Szombat volt. Arra emlékszem.
Apám lejött a nyikorgó falépcsőn, és elfoglalta a mellettem levő asztalfőt. Másik oldalán anyám megfáradt, büszke tartással ült, gerince mint a vas, szeme a tányérjára szegezve. Aztán én is a tányéromra néztem. Vártam.
A szobában alig volt zaj, csak a kandalló felől a parázs halk ropogása, két szobával arrébbról pedig a konyhai zajok szűrődtek csöndesen hozzánk. A hosszú, hatalmas faasztalt heten ültük körbe. Illetve nem egészen körbe, mert csak az egyik asztalfő volt foglalt. Mellettem nálamnál tíz évvel idősebb fivérem bámulta a tányérját, őmellette felesége tette ugyanezt. A túloldalon három évvel idősebb nővérem ült anyám és húgom, a fiatal Alice között. Alice volt az egyetlen, aki nem a tányérját bámulta, hanem ide-oda járt a tekintete a falépcső és az asztaltársaság között. Mintha lenne mit nézni.
Az ebédlő hatalmas volt. Most is az, de akkor hatalmasabb volt. A mennyezet messze fönt, a falak nagyon távol, a padló viszont közel, a lábaim alatt. Minden fából készült, a falakat vastag díszszőnyegek takarták, a mennyezeten kovácsoltvas lámpa, ami alig látszott, olyan magasra volt függesztve. A hatalmas szobában még annál is nagyobb bútorok, például az óriási asztal, ami az egész ebédlőt uralta, mintha valami gigantikus pók telepedett volna be, aki féltékenyen őrzi megszerzett területét. Lánykoromban egyszer megszámoltam, hogy pontosan nyolclábú a gigantikus faasztal, ami megerősítette ezt az elképzelésemet. Sosem mertem bántani azt az asztalt, mert féltem, mit tenne velem, ha (például) belevájnám a késemet. Amikor heten ültük körbe a szörnyasztalt, szüleim, testvéreim és sógornőm, olyan érzésem volt, mintha méterek tátonganának egy-egy szék, egy-egy családtagom között. Közöttünk.
A tányéromat bámultam, még mindig. Anyám féltve őrzött kincsének egy tizenkettede. A porcelán étkészlet egy darabkája. Thomas még élt, amikor egyik nap hárman, Alice, ő és én játékosan verekedtünk a vitrin előtt, és anyám magából kikelve rohant felénk, azt üvöltve, hogy „A porcelánjaim!”. Elkergetett minket onnan, és a lelkünkre kötötte, hogy soha ne bántsuk az értékes készletet, mert azt még a nagyanyjától kapta az esküvőjére. Megígértük neki. A porcelán étkészlet pedig a vitrinben maradt, sok-sok éven és sok-sok más, fájdalmas ígéreten keresztül.
Hirtelen vettem észre, de nem akartam elhinni, pedig már legalább egy perce tudatában voltam. Inkább az étkészletről, a régi ígéretről és elhunyt öcsémről gondolkoztam. Ám most annyira megerősödött mellettem bátyám rázkódása, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül. Jeb sosem sírt. Soha. Ő a bátyám, a tíz évvel idősebb testvérem, akinek kiskoromban az ölébe bújhattam, ha bántott valami, akitől tanácsot kérhettem, és akire mindig úgy tekintettem, mint erős és bölcs támaszomra. Jeb nem sírhat.
Titokban kicsit felé fordítottam továbbra is lehajtott fejemet. Szemem sarkából láttam, hogy két másik testvérem is Jebre sandít a túloldalon, de arckifejezésüket nem láthattam tisztán. Azért el tudtam képzelni. Úgy tűnt, Jeb még messzebb kerül a hatalmas asztalon tőlem, habár a valóságban alig lehetett több, mint egy méter a távolság közöttünk. Megláttam félelmetesen csillogó arcát, összeszorított szemét, remegő száját, és gyorsan elkaptam a tekintetem. Vártam. Jeb lassan megnyugodott, és egy-két halk szipogás után ismét csak az előző zajok hallatszódtak. Parázs ropogása és tompa konyhai zajok.
Fel-felpillantottam.
Lépések közeledtek a személyzeti folyosóról, majd egy pillanatnyi szünet után az ajtó feltárult, bejött két felszolgálólány, akiket apám egy éve vett fel. Anyám megtört termetében a vasgerinc még jobban kiegyenesedett a szolgálók feltűnésével, de szemét még mindig mereven lesütve tartotta. A leves és friss kenyér illata lepte el a hatalmas szobát, de tudtam, lehet bármilyen ínycsiklandó illat is ma ebben az ebédlőben, étel aligha fog sok fogyni. A szolgálók dolguk végeztével megálltak apám mellett, várva az ő szavait, amivel megkezdődhet a szertartás.
Én már nem néztem az iszonyatos porcelánokat. A két szolgálólányra szegeztem a tekintetemet, de nem láttam őket. Vártam a szavakat, és tudtam, hogy nem akarom hallani őket. Azt kívántam, bárcsak ne kéne soha többé hallanom őket. Azokat a szavakat. A porcelánokat sem akartam látni többé. Anyám megtört arcára sem akartam nézni ebben az életben, de főleg, legfőképpen nem akartam hallani a szavakat, amik elkezdik ezt a gyűlöletes szertartást.
