8 és feledikről

Amikor nagyon magam alatt vagyok, keresnem kell valamit, amibe belekapaszkodhatok.

Az elmúlt egy-másfél hónapban egy "lájtosabb" depresszióban szenvedtem, ami - gondolom - többeteknek feltűnt. (Azért írom "lájtos" depressziónak, mert az igazi depresszió nem egy hónapig tart.) Sok tündér közületek odajött hozzám, és megkérdezte: mi bánt? valami baj van? szomorú vagy? segíthetek? - eleinte tagadtam, de később csak annyit válaszoltam, hogy igen, baj van, de nem tud senki segíteni, a mélyből nekem kell kimásznom. Ezúton is köszönöm, hogy megértettétek, és toleráltátok antiszociális viselkedésemet. Ennél többet, jobbat nem tehettetek értem.

Nem mondanám, hogy kifejezetten kerestem a kapaszkodót. Mélyen nagyon jól tudtam, hogy jönni fog valami, ami megnyomja bennem a megfelelő gombokat, ami segít helyesen gondolkozni. Nem állítom, hogy már teljesen "kigyógyultam", de lényegében igen. Az elmúlt idő fájdalmas volt, és ezt szó szerint lehet érteni. Előfordultak olyan reggeleim, hogy felkeltem, és éreztem a szívemben egy mélységesen mély fájdalmat, ami összegörnyesztett, és muszáj volt sírnom. Előfordult, hogy mentem az utcán, gondolkodtam, és hirtelen valami semmiség elindította bennem újra ezt a fájdalmat, lehorgasztotta a fejem, és el kellett takarnom a szemem, hogy ne lássák, mennyire sírok. Volt este, amikor álltam a zuhany alatt, gondolatok nélkül, gépiesen végezve a megszokott mozdulatokat, amikor hirtelen eleredtek a könnyeim, és magamba roskadva álltam öt percig a forró víz alatt. De nem lett jobb, a sírás nem segített, csak jelzett nekem: hé, valami nincs rendben, csinálj már valamit! Csinálj már valamit.

A fogódzkodó - nem fogjátok elhinni - egy énekes lett. A zene (Soma barátom most bizonyára fintorogva csapja le Apple laptopját) nem más, mint eminem. Ki hallott róla, ki nem, lényegtelen, 4-5 éve elég híres rap-énekes volt, de drogproblémák miatt eltűnt egy időre. Egy éve újra megjelent, tisztán, és ismét zenélni kezdett. Én ezidáig soha nem hallottam tőle mást, csak a leghíresebb számát (Lose yourself), azt is csak azért, mert a maga idejében minden rádióból ez ömlött. Lényeg ami lényeg, valahogy belebotlottam eminembe, megnéztem a klippjeit, elolvastam a szövegeit, megvettem egy cd-jét és 8 mile című filmjét, utánanéztem az életének. Egyfajta megszállottság volt ez, egy transzállapot, a mániámmá vált minden vele kapcsolatos dolog. Jó példa az, hogy órákig képes voltam a neten keresgetni olyan képet/filmet, ahol eminem mosolyog. Mi ez, ha nem mánia? És ez a mánia észrevétlenül túllökött "lájtos" depressziómon. Nem tudnám megmondani, hogy történt, egy pszichomókus biztos tudna sok-sok okosat mondani a repetíciórítustól elkezdve a figyelemelterelésen keresztül az öntépelődésig mindenféle gyönyörű nyalánkságot, én inkább csak annyit mondanék, hogy a tíz lépcsőfokból elértem a nyolc és felediket, nemsokára ismét fent leszek a toppon. Mégegyszer köszönöm az aggódó (és szembesítő) kérdéseket. Habár nem látszott az üveges tekinteten keresztül, de mindent észrevettem - és mindenért hálás vagyok.

A.

NINCS IDŐM!!!

Tikk-takk tikk-takk ott jön a Tikk-Takk Ember!!!!!!!!! Nézz hátra, tényleg jön.

HAPPY NEW YEAR!!!

AZ ÉV ELSŐ BEJEGYZÉSE!!!

A blogom 2 éves. Itthon vagyok Eszterrel és Fundyval, s bizton állíthatom: ez eddigi életem eddigi legjobb szilvesztere! Nézzük a tűzijátékot, hallgatjuk RHCP-t, no pasi, no stressz, ahogy a számban van... Új, külföldi barátokra tettem szert, és tudom, ez az év sokkal jobb lesz, mint 2009... SZERETEK MINDENKIT!!! Mert Anyucinak igenis igaza van: SZERETET!! Mindent legyőz...

Még 2010-et is!!!

A.

Későesti szösszenet

Éjfél múlt, és én még abszolút nem vagyok fáradt. Hogy lehet ez?

Vége a négynapos hétvégének és a karácsonynak, holnaptól kezdődik a melósabb időszak. Értem ezt a vizsgára felkészülésen (magyar szóbeli), és egyéb nyalánkságokon, mint például beszédtechnika és filozófia házidolgozat. Matekozni is kéne, egyszóval - nem fogok unatkozni.

A karácsony kellemesen telt, habár idén mindannyian egy kicsit feszültek voltunk, nem tudtunk annyira ellazulni, mint ahogy tavaly sikerült. Zsuzsi nővérem nem lakik itthon, ő csak szenteste jött haza, Julcsi viszont itthon lakik, mert jelenleg elég zűrös az élete. Szegénykém most is a szomszéd szobában sír. És, ahogy ez ebben a családban már csak lenni szokott, senki nem tud vele mit kezdeni. Sírja csak ki.

