Azoknak

1.

  Nagyapám mutatta meg nekem először Isten sírját.

2.

  Karácsonyeste volt, Elvis Presley énekelte a Silent Nightot a rádióból. A széles fekete bőrfotelben terpeszkedtem, kezemben egy pohár vörösbor, velem szemben csodálatosan díszített karácsonyfa állt. De – ahogy az már évről évre lenni szokott – a szobában rajtam kívül egy teremtett lélek sem volt. Ahogy körbenéztem, hirtelen idegen érzés fogott el, mintha nem a saját lakásomban lennék, hanem egy kiégett agglegény szegényesen berendezett putrijában. Ami gyakorlatilag így is volt, azzal a kivétellel, hogy lakásom a város leggazdagabb negyedének egyik legfényűzőbb részén volt. Mégis, azon az estén bármit megadtam volna egyetlen kedves mosolyért, vagy törődő szóért. Ám nekem csak a bor, a bőrfotel, Elvis és a karácsonyfa jutott, amiről azt sem tudtam, ki hozta a lakásba, és miféle díszek pompáznak rajta.

  Eszembe jutott nagyapám. Régen meghalt már ugyan, de még mindig tisztán élt bennem a bólintása. Az a méltóságteljes, szinte ünnepélyes bólintás, ahogy nagyon lassan lehajtotta a fejét – mintha elaludt volna – majd, ha lehetséges, még lassabban felemelte, aztán megismételte a mozdulatot még egyszer. A procedúra mindig így folyt le, egyetlen esetet kivéve – akkor elmaradt az utolsó stáció, s nagyapám feje végleg az állára bukva nyugodott meg. De ez egy másik történet.

  Elvis Presleyt felváltotta Frank Sinatra, miközben a borba bámulva egyre több részlet tisztult ki emlékezetemben. Szinte láttam nagyapám kócos szemöldökében az ősz szálakat, ahogy meredeznek a világ felé. A hamisítatlan bólintási ceremónia fontos kellékei voltak ezek a szőrszálak, ők voltak hivatottak eltakarni nagyapám szemét a külvilág elől – és fordítva – így soha nem is sejthettem, milyen gondolatok cikáznak a fejében.

  Ahogy tovább merengtem, elkerülhetetlenül felidéződött bennem az a karácsonyi nap, ami szinte minden egyedül töltött december huszonnegyedikén gyötör. Évközben soha nem gondolok rá, de a magányos karácsonyi estéken egyszerűen muszáj arra a napra gondolnom. Abban az évben történt, amikor anyámat elvitte a rák. Hat éves voltam, gyermekkorom legmakacsabb időszaka volt ez. És amikor anyám meghalt, gyermekkorom végleg megszűnt, a makacsságból félelem és bánat lett. Apámat soha nem ismertem, anyám azt mondogatta, hogy születésem előtt elhagyott minket. Soha nem hittem el neki. Így kerültem nagyapám védőszárnyai alá, és kócos szemöldöke elé.

  Abban az évben a karácsonyt kettesben töltöttem nagyapámmal. Délelőtt esett egy kis hó, de éppen csak annyi, hogy vékony réteggel eltakarta az ősz maradványait. Rettentő hideg volt, de nagyapám ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjünk el a ház udvara mögött elterülő fenyvesbe karácsonyfát vágni. Úgy rémlik, kicsit vonakodtam elmenni, de nagyapámnak soha az életben nem mondtam nemet. Kimentünk hát, vastag prémekbe bugyolálva, baltával, fűrésszel és kötéllel felszerelkezve. Bevetettük magunkat az erdőbe, egy óra elteltével pedig már ki is keveredtünk onnan, egy halálra ítélt lucfenyőt vonszolva magunk mögött. Nagyapám a ház elé érve letette a baltát a földre, majd egyszerűen leült a hideg, havas talajra.

  Ettől hihetetlenül megrémültem. Talán még annál is jobban, mint mikor anyámról kiderült, hogy rákos, és nem éri meg az év végét. Arra legalább volt valami racionális indok, valami természetességet lehetett felfedezni a rákban, de az, hogy szikár nagyapám se szó, se beszéd, leüljön a hideg, havas talajra – természetellenes és rettentően félelmetes volt számomra.

  Szólni sem mertem, csak néztem nagyapám görnyedt alakját, ahogy kinyújtott lábára tett kézzel nézett bele a fehérségbe. A vastag sálaktól, hosszú sapkájától és szemébe lógó szemöldökétől nem tudhattam, milyen az arckifejezése, de azt jól láttam, hogyan rázkódik az egész teste. Azt hittem, fázik, ezért odamentem hozzá, megölelgettem, és így szóltam:

- Nagyapa, ne fázzál, menjünk be a melegbe! – ő nem válaszolt, de lassan abbahagyta a rázkódást. Aztán felállt, rám nézett, és mély, megnyugtató hangján így szólt:

- Tedd le azt a fűrészt, sétálunk egy kicsit – ezzel kézen fogott és elindult kifelé a kertünkből a havas úton, egyenesen a város felé.

  Sokáig sétáltunk a hidegben, egymás kezét fogva és egyre jobban dideregve. Nem tudtam, hova vezethet nagyapám a farkasordító hidegben, de nem mertem panaszkodni, mert két szemöldöke még mindig túl közel állt egymáshoz – sokkal közelebb a megszokotthoz képest. Így csak baktattam mellette, egyre inkább szorongva, de egyfajta várakozással is, hogy ugyan mi a csudáért sétálunk az úton karácsony napján?

