Én

Közel 20 tanár ül előttem a teremben, közel 40 szemgolyó mered rám, és közel 3 kéz lódul a levegőbe. Mint az illedelmes diákok, jelentkeznek, akinek pedig nincs kérdése, az továbbra is csak érdeklődően figyeli az eseményeket. Isszák a szavaim.
- Tanárnő? – mondom, jelezve, hogy az a tanár, akire rámutattam, kérdezhet. Miközben ő egy elég értelmetlen kérdést próbál nekem megfogalmazni, rádöbbenek a szituációra. Itt tényleg én vagyok az, aki kérdez, válaszol, magyaráz és felszólítja azt, aki engedelmesen jelentkezik. Tessék csak, tessék, csókolom. De én egy diák vagyok, előttem a közel 20 osztályfőnök, a terem végében pedig maga az igazgató (aki megjegyzem, késve érkezett). De itt vagyok, én vagyok itt, egy abszurd szituációban, és a legfontosabb hatalommal: információval. Én képviselem azokat, akikért a tanárok ott ülnek a padokban, és akikért kapják a fizetésüket, akikkel nap mint nap hol élvezettel, hol utálkozva, de együtt dolgoznak. Igen, úgy gondolom, akkor, amikor ott ültek előttem a tanárok, tudatosult bennem igazán, hogy diákelnök vagyok. És jó érzés volt.
A dolog mégsem ilyen egyszerű és fantasztikus. Közel sem elég egyetlen egy konferencián, egy egyszerű osztályfőnöki értekezleten megfelelni. Tegnap szenátusit tartottam, majdnem 30 diák és egy tanár előtt, sok mindenről beszéltünk, és én irányítottam a beszélgetést. Ma az egész osztályom és az osztályfőnököm előtt kellett megfelelnem, beszélgetést kezdeményeznem egy 36 fős csoportban anélkül, hogy káosz lenne a vége. A témák megadva, az emberek unalomra hajlamosak, fent kell tartani az érdeklődést, és mégis előrébb kell jutni. Sikerült. És sikerült, és sikerült, és sikerült.
Aztán hazaérek... Lefekszem este, és csak annyit érzek, hogy van, amit nem csináltam meg, nem volt elég, még dolgoznom kéne, és nincs is igazából jogom ahhoz hogy most elaludjak, pihenjek és ne gondoljak semmire. Sokszor fordul elő, hogy szinte tudatosan kell kikapcsolnom az agyamat, irányítani a gondolataimat. Útálom. De nem tudok mindent megcsinálni estig, az időmbe nem fér bele. Ezt tudom is, ezzel együtt kell élnem, és vállalni a következményeit. Még ha ez azt is jelenti, hogy nem, nem leszek kitűnő, és nem, nem lesz mindenki a barátom, valamint nem, nem lehetek én sem mindenben tökéletes, nem felelhetek meg mindenkinek. Be kell vallanom, ez nehéz, és néha elég rosszul érzem magam miatta. De nem fér bele több az életembe.
Diákelnök vagyok. Diák vagyok. Szervező vagyok. Kezdő művész vagyok. Barát vagyok. Barátnő vagyok. Gyerek vagyok. Maximalista vagyok.
A.