Sokminden megfordult a fejemben, hogy mit is illik (?!) így karácsony után írni, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy kihagyom a "kaptam egy kesztyűt és egy sapkát" részt. Arról viszont szívesen mesélek, hogy ma kitakarítottam a szobámat. De nem csak úgy tessék-lássék módon, egyébként nem is volt kupis. Nem, ma úgy istenigazából kipucoltam az egészet az elbújt porcicáktól kezdve a teafoltokig mindent. Nagyon zsufis volt már a szobám a sok felhalmozott limlomtól, úgyhogy elég szívtelenül szelektáltam a cuccaim között. Találtam olyan dolgokat is, amiktől egy kicsit itt-ott megfacsarodott a szívecském, ám mivel kellő keménységre sikerült szert tennem az elmúlt öt-hat évben, így végül gond nélkül landolt a süllyesztőben minden, ami csak a port fogta az elmúlt években.

Nagyon szeretek szobát takarítani, és úgy éreztem, ez most rám is fér. Végre volt rá időm, lendületem, kedvem. Többek között ezért csücsülök még a laptopom előtt, ostobaságokról fecsegve Nektek. Ugyanis várom, hogy a szárítógép kiköpje a lepedőmet. Na nem mintha nem telne szegény családomnak mégegy lepedőre szerény családi kasszánkból (amúgy a lepedő nem occsó mulaccság, az Ikeába' kaphatsz tíz rongyé' is, kéremalássa!), hanem itthon a száraz lepedők mind fehérek, én meg utálom a fehér lepedőt. Oké, legyen a fehér a tisztaság jele, de ne az én lepedőmön. Az én lepedőm sötétkék. Az ágytakaróm pedig kockás.
Így, hogy már minden ágy-titkomat ismeritek, amit ismerni érdemes, áttérek egy kevésbé intim témára. Az elmúlt négy nap alatt ha éppen nem sárkányt (pulykát...) zabáltunk vagy szaloncukorral dobálóztunk, hát akkor bizony filmet néztünk. Nálunk ez külön szertartás, és ha valaki nem nézi a filmet a többiekkel együtt, akkor komoly sértődések képesek kialakulni. (Én lenni magyar diák.) Így esett, hogy eszméletlen mennyiségű szörnyűséget sikerült végignézetni egymással, amit a legtöbben már láttunk párszor. Volt viszont egy, ami nagyon-nagyon tetszett, most láttam először. Az a címe, hogy 'The Holiday'. Cameron Diaz és Kate Winslet a két főszereplőnő, Jack Black és Jude Law a férfifőszereplők. Tipikus hollywoodi lovestory, de nagyon aranyos! Tele van meglepő fordulatokkal, és mi mást nézne öt nő éjféltájt, ha nem egy ilyen nyálas-romantikus maszlagot? (Nemis, tényleg jó film, ajánlom mindenkinek!)

Huh, lassan kész van a szárító, őszintén szólva kezdek fáradni, itt az ideje ágyba bújni. A sok zöldségért elnézést, ígérem, egyszer írok majd "kaptam sálatkesztyűtsapkát" bejegyzést is. Szép éjszakát!

A.

Ez egy faaaaa-aaa-aaa-aaa-aaa

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!

:)

Idei mottónk: A kis fa is szép fa!

Anikó

Jó hír

Büszkén jelenthetem, hogy átmentem a KRESZ-vizsgán! Az még hagyján, de aggodalmaskodó barátnőm, Lizácska is átment, annak ellenére, hogy a vizsgáztató először oroszul kezdett vele beszélni (harmadik neve Natasa...), és ő maga sem gondolta volna, hogy a vizsga előtti villámkészüléssel mindössze három (!) hibaponttal átmegy a vizsgán. Gratula neki (is)! :)

Egyébként véleményem szerint az egész egy ökörség, olyan kérdések vannak, hogy úristen. Az egyik kedvenc kérdésem: mire kell számítanom, ha idős emberek kelnek át az úton. Az egyik megjelölhető lehetőség az, hogy az öregemberek direkt megszegik a KRESZt, hogy nekem bosszúságot okozzanak. Agyrohasztó kérdések...

A hét első részének ezennel vége, most jön a rizikósabb időszak, egészen vasárnap estig. Szurkoljatok, hogy ép ésszel kibírjam. Gondolom, nem csak nekem ilyen szörnyű ez a karácsony előtti egy-két hét, még akkor is, ha ez elvileg a békés felkészülés, az ünnepi hangulat ideje. Hát, megváltozott a világ...

A.

Tejesteás szóhullás

Az idei tél első havazását nézem, és békesség tölti el a lelkemet. Éppen most csináltam magamnak egy fincsi tejesteát (azt, amit még áprilisi angliai utazásunk során vettünk ajándékba Anyunak), felhoztam a szobámba, meggyújtottam egy illatos gyertyát, és nézem a hóesést az ágyamból.

Közeledik a karácsony, így az év egyik legstresszesebb időszaka is itt van egy lépésnyire: az Illyés Napok. Idén én szervezem a színdarabot és a teremberendezést (témánk: Kenya), valamint nagyon sokszor én rakom össze az osztályéneket, és a népdalokat, amiket együtt éneklünk. (Vicces: amikor be kellett írni, hogy milyen népdalokat énekel az osztály, 36-an megszavaztuk a Nyári dal című műdalt - senkinek sem tűnt fel, hogy ez se nem népdal, se nem magyar....)