- Köszönöm, távozhatnak.
Hát mégis. Nyakamban az izmok elernyedtek, fejem engedelmesen lehanyatlott, tekintetem visszatért a kék mintákhoz a tányéromon. Halk lépések hallatszottak, ahogy a két szolgálólány elhagyja a szobát, tompa ajtónyitódás és csukódás zaja, majd távolodó léptek neszezése. Egyedül maradtunk. Tudtam, most mi következik. A szertartás folytatódik.
Anyám lassan felállt és apám tányérjáért nyúlt.
- Ne sok húst – hangzott a tömör parancs.
Anyám szó nélkül bólintott, és mert a levesből. A húsos tálról egy kevéske húst ejtett a tele tányérba. Akkor megint meghallottam egy zajt, amit nem akartam meghallani. Alice-tól jött az asztal túlsó végén. Hallanom kellett volna, hiszen miután ránéztem, szinte már elviselhetetlenül hangosan hallatszott a zihálása. Szeme mélyen lesütve, mint aki jól megtanulta a családi leckét, de mellkasa vadul hullámzott, és hallhatóan zihált. Anyám, egy pillantást sem vetve rá, a kevés hússal és két fél sárgarépával apám elé tette a levest. Utána Jeb tányérja után nyúlt. Alice ekkor felugrott a székéről, már szinte hörögve egyenesen apámra szegezte tekintetét. Szeme vörös volt, arcán kétségbeesett kifejezés ült, gyermeteg nyersességgel kifejezve azt, amit mindnyájan érzünk az asztal körül. Egész testtartása a szertarás ellen lázadt, átlagossága, gyilkos megszokottsága ellen. Anyám megdermedt a mozdulat közben, apám pedig felnézett Alicre-ra, és halk, de kemény hangon így szólt:
- Alice, ülj vissza a helyedre, és várd a levesedet.
Apám tekintete magára hagyta lányát, feleségére nézett, és hasonló nyersességgel szólt:
- Szolgáld ki a többieket, enni szeretnék.
Anyám elvette Jeb tányérját, Alice viszont állva maradt, és csak bámult apámra, aki viszont visszatért tányérja fixírozásához. Húgom egy nagyon halk, szinte nem is hallható nyikkanás kíséretében – engedve apám akaratának – visszarogyott a székére, és mozdulatlan maradt. A szertartás folytatódott. Az egyetlen kétségbeesett kísérlet a színjáték megtörésére végleg kihunyt.
Anyám mindenkinek szedett levest. Legvégül magának szedett, kevés lével, hús nélkül.
Apám felvette a kanalát és enni kezdett. Ez volt a jel, mi is kezünkbe fogtuk hát a saját kanalainkat, és gépiesen enni kezdtünk. Nem emlékszem, mi volt az én levesemben. Talán sok tészta, talán sok hús, talán sok zsír. Talán semmi. Monotonon emelgettem a kanalamat, hallgattam a porcelánok csörömpölését, és gyűlöltem az egészet. Fél óra múlva megjelent a két szolgálólány, elvitték a piszkos edényeket és a leves tartozékait. Mindenki tányérja üres volt, de a levessel teli edényből alig fogyott valamennyi.A második fogást nem tudom felidézni. Volt benne hús, ez biztos, mert abban a pillanatban húst rágtam éppen. Hús volt, éreztem a számban, a nyelvemet, a fogaimmal, ahogy a puha szöveteket őrlöm darabokra, ma is hús ízét érzem, ha visszaemlékezem. Abban a pillanatban hús volt a számban, de nem tudom megmondani, hogy nyúl volt-e, vagy őz, disznó, csirke, vagy más állat húsa.
A csönd minden porceláncsörömpölésben, minden parázspattogásban, minden tompa konyhai zajban benne volt, szinte üvöltött, elviselhetetlenül és fájdalmasan.
Az ebéd folyt tovább. Bal kezemben villával, jobb kezemben késsel ettem az előttem heverő ételt, kis falatokban, étvágytalanul, szenvedve. Talán mégis vadhús volt. Nehéz volt rágni. Arra gondoltam, miért is jöttem vissza ide, miért hallgattam a hívó szóra, miért nem menekültem messzire, minél távolabb innen. Ugyanezt megtehette volna nővérem és bátyám a feleségével, most mégis ők is itt ülnek velem a nyolclábú asztalnál. Csak húgomat, Alice-t sajnáltam, aki még nem volt elég idős ahhoz, hogy elhagyja ezt a koporsó-otthont, amit egy pókszabású asztal és egy emelet uralnak, két különböző birodalmat teremtve a lenti és fenti pokol között. Apám dolgozószobája fönt volt. Az ebédlő felett.
Mint már említettem, a hús éppen a számban volt, amikor anyám lefordult a székről. Nem ez volt a legfélelmetesebb, hanem a gerince. Anyám vasgerincének a látványa, ami nem volt többé vasból. Mintha egy másodperc alatt összeaszott volna az a gerinc, mintha a vasat megtámadta volna valami rendkívüli rozsda, ami minden ellenállást és büszkeséget figyelmen kívül hagyva kegyetlenül elemészt mindent, ami elemészthető. A gerince összegörnyedt, ő pedig lebukott a székről. Halkan, puhán, töpörödötten.
Szombat volt. Másra már tényleg nem emlékszem. Tényleg nem.