  A temetőkapunál álltunk meg. Ijedten néztem fel a hatalmas, fekete kapukra, mert nem akartam látni azt a helyet, ahol anyámat a sírba rakták. Undorodtam a tudattól, hogy a teste ott hever, a nyirkos és hólepte föld alatt, egy fadobozba zárva. Nem, nem akartam bemenni.

  Nagyapám elengedte a kezemet, és kinyitotta a fekete kovácsoltvas kaput, majd belépett a temetőbe. Én nem mentem utána, ő mégsem nézett hátra, csak amikor már jó messze volt tőlem. Akkor megállt, lassan megfordult, és odakiáltott nekem:

- Gyere! – ennyi elég volt nekem, már futottam is. Azt hiszem, féltem attól, hogy egyedül kell kint állnom tétlenül a hatalmas kapu előtt.

- Jól van, és most figyelj egy kicsit ide – mondta nagyapám, amikor lihegve megálltam mellette – Ahova most megyünk, az egy nagyon furcsa hely. Hallottál már Istenről? – vonta fel nagyapám a szemöldökét felém. Én, mit sem sejtve, bólintottam két nagyot, jelezve, hogy igen.

- És mondd csak – folytatta – mit hallottál róla?

- Ő az Isten. Fent lakik a Mennyországban, és mindent lát. Egy széken ül – soroltam el minden tudásomat, amit Istenről tudtam. Nagyapám elmosolyodott és megint megfogta a kezem.

- Akkor most elárulok egy titkot, de ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el! – mondta, miközben tovább indultunk a temető belseje felé – Megígéred?

Én bólintottam, kétszer, ahogy tőle láttam.

- Nos. Isten valóban egy széken ült, ott fent, a Mennyországban, ahogy te mondtad. Ám az az igazság, hogy az Isten mostanában elég beteges volt, csakúgy, mint anyud. Tudtad, hogy Isten beteg is lehet? – pillantott rám nagyapám. Én el sem tudtam képzelni, hogy ilyen előfordulhat, úgyhogy megráztam a fejem. Nagyapám folytatta: – Bizony, Isten beteg volt. Leginkább azért, mert a sok ember már nem tudta, hogy hol is van Ő valójában. Te tudtad, hogy egy szék tetején ül a Mennyországban, de a többi ember nem tudta. Ezért Isten egyre betegebb és betegebb lett. Érted ezt?

Egy ideig gondolkoztam azon, amit mondott, majd ezt kérdeztem:

- De nagypapa! Az miért betegség, ha nem tudják, hol vagy? Az is olyan fájdalmas betegség?

Nagyapám rám nézett bozontos szemöldöke alól, úgy válaszolt:

- Nem, az nem fájdalmas. De sokkal veszélyesebb. Tudod, én pontosan tudom, hol van most anyukád. Éppen ezért soha nem lesz neki olyan rossz, mint az Istennek.

  Mire a mondat végére ért, nagyapám hangja már csak halk dörmögés volt, lépései egyre lassultak, ahogy közelítettünk célunk felé. Pár perc múlva pedig szinte már nem is haladt előre, mintha valami húzná visszafelé. A temető hátuljánál álltunk, s nagyapám egy pillanatra lehajtotta a fejét, ahogy a ház mellett tette, mintha nagyon-nagyon fázna. Türelmesen vártam, nézelődtem, legszívesebben hazafelé indultam volna. Végül felemelte a fejét, és így szólt:

- Isten sírja itt van, a lábunk előtt. Nézd meg jól, és soha ne felejtsd el! – azzal odamentünk a temető kerítéséhez, ahol egy nagyon pici kőkereszt állt ki ferdén a földből, rajta a felirattal: „Itt fekszik Isten, békében nyugodjon.”

3.

  Nagyapám mutatta meg nekem először Isten sírját. Azóta rádöbbentem, hogy nagyapámnak nem volt teljesen igaza: Isten sírja nem csak abban az elhagyatott, hófödte sírocskában volt. Nagyapám tévedett, és úgy halt meg, hogy nem tudhatta az igazságot.

  Lejárt a lemez, a borom elfogyott, és már rég elmúlt éjfél, amikor lekapcsoltam a lakásban a villanyokat. Elmentem aludni. A sötétben megint hallottam nagyapám öreg hangját, láttam görnyedt alakját, ahogy a jelentéktelen keresztecske elé borul, lehajtja a fejét, felemeli, lehajtja, felemeli. Kétszer bólint, a szemöldöke a föld felé és az ég felé meredezik, ráncos kezét Isten sírjára teszi. Azt a karácsonyt teljesen elfelejtettem, akkor idéződött fel bennem megint, amikor nagyapám meghalt. De az óta mindig, minden karácsonykor eszembe jut. És ilyenkor, egy éjszaka erejéig megvilágosodom, tudom azt, amit az év többi részében soha-soha nem tudok. A titok meglátogat egy éjjelig, a lelkemre telepszik, és szörnyen nyom. Ilyenkor tudom: Isten sírja mindenütt ott van. Nem csak abban a földalatti dobozkában a kis kereszt alatt, amit nagyapám mutatott nekem gyermekkorom egyik karácsonyán, hanem minden dobozban, anyám sírjában, nagyapám sírjában egyaránt, ott van gyűlölt apám ismeretlen testében. A vörösborban, a karácsonyban, a hóban és a fagyban, a szépben és a csúfban, mindenhol. Isten sírja ez a föld. Mert nem tudjuk, hol van Isten.

Isten

          sírja

                   minden

                                 minden

                                               minden
                                                             ...