Eszterrel idén bábozni is fogunk az egyéb kategórián belül, az Alfa és Omega című darab rövidített verzióját adjuk elő, amit még meg kell csinálnunk. Az a terv, hogy erre ma kerül sor. Igaz, jövőhéten KRESZ-ből vizsgázom, ráadásul hétfőn és kedden kettő, szerdán egy témazáró dolgozatot írok - a tanárok megkergültek, mindenki az utolsó három nap írat.

Sok-sok tennivalóm ellenére mégis megszállt valami furcsa, békés hangulat, amiből nehéz lesz kikecmeregni holnap hajnalok hajnalán. Sajnos muszáj lesz, mert az Illyés Napokon még egy icipici gondolatfoszlány formájában sem fordulhat meg a fejedben az a kárhozatra ítélt két szó: békesség vagy lassúság. Pörögj, csináld, tedd a dolgod, gyerünk, hajrá, ihajcsuhaj! Persze vannak jó oldalai is, sőt, biztos vagyok benne, hogy visszanézve biztos minden pillanata meg fog szépülni. Rengeteg kreativitás és rögtönzés jellemzi ezt a három-négy napot, ilyenkor mindenki kiélheti problémamegoldó vágyait. Oh yeah. :)

Mindenkinek ajánlom továbbá (legalábbis azoknak, akik nem külföldről olvasnak :) ), hogy látogassanak el Biatorbágyra egy hét múlva, december 20-án, ugyanis délután 5 órakor a Közösségi Házban karácsonyi gitárkoncert lesz, amin jómagam is hivatott vagyok fellépni. Belépődíj nincs (csak nekem), előreláthatóan egy kicsikét unalmas, de bájos koncertecske lesz, főszervező kedves tanárom, Éles Gábor. Ő idén nem játszik... Ám azok, akik nem tudnak eljönni, bármikor szívesen bemutatom priviben a két számot: a Beatles-től a Blackbird-öt (figyelem! én énekelek!), és egy Chopin etűdöt. Összeillő páros, nemde?

A maradék hétvégére kívánok mindenkinek sok-sok nyugalmat, pihenést, békét, mosolyt, meg egy fincsi tejesteát. Uha muha huhaha.

A.

Szünetváró

Úgy érzem, mostanra kezdek szétesni.

Habár a leckémet még mindig rendszeresen itthon írom meg (ami tavaly messze nem volt jellemző rám), és rossz jegyek szempontjából is az "elmegy" kategóriában vagyok, azért már érzem, hogy lassan lemerülnek a Dupla Duracell elemek, amiket nyáron sikeresen feltöltöttem. Valószínű nem véletlen, hogy az őszi szünet október végére esik, mert ha hamarosan nem lenne egy kis pihi, én biz'isten felhúznám a fehér zászlót.

Az egyetlen pozitívum, hogy ugyan fizikailag és néha idegileg hajlamos vagyok a tűréshatárom alját nézegetni, a lelki lendületem azért még egész jó állapotban van. Ezt többek között annak tudom be, hogy idén kivételesen többségében értelmes és számomra hasznos dolgokat tanulok, ami először fordul elő velem iskolai pályafutásom alatt. Lényegesen kevesebb a tavalyihoz képest azoknak az óráknak a száma, amiket legszívesebben egy szép, vastag, vörös tollal kihúznék az órarendemből - és az életemből.

Pedig nekem szavam sem lehet, elég, ha csak ránézek Eszter húgomra, rögtön látom, hogy mi is az a kimerültség. Őt is hajtja viszont a tudat, hogy azt csinálja, amit szeretne, ott, ahol jó, azokkal, akikkel imád együtt lenni. Ez tartja bennem is a lelket, ezért nem omlok össze minden hazaérkezés után, ezért vagyok hajlandó kismilliomodszorra is leülni az íróasztal elé és olyanokat tanulni, mint például a német szórend-szabályzat, Dante Pokla, la familia, vagy Hunyadi János és V. László malőrjei (oké, azt itthon nem szoktam olvasni...), esetleg a sinx>1/2.

De bevallom, hogy a legnagybb gerincegyenesítő gondolat azért mégiscsak az az egy hét múlva esedékes szünet...

A.

Brammabumm

Azért nem írok mostanában, mert nem történik velem semmi különös. No news is good news, ahogy a mondás tartja, de már annyira szégyellem, hogy üresen tátong a blogom, hogy muszáj egy-két dolgot megosztanom Veletek.
Nos, ez a hónap legfőképpen a bulizásról és az alvásról szólt. Nem mintha mostanában olyan nagyon megerőltető dolgokon lennék túl, de valahogy megszállt egy gusztustalan, nyálkás fáradékonyság, amitől csak minden erőmet bevetve, magamat megrázva tudok szabadulni. Ha egyáltalán tudok. Nem nevezném lustaságnak, inkább tehetetlenségnek – nincs dolgom, és ez megőrjít.
A napjaimat mégis megpróbálom kitölteni valami tartalommal, úgyhogy olvasgatok. Vagyis inkább újraolvasgatok. Kicsit ugyan unom, de hát ez van… Következő hónapban lesz a szülinapom, és Anyucimtól azt kértem, hogy vegyen nekem 18 könyvet. Ami, ha belegondolunk, nem egy olcsó mulaccság, így hát nem járt ő ezzel olyan jól, mint hiszi. :) (de azért majd igyekszem, Naccsá, igyekszem!) A szülinapom közeledtével egyre sűrűbben törnek rám pánikrohamok – 18, jéééézusom! Abszolút nem várom. Amíg 16 meg 17, addig még buli, de utána valahogy nagyon közel került már az, hogy szia, felnőtt vagy, mennyé’ dógodra, ne is lássunk. Azt az időt is várom, kétség sem fér hozzá, az egyetlen baki az, hogy nem tudom, a suli után hogyan tovább. És ezt ezen a nyáron kéne kiötölnöm aranyos buksikámban. Majd töröm a fejem.
Egy kicsit hazudtam, mert a „nem történt semmi” azért mégsem teljesen így van. Életre szóló élményben volt például kedden is részem, amikor beléptem kedves Lillusom és családja házába. Azóta próbálom magamban megfogalmazni, hogy milyen is ez a gyönyörűség, de valahogy nem tudom elég élethűen leírni. Ide vagy egy profi író, vagy egy őrült zsenialitása kéne, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre egyik sem adatott meg nekem, így hát kénytelen vagyok az én fakó megfogalmazásomban leírni az élményt:
Waze.
Még egy lépés beljebb.
Wazzzzzeeee….
Körbe-körbe-föl-le.
Wwwwaaazzzzzzzzzeeeeee….
Zsufis. Nem a világ legtisztább helye, de nem az a visszataszító fajta, csak olyan, hogy látszik, hogy öten élik kellemes életüket benne. Családias. Rendkívül extra módon családias, annak ellenére, hogy simán belefutsz egy hideg aranykeretes hatalmas antik festménybe vagy egy meztelen Dávid-szoborba (aminek még mindig nem értem, miért olyan kicsi a micsodája). A konyha csöppnyi, de az „étkező” hatalmas, szőnyeg és parketta a jellemző, meg a rejtett átjárók. Tényleg rejtettek! Hoppsz itt vagy, aztán már nem is vagy itt! Megnyomod a szekrény oldalát, és ajtó lesz belőle. Az élményt egy kutya nagyságú jámbor fekete macska teszi teljessé. Kirrrály!
Kicsit a színészek jutottak eszembe erről a kuckó-kuckó-hátán-csodavityillóról. Olyan, ami folyton él, mozog, változik, de ugyanakkor televan a múlt apró kütyüjeivel, a család büszkeségeivel, a szenvedélyük tárgyaival, mindennel, ami a lelküket tükrözi. Nagyon őszinte és nyílt, nagyon kedves és barátságos, sebezhetően bájos. Az én idegen szememmel legalábbis így láttam.
Röviden összefoglalva eszméletlen. Az udvaron hatalmas medence, látszik, hogy itt tényleg a ház van a lakóiért, nem a lakók a házért. Ha mindehhez hozzávesszük a családtagok természetből fakadó vidámságát és kedvességét, akkor azt hiszem, mondhatom, hogy ez a világ legkülönlegesebb háza, amit eddigi rövid életemben láthattam.
Itt voltam kedden, és körülbelül mostanáig emésztődött bennem az élmény. Köszönjük Lillusnak. Már értek mindent. :)
Egyéb mélyebb dolgok is történgetnek mostanában, de amíg folyamatban vannak a történgetések, addig nem akarok elhamarkodott beszámolókat és véleményeket írni. Kivárok. Addig is további szép nyarat mindenkinek, ígérem, sűrűbben írok ezentúl.
A.

(a képen Asztalos Lilla látható)

17 és a halál között

Tegnap elmentem fodrászhoz, és levágattam a hajam – egészen rövidre.
Ennyit az életrajzi adatokból, csak hogy senki ne lepődjön meg, ha nem ismer fel az utcán. Zárójeles megjegyzés: szerintem elég jó lett a fazonja, bár van, aki szerint öregít. A vélemények teljesen megoszlanak.
Az elmúlt napokban a jó közérzet uralkodott mindenhol. Eszméletlen szuper volt, amikor leesett a hó, én nagyon vártam már, és bevallom, fel is adtam a reményt, hogy idén havazni fog. Kedd este a tesóimmal és nővérem barátjával elmentünk a közelbe szánkózni, fergeteges élmény volt, nagyon nagyot marhultunk! De a legeslegjobb az volt, hogy – ugyan a hó mindent betakart – sütött a nap három napon át, és ez már nagyon kellett. Így, hogy fehérség volt mindenütt, még pozitívabban hatott mindenkire. Én személy szerint feltöltődtem, és ugyebár el is mentem gyorsan fodrászhoz, hogy nehogy elveszítsem hirtelen jött bátorságomat. : )
Kicsit leszívott múlt héten az Egyosz tábor megszervezése (diákönkormányzat), de már regenerálódtam. Most örülök, hogy élek, megpróbálok a fontos dolgokra koncentrálni, és nem elmerülni az aprócska gondokban, hiszen azok úgyis mindig körülveszik az embert – ugrabugrálva át kell rajtuk lépni, és vigyázni, nehogy elbotolj. Kezdek mostanában rájönni, hogy fiatalságom legszebb időszakát élem meg, mert a gimnáziumban még egy viszonylagos biztonságban van az ember. Ez egyfajta átmenet a Nagybetűs Élet gusztustalan láperdején és a fiatal tudatlansága között. És talán ebben az időszakban látom át a legtisztábban a dolgokat – még nem vagyok benne a sűrűjében, de már látom magam előtt a homályos jövőképet.
Habár a hajam egy kicsit tovább öregített, még nagyon nem szeretném elérni azt a bűvös 18-ast. Pedig már olyan közel van! Repül az idő…

Társadalmi mókuskerék

Lelkiismeret-furdalásom van. Ez valami furcsa társadalmi betegség lehet, hogy amikor valaki nem dolgozza halálra magát, esetleg hazaért még sötétedés előtt (természetesen napfelkelte előtt indul el, ezt megemlíteni sem érdemes), és hétvégénként talán otthon találja a családja, az egy olyan disznó, akinek a homlokára szép vörös festékkel a LUSTA szót pingálták.
Én ebben az évben szándékosan lecsökkentettem a délutáni „extra” elfoglaltságaimat a lehető legkevesebbre. Egy héten csupán három különórám van: egy angolóra, egy gitáróra és egy dráma-történelem szakkör. Időben összesen 4 óra. Ezen kívül annyi, hogy otthon ülök, és angolt tanulok ezerrel – készülök a nyelvvizsgára.
Mégis, ez a megmagyarázhatatlan lustaság érzés, ez a lelkiismeret-furdalás folyamatosan bennem mocorog. Van, hogy rosszallóan rám morog, amikor délután lefekszem pihenni egy kicsit, vagy olvasok egy órácskát. Néha elnézegetem szegény húgomat, aki még szombaton is van, hogy hatkor kel, gyermekvasutazik, rádiózik a suliban, bábozik, egész mellesleg felvételizik a gimibe, és ha éppen van egy percnyi ideje, biztos, hogy bemegy Pestre és a haverokkal gangel. Gyakorlatilag csoda, ha itthon van. Nekem is volt ilyen időszakom, jól emlékszem még rá. De nem is szükséges az emlékezőkémet túráztatnom, elég, ha körbenézek az osztályomban. Délelőtt az iskolában múlatják az időt a diákok (nagyon ritkán még tanulnak is valami számukra hasznosat), délután pedig örökmozgó-taktikát folytatnak, pattognak különóráról különórára, edzésről edzésre, barátokról barátokra. Azám, de a fizikatanárom belénk verte, hogy örökmozgó márpedig nem létezik. Csupán illúzió, elérhetetlen vágyálom. Mint már említettem, én is éltem örökmozgó-életstílust, és egy idő után ki is égtem rendesen lelkileg. Nem embernek találták ezt ki. Pláne nem tizenéves tinédzsereknek.
Ezeket a dolgokat hajtogatom magamban, és láss csodát, a lelkiismeret-furdalás nem tűnt el. Le merném fogadni, hogy egy idő múlva valami, mint egy hatalmas társadalmi mágnes, visszahúz a mókuskerékbe. Ott pedig csupán két választás lehetséges: megszoksz vagy megszöksz. Nem, valójában nincs is választás. Ebben a világban, ebben az időben nincsen.

Pangás és tagtoborzás

Uh, de rég nem írtam! Az igazat megvallva mostanában minden este egy English Diary nevű ocsmánysággal bíbelődöm, és így alig marad időm arra, hogy magyarul hablatyoljak a blogomba.
És ha nem írok vagy tanulok, akkor olvasok. Úgy emlékszem, írtam már Stephen King barátunkról, és istenítettem is egy csöppecskét, úgyhogy mindenki unja már a témát. Nem mintha ez engem érdekelne, de azért tudomásul veszem. :) Az a bökkenő, hogy ha bármikor bármelyik könyvét olvasom (jelen esetben a Duma Key című remekművet), akkor egész egyszerűen rákattanok, és biztos nem tudom letenni. Újabban felvettem egy dráma-töri fakultációt szerdánként, úgyhogy még arra is olvashatok szép kis drámákat. Végtére is mire van cucc a koponyádban, ha nem túráztatod néha egy kicsit?
Mindenki síel. A húgom, a barátnőim, a fél osztályom, mindenki. Irigylem is őket rendesen. Én idén több okból kifolyólag nem mentem síelni, ebből egyik a pénz, másik az idő, de van még egy-kettő. Így arra vagyok kárhoztatva, hogy bejárjak a teljesen kihalt sulimba, és beüljek a dögunalmas órákra, amiket ráadásul sok esetben helyettesítő tanárok adnak le – ami azt jelenti, hogy nem csinálunk az ég egyet a világon semmit. Baró, nem? De legalább a csütörtök-pénteket iskolai szünetnek (síszünetnek, ahogy a nagyokosok mondják) nyilvánította kedves igazgató bácsink.
Ma éreztem először késztetést arra, hogy bringára pattanjak, és csak tekerjek-tekerjek, amíg az arcom közepén egy hegyméretű jégdarab nem jelzi, hogy lefagyott az orrom. A nap ugyan már hébe-hóba előbukkan, de a hideg még mindig rendesen be tud tenni az embernek ha ezerrel repeszt egy szál vasdarabon.
Jah, és ha már most lenne jelentkező, aki nyáron szívesen eljönne velem és kedves unokatesómmal, Árpival egy 400 kilométeres és cirka 4-5 napos biciklitúrára, az jelezze. A férőhely limitált, maximum 5-en indulunk el. Sátorban alvás, este sütögetés, sörözgetés, nappal koránkelés, tekergetés. Az útirány: Budapest-Szabadka-zuhanyzó-Budapest. Csak jó bicajjal (lásd a képen) és erős idegzettel ajánlott. Ne tolongjatok…
A.

