rengeteget ijesztgettem azzal, hogy felnyújtottam a kezem, és ő rendre megijedt tőle. Aztán ő dugta le a fejét az ágyról, attól meg én ijedtem meg. Hát nem gyönyörű? :) Manapság Zsuzsi nem egy egyszerű eset számomra. Hol kedvel, és odajön, ha bajom van, hol pedig utál, amit nem értek. Minden testvér között vannak konfliktusok, és örülök, hogy a mi esetünkben nem a szüleink döntik el a konfliktusok végkifejlettjét, hanem mi játszhatjuk le a saját játszmánkat. Zsuzsival még lesz egy-két játszmám, de tudom, hogy ha lélekben igazán bajban vagyok, akkor rá biztos számíthatok. Ő tudja közülünk a legjobban, mi az: bajban lenni.
Na és Júlia. Drága Júlia. Aki kiskorunkban stopperrel a kezében mérte a három percet, amíg nem vehettük ki a fogkefét a szánkból. Aki megrendezte az örök sikerű és fergeteges "Ezek vagyunk MI!" című darabot, amire keményen kellett tanulnunk a szöveget. És aki kitaposta hármunk előtt az utat, először kóstolt bele az óvodába, iskolába, gimnáziumba, és később az életbe. Ő tőle származik a mondat, miszerint: "Szolidaritok a hugaimmal". Igaz ugyan, hogy vele is voltak nézeteltérések, és neki is voltak érdekes elméletei ezzel-azzal kapcsolatban, de hát kinek nincsenek. Be kell vallani, hogy ő a legdrágább közülünk. :) Na nem úúgy! Neki mindig igényes kell, mert ő egy úrihölgy, és ebben teljesen igaza van. Úrihölgy, mégis minden teketória nélkül eljött velem bicajozni szombaton a sáros dombokra, és kiskorunkban kemény munkával felépített egy nagyon bonyolult rendszerű kuckót a kertben. Júlia ma még csak próbálgatja a szárnyait a nagyvilágban, és néha magam sem nagyon tudok kiigazodni rajta. Hiszen ő a legjobb színésznő közülünk, de ha kell, nála senki sem lesz nyersen őszintébb veled.
Hát, ők az én testvéreim. Mindhárman másban jók, de az biztos, hogy nagyon értékes emberek. Ezt nem azért mondom, mert ők a testvéreim, hanem mert velük élek, látom és ismerem őket, és ezt a következtetést vontam le. Minden elismerésem szüleimnek, hogy három ilyen merőben különböző egyéniséget sikerült produkálniuk. Mindenkinek benne van a saját munkája, és még mennyi munkánk lesz, drága bogaraim! De négyesben szép az élet. De hatosban a legjobb! :)

Húgommal

Próbálkozni lehet...