Ott állok fürdődresszben, sapkában és úszószemüvegben kint, a medence szélén – a dobogón. Arra készülök, hogy fejessel beugorjak a mély és jéghideg vízbe. De félek. Félek a nedvességtől, a mélységtől, de tudom, hogy képes vagyok megtenni, még ha semmi kedvem sincs hozzá.
Az uszoda nagy, ám reggel van még, ezért csak egyedül hallgatom a gépek zúgását, ahogy a hatalmas medencébe új vizet pumpálnak a szivattyúk, és a monstrum szellőztetőgépek cserélik az uszoda levegőjét. Orromban érzem a klórszagot, amivel az előttem elterülő víztömeget fertőtlenítették. A feszes víztükör meg sem rezzen, mintha áthatolhatatlan lenne, mint a beton, hiába átlátszó. Rettegek.
Egy teljes másodpercig még nézem azt a hívogatóan félelmetes simaságot, majd nagy levegőt veszek. Egészen a tüdőm legaljáig, már szinte szétfeszíti a mellkasomat, aztán bent tartom egy kicsit, mintha ez lenne A Lélegzet… kifúj. Nem vagyok még kész. Egyenes háttal nézek szembe a medencével és gondolkozom. Eszembe jut, hogy akár hátat is fordíthatnék, szárazon távozhatnék, nem kéne se vizesnek lenni, se kifáradni, se megfagyni a hideg vízben. Ám ezt a gondolatot dacosan elhessegetem magamtól. Gondolkozom.
Aztán újra levegőt veszek. Ezúttal még mélyebbet. Szívom, csak szívom, elhatározom, hogy ezúttal beugrom a hidegségbe…
…amikor hirtelen hátulról belöknek a vízbe. Nem készültem föl, és a másodperc töredéke alatt, amíg a levegőben repülök a víztükör felé, tudatosodik bennem, hogy itt semmi sem játék. Nem készültem még föl, de a tüdőm tele van levegővel, és igaz, az elegáns fejesből semmi sem lett, de már bent vagyok a vízben, már úszni kell. Hirtelen ott van mindenki más is, az uszoda magánya és döbbent csöndje semmivé foszlik, már a gépek hangját sem hallom, csak a rengeteg ember zaját. Körülöttem minden tele van kapálózó és fuldokló tömeggel, mintha csak az utcáról csobbantak volna a medencébe. Csak rajtam van úszódressz. Semmire sem megyek vele.
Leszorulok a víz alatt. Mindenütt lábak, cipők, kezek és arcok, bár lassan az egész összezavarodik, és összeforr egy kaotikus, értelmetlen egyveleggé. Előlem lassan eltűnik a fény, már a vízen keresztül a neoncsövek hidegen pislákoló fénye is kivehetetlen. Sötétség. Aztán felrémlik egy arc előttem. Hozzám beszél:
- Olyan világban kell élned, aminek nincsenek játékszabályai. – mondja a komoly, bölcs arc – Az ember jön és megy, egyedül ő dönti el, hogy mit tesz a röpke évek alatt, amíg a Földön van. Van, aki iskolába jár, aztán egyetemre, diplomát szerez, majd egy munkát, ahol lehúz 40 évet, közben összeházasodik valakivel, akit magáénak érez, szül neki gyereket és együtt öregszenek meg. Békében, igazságban. Hát nem így van? – A szeme az enyémbe villan, és tudom, hogy a következőket nekem szánja. – Van ilyen? És van, aki élvezi? – a hangja kétkedően cseng, mintha csak egy költői kérdést tett volna fel nekem – És van olyan, aki egy reggel felkel, és azt mondja: igen, ezt akarom, ezért érdemes!– megvillan a szeme, belém lát – Ha tudsz ilyet, szóljál. És akkor én is ugrom.
- …én is ugrom! – a saját hangom. Kinyitom a szemem. Ott állok, a dobogón, a sima víztükör előtt, a testem merev ugrópózba fagyva. Az uszoda üres, csak én vagyok itt, groteszk testtartással és jéghideg, remegő kezekkel. Hirtelen megborzongok, majd felegyenesedem. Már csak egy pillanatig gondolkozom, aztán kecsesen fejest ugrok a mély medencébe, megtörve ezzel a víz átszakíthatatlannak vélt felszínét. És a gépek zörejébe egy csobbanás vegyül...