Egy szoba

Ma körülnéztem a szobámban, és ismét rádöbbentem egy régi igazságra. Ez a kis terület, ahol az életem legbelsőbb, legintimebb és legszemélyesebb perceit töltöm, híven tükrözi a bensőmet.
Évekkel ezelőtt döbbentem rá erre először. Valójában persze nem csak a szobával van ez így, hanem mindennel, ami az ember sajátja – mind tükrözi azt, hogy ki is ő valójában. Akár egy írása, akár egy nevetőránc a szája szegletében, de még olyan dolgok is, mint a cipője vagy egy csinos sál a nyakában. Mind mondanak ezt-azt viselőjükről, ugyanúgy, ahogy a szobám mesél rólam.
Mostanában sok időt töltöttem a szobámban, és szeretek is itt lenni. Régebben szinte csak olvasni és aludni jártam ide, és nem nagyon törődtem olyan dolgokkal, mint például a stílus, a melegség, a hangulat vagy az érték. De ma, ahogy ültem az ágyamban, körbenéztem, és rádöbbentem: jól érzem magam ott, ahol vagyok.
Reggelente már nem csak a csupasz parkettára lépkedek, hanem vannak kis szőnyegjeim, amik megóvnak attól, hogy fázzon a lábam. Kicsik, aranyosak, és tökéletesen illeszkednek a szoba stílusához. Van két könyvespolcom, amiknek az alsó két polca tömve van a kedvenc könyveimmel, rendszerezve és jelentéshordozóan. Fölöttük a tanszereim, és azok fölött két polc a kisebb ajándékoké, a képeslapoké, emlékeké, mint a ballagós vándorpálcám, vagy a giccsesen szép műanyag vekkeróra, amit Lizától kaptam születésnapomra, valamint rengeteg kis ládikó, amikben a kincseimet rejtegetem. És ez az egy polc is olyan, mint egy regény rólam: magában hordozza az értékrendemet.
A ruhásszekrényemben már nem a káosz uralkodik, és igyekszem rendet tartani benne. Már csak kevés használhatatlan, régi göncöt tárolok itt. Ami fölösleges, nem tartogatom. Az ágyamon melegbordó ágytakaró díszeleg, és a széles franciaágy másik oldalán ott fekszik a plüssmacim, néhány könyv, amit éppen olvasok, és egy szótár társaságában. A falak már nem kihaltak, mint régen, hanem szép, képes naptárak és hangulatos képek díszítik. Még növényem is van, amit Julcsitól kaptam karácsonyra. A falamon van egy kétajtós kis fekete faszekrényke, amiben a pipereholmijaim lapulnak meg, ügyesen elrejtve. Az asztalomon rendszerezett angolfelszerelés, és középen tágas hely, hogy legyen hol leckét írni. Ez az asztal a célok asztala.
Minden a helyén van. Minden rendben van. És minden azt hivatott megmutatni, hogy igen, ez én vagyok. A szoba összhatása nem az a túl-moderált, nagyon szögletesen rendes, és minden-a-helyén-van stílusú, de én sem vagyok az. Ez a szoba egy kissé szeszéjes, de boldog kisugárzású, a maga különc, egyedi, barátságos hangulatával. Nem hiszem, hogy bárkinek is rossz érzése támadna, ha belépne ide.
Egy szoba mindent elárul a tulajdonosáról. És én már bátran vállalom azt, amit az én szobám ad, és amit képvisel: saját magamat.
A.

Márpedig bulizni KELL!

Otthon.
Hol?!
Otthon!
Hooool???!
OTTHON!!!
Hát olyan nehéz ezt elképzelni? Gondoljunk csak bele. Minden év december 31-én emberek milliói szánják el magukat, és mennek bulizni. Miért? Mert ez a szabály, kéremszépen! Hiszen mindenki megy! Na neem, köszönöm, én ebből nem kérek.
Szeretek akkor bulizni, amikor kedvem tartja. És ha bulizok, akkor az nem feltétlenül arról szól, hogy hullarészegre iszom magam és azt sem tudom, hol vagyok. Megjegyzem, ebből a fajta bulizásból is kivettem már a részemet, de annyira nem tetszett, hogy rendszeresítsem. Ha le kéne írni a számomra ideális bulit, akkor azt mondanám, hogy egy olyan (lehetőleg privát) hely vagy lakás, ahol egy pár barát összegyűlik, és miközben mértékkel iszogatnak, folyik a tracsparty és zajlik a társasjáték. Ilyenben is volt részem, és sokkal emlékezetesebbek maradtak, mint a másik verzióban. És ezt nyugodtan lehet szó szerint érteni.
Idén viszont nem találtam ilyen ideális bulihelyszínt. Úgyhogy maradok az otthon, egyedül verzióban. Elég időm van nekem az év folyamán bulizni, ott van minden péntek este, és akkor legalább nincs rám parancsolva, hogy: ma este neked bizony BULIZNI KELL! Sokkal jobban fogom élvezni az olvasgatást, pihizést, mintha egy számomra teljesen idegen helyen lennék, ahol még biztonságban sem érezhetem magam a sok részeg idiótától.
Így hát nem kell engem félteni, sőt! Egy dolgot biztosra veszek: ez a szilveszter ezerszer jobb lesz, mint a tavalyi volt! Ugye, kedves Osztályom?
A.

Karácsony előtt egy nappal

Holnap karácsony van. Ma reggel arra ébredtem, hogy virít a nap, Anyuci takarítja a konyhát, hugicám, Eszter pedig még javában húzza a lóbőrt. Én tegnap bementem Pestre, több okból kifolyólag, de az egyik az volt, hogy egy-két apróságot beszerezzek kis családomnak. Végtére is a karácsony igazán izgi része szerintem az, amikor oda lehet adni a szépen becsomizott ajándékokat.
Őszintén szólva nem volt sok pénzem, úgyhogy tényleg csak nagyon kis dolgokat tudtam venni, de rájöttem, hogy mit is adok én azoknak a törpcsaládomnak. Kapnak tőlem szép képeslapot. Már novemberben bedobtak a postaládánkba egy kiló képeslapot, egyébként nagyon szépeket, és én szépen le is nyúltam mindet. Nos, ezekbe a szép képeslapokba fogok én aranyosabbnál aranyosabb dolgokat írni. Nem hiszem, hogy rímeket, mert az ember mégse sokkolja a családtagjait nagyon karácsonyeste, de azért egy-két bugyuta rím, mint a Pulcsi Julcsi vagy az Egy Szer Eszter, esetleg Kuli Zsuzsi, nemtom, szóval biztos lesz majdan nekem ihlet.
És habár úgy illenék, hogy karácsonykor van hó, én azért is hálás vagyok, hogy szép időnk van. Szeretem a havat, de az elmúlt években olyan nagyon nem akart esni, hogy annak már biztosan oka van. Lehet, hogy a Pumukli túl sok Hópölyhöket evett, és attól ijedt meg a hóesés, de az is lehet, hogy a verebek küldtek valami nagy ász követet hozzájuk, hogy télen is jussanak kajához, és ezért nem esik. Mindegy, biztos van nekije oka, a lényeg, hogy jó idő van, a házunkban elfogadhatóan jó a hangulat, van sok-sok almásbide meg káposzta, egyéb nekem már nem is kell. Najó, azért ma még a gyertyákat beizzítom.
A.

