Faleveleim

A teraszon ülök, és a kertben gyönyörködöm. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden ősszel kiülhetek a szabadba, és nézhetem a természet játékát. A levegő már kicsit csípősebb, érezni benne az enyhe füstszagot. A levelek zizegnek, ahogy a szél fújja az ágakat, és minden olyan békés.
Vannak barátaim. A karácsony a családé, az ősz a barátoké, mert ilyenkor egy egész csöpetnyit magányosabb az ember. Vagy inkább úgy fogalmaznám meg, hogy jobban magába néz, jobban körülnéz a belsejében bújó érzelmek és értékek között. Ilyenkor jövök rá, hogy vannak barátaim.
Sokat töprengek most azon, hogy neveket írjak-e? Nem nagyon szeretek személyes konkrétumokat írni, de most az egyszer talán kivételt tehetek. Az én barátom Liza. Az én lelki szemetesládám. Ismerem a hibáit, és ő ott van, ha szükségem van rá. Még nem jutottunk el a „tökéletes barátságig”, de úgy hiszem, ez még meg fog történni. Vele együtt tele vagyok még sok-sok más, értékes emberekkel, akikben megbízhatok, ha baj van. Olyanok ők, mint a falevelek. Csak akkor hallja őket az ember, ha fúj a szél. Velük megosztom a mindennapokat, akik a napok hangulatát biztosítják. Reggel Liza a világ legfáradtabb embere. Blanka a korán kelt sportoló, aki reggel hétkor két edzésen már túl van. Lilu az aggodalom, hogy mit felejtett el megtanulni, és milyen leckéről nem hallott még. Lilla a vidámság, nála vidámabb embert még életemben nem láttam. Akkor is mosolyog, ha a legtöbben sírnak. Imádom. És még sorolhatnám a sok-sok nevet… Mindegyiküknek megvan a hangulata. Egytől egyig. Mindannyian személyiségek, és ezért szeretem a reggelt az iskolában, amikor egyesével mindenki megérkezik, köszön, és hozza a hangulatot. E nélkül nem lenne reggel a reggel, az ősz pedig nem lenne ősz anélkül, hogy én ennek újra és újra nem örülnék.
A.