Körülmények?

Az ember egyik alapreakciója a menekülés. Mindenki másba menekül, ez teljesen személyfüggő. A lényeg, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen szembesülni a problémával, önmagunkkal. Volt idő, olyan körülbelül egy éve, amikor minden problémámat szinte kénytelen voltam belülről megoldani, mert beszélgettem. Beszélgettem a barátommal, beszélgettem a barátaimmal, beszélgettem önmagammal. Ma már nem beszélek sokat. Rájöttem, hogy a beszéd egy veszélyes eszköz a megoldásra, mert könnyen visszaüt. Kiderül, hogy a barátod nem a barátod, hogy önmagadnak is ellensége vagy. És akkor hova menekülsz?
Az én menekülésem – szánalmas módon – saját magam túlhajtása. 13 órás műszakokat produkálok, habár az esetek nagy részében simán a felére faraghatnám a munkámat. Sokszor van olyan, hogy kifejezetten keresem az elfoglaltságokat, habár már így is teljesen be vagyok táblázva. Az elmúlt két hetem erről szólt. Tudtam, hogy nincs semmi rendben velem, tudtam, hogy le kéne ülni, magamba kéne nézni, de sokkal kellemesebb volt azt mondani, hogy: nem, nincs erre most időm, köszönöm szépen a törődést, de majd máskor, majd jövőre. Vagy soha.
Lényeg ami lényeg, a két hét elmúlt, elkezdődött a szünet, nincs több hosszú műszakozás, kénytelen vagyok itthon ülni, és csöndben lenni. Gondolkodni. Mi a baj? Felrémlik bennem, hogy ha valahol baj van, az lehet a körülmények miatt is. Mik a körülmények? Oh, az van bőven, nekem elhihetitek. Mint valami lecke, elkezdem magamnak sorolni. Körülmények. Első pont. Második pont. Harmadik... Egy idő után én is érzem, hogy az egész „körülménylista” egy kamu, és csak kerülgetem a forró kását. Na akkor kezdjük elölről, mondtam magamnak.
Eszembe jutott egy tanárom. Csak felrémlett a kiegyensúlyozott arc, a tettvágytól és vidámságtól égő szemek. Az ebédlőben találkoztam vele pénteken, és ő mondta nekem, hogy olvassa a blogomat, és tetszett neki a hártyás bejegyzésem. Mert tényleg olyan sokfajta hártya van, mondta nekem. Én nem értettem, hogy miről beszél. Aztán beugrott. A hártya, tényleg, amit írtam még a múlt hónapban. Amikor még minden körülmény más volt. De már akkor is leírtam, hogy nem bírok magamba nézni. Aztán visszaolvasgattam a bejegyzéseket... Visszatekertem egészen szeptemberig. Más körülmények, ugyanaz az életérzés. Mi van velem? Miért nem merek magamba nézni, és miért találom szembe magam annyi ellenállással – saját magam részéről.
Végleg elvetettem a körülmény-elméletet. Az egyetlen problémám egyedül én vagyok. És a félelem, attól, aki valójában vagyok. Mert semmi közöm ahhoz, aki lenni akarok.
A.