Béke van

Talán nem is olyan nagy hülyeség, hogy a legjobb orvosság a munka. Bocsi, lehet, hogy ilyen hülyeség nincs is, nekem mégis rémlik valahogy. A tagnapi – enyhén depresszív – kedélyállapotom mára már javult valamicskét, hála a Magasságosnak és a Lábas Csiguszoknak, azért mégis bennem maradt egy-két mélyebb szálka. De dolgozom rajta, hogy azok is eltűnjenek. A legjobb orvosság a munka. Mondta a Süni és elővette a körömreszelőt.
Ma bementem az iskolába, és elmondhatatlanul erős tettvágy vett rajtam erőt. Talán azért, mert egy hétig nem voltam suliban, az érettségi és a betegségem miatt. (Érettségi 5-ös, 87%; betegség elmúlt, köszönöm.) Egy szó mint száz, ma alkottam, tettem egy hatalmas lépést az iskolaújság terén (ugyan nem akkorát, mint Armstrong bácsi, de azért embereset), és megtartottam egy egész aranyos kis szenátusit, amit még élveztem is.
Az is feldobta a hangulatomat, hogy kaptam kémiából egy témazáró 4-est, így már nem szín 2-esre, hanem szín 3-asra állok. Kicsit lehangoló, hogy nem vagyok mindenből a Best, de hát nem születtem zseninek, egy átlagos ufó vagyok a Földön, és úgy boldogulok, ahogy éppen tudok. Most éppen csúszva-mászva, de nem elbukva. Remélem.
Itthon ma nem volt balhé, amiért nagyon hálás tudok lenni, mert szükségem van egy kis nyugira idehaza is. Nem nagyon meséltem róla, de Zsuzsi nővérem mostanában pszichésen nincs jól, ami sokkal több csúnyaságot eredményez, mint azt egy-két ember el tudná képzelni. Amikor tegnap azt írtam, hogy itthon olyan a helyzet, mint egy bolondok házában, akkor nem is csak Zsuzsira értettem, hanem saját magamra is, mert nem voltam teljesen normális. Most komolyan, szerintetek aki átbőgi az éjszakát, mert csak 87%-os lett az angol érettségije, nem 90%, ahogy azt eltervezte, az nem abszolút hülye? Én meg vagyok erről győződve. De arról is, hogy senkinek nem kívánom hogy átélje az én elmúlt egy-két hónapomat. Tudom, mindenkinek nehéz, kinek így, kinek úgy – de ez az elmúlt időszak (és talán még egy kicsi az elkövetkezendő időszakból is) piszok nehéz nekem. Minden téren.
Már megint elmentem egy rossz irányba, hiszen ma jó napom volt, alkottam, és ismét eszembe jutott a Liza által kedvelt mondat, miszerint: Don’t worry. Be happy.
Apum verziója szerint: Don’t fos, béke van!
A.

Én

Közel 20 tanár ül előttem a teremben, közel 40 szemgolyó mered rám, és közel 3 kéz lódul a levegőbe. Mint az illedelmes diákok, jelentkeznek, akinek pedig nincs kérdése, az továbbra is csak érdeklődően figyeli az eseményeket. Isszák a szavaim.
- Tanárnő? – mondom, jelezve, hogy az a tanár, akire rámutattam, kérdezhet. Miközben ő egy elég értelmetlen kérdést próbál nekem megfogalmazni, rádöbbenek a szituációra. Itt tényleg én vagyok az, aki kérdez, válaszol, magyaráz és felszólítja azt, aki engedelmesen jelentkezik. Tessék csak, tessék, csókolom. De én egy diák vagyok, előttem a közel 20 osztályfőnök, a terem végében pedig maga az igazgató (aki megjegyzem, késve érkezett). De itt vagyok, én vagyok itt, egy abszurd szituációban, és a legfontosabb hatalommal: információval. Én képviselem azokat, akikért a tanárok ott ülnek a padokban, és akikért kapják a fizetésüket, akikkel nap mint nap hol élvezettel, hol utálkozva, de együtt dolgoznak. Igen, úgy gondolom, akkor, amikor ott ültek előttem a tanárok, tudatosult bennem igazán, hogy diákelnök vagyok. És jó érzés volt.
A dolog mégsem ilyen egyszerű és fantasztikus. Közel sem elég egyetlen egy konferencián, egy egyszerű osztályfőnöki értekezleten megfelelni. Tegnap szenátusit tartottam, majdnem 30 diák és egy tanár előtt, sok mindenről beszéltünk, és én irányítottam a beszélgetést. Ma az egész osztályom és az osztályfőnököm előtt kellett megfelelnem, beszélgetést kezdeményeznem egy 36 fős csoportban anélkül, hogy káosz lenne a vége. A témák megadva, az emberek unalomra hajlamosak, fent kell tartani az érdeklődést, és mégis előrébb kell jutni. Sikerült. És sikerült, és sikerült, és sikerült.
Aztán hazaérek... Lefekszem este, és csak annyit érzek, hogy van, amit nem csináltam meg, nem volt elég, még dolgoznom kéne, és nincs is igazából jogom ahhoz hogy most elaludjak, pihenjek és ne gondoljak semmire. Sokszor fordul elő, hogy szinte tudatosan kell kikapcsolnom az agyamat, irányítani a gondolataimat. Útálom. De nem tudok mindent megcsinálni estig, az időmbe nem fér bele. Ezt tudom is, ezzel együtt kell élnem, és vállalni a következményeit. Még ha ez azt is jelenti, hogy nem, nem leszek kitűnő, és nem, nem lesz mindenki a barátom, valamint nem, nem lehetek én sem mindenben tökéletes, nem felelhetek meg mindenkinek. Be kell vallanom, ez nehéz, és néha elég rosszul érzem magam miatta. De nem fér bele több az életembe.
Diákelnök vagyok. Diák vagyok. Szervező vagyok. Kezdő művész vagyok. Barát vagyok. Barátnő vagyok. Gyerek vagyok. Maximalista vagyok.
A.

Új hónap

Egy istenes hét után konstatálnom kell: vége az őszi szünetnek, és ismét jön a mókuskerék... Holnap iskola. Múlt héten önhibámon kívül nem jelentem meg egy október 23-ai budaörsi rendezvényen, ahol az igazgató is jelen volt, úgyhogy még be sem iktattak diákelnöknek, de már le leszek cseszve. Ilyen az élet, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű menet...
Rengeteg ötletem és elképzelésem van Egyosz-ügyileg, de sajnos nincs saját lap-topom, és így elég nehézkes a munka. Kishúgom múlt héten tv-sziesztázott, és a „nagy” gép egy szobában van a tv-vel, így elég lehetetlen lett volna komolyan leülni, és ott dolgozni. Ráadásul a saját szobámban lényegesen könnyebben tudok koncentrálni, a számítógép/tv-szoba annál kevésbé ihletadó. Általában olyan állapotok uralkodnak benne, mint egy özönvíz utáni harkályfészekben. Egyszóval nem haladok...
Ami pozitívum, hogy sikerült feltöltődnöm az egy hét szünet alatt. Igaz, pénteken volt egy kis történet, amit nem részleteznék, de elég rendesen kiborított, habár nem kellett volna. Ez van, könnyen kiborulok, ha igazságtalanság történik, főleg ha velem. :) Majd kinövöm, de szerintem ez esetben nem lehet rám azt mondani, hogy hisztis és sértődékeny vagyok. Uh, tényleg, ezt már rég meg akartam kérdezni Tőletek, lehet, hogy most majd meg is teszem. A jó az volt, hogy volt mellettem valaki, aki tudott segíteni, és ezért hálás is vagyok neki.
Csinálom magamnak a programokat, de legalább az írásbeli érettségim megvan, a szóbelire még készülök. Január környékén még megpróbálkozom egy nyelvvizsgával, de ha az érettségi jól sikerül, akkor talán az önbizalmam is egy kicsit visszaáll a helyére. Decemberben mondjuk ki fog esni egy kis idő, mert Apukám el fog vinni valami szép helyre szilveszterezni. Még meglepetés, hogy pontosan hova, de én már várom. Biztos jó lesz.
Nos, a gyors hírösszefoglalóm után most megyek is, megnézem, hogy Hamilton világbajnok-e már. Én neki szurkolok. :) Szép a szája, és angol, úgyhogy abszolút főnyeremény.
A.

Körbe-körbe

Össze vagyok mostanában zavarodva. Tegnap írásbeli érettségiztem angolból, és egy hónap múlva szóbelizek. Egy hete diákelnöknek választottak az iskolában, megcsináltam azt, amit tavaly nem tudtam elérni. Három hete van egy tündéri barátom, aki figyel rám, szeretget és velem van mindig.
Mégis össze vagyok zavarodva, és nem nagyon találok mindenre magyarázatot, ami körülöttem történik. Mostanában nem tudok blogot írni, nem tudok koncentrálni a feladataimra, a sok-sok ötletet nem tudom kidolgozni és tisztába tenni, nem tudom megvédeni az igazamat, a véleményemet elmondani, egyszerűen árnyéka vagyok önmagamnak.
Aki ismer, tudja, hogy mosolygok. De túl sokszor fordult elő az utóbbi egy-két hónapban, hogy miközben mosolyogva figyeltem valakire, akivel beszélgettem, hirtelen kívülről láttam magamat, és ezt kérdeztem: mit mosolyogsz te kis k-va? Tudom, brutálisan hangzik, és nem szeretek bejegyzésben káromkodni, de ez van. Túl sokszor kapom mostanában magamat azon, hogy lenézően, undorodva pillantok magamra, megvetve és kisemmizve azt, aki vagyok. Ez is hátráltat, de meg is ijeszt: hátha igazam van.
Állítólag ha valaki beszorult egy körbe, az a megoldás, ha egyenes utat választ. Ha megtöri a kört, és valami olyat tesz, ami segít kijutni a körforgásból. Én ezt az utat keresem, de a fenébe, már mióta! Már szinte az egyenes út is a kör részének tűnik, és újra és újra azt kell tapasztalnom, hogy ugyanott vagyok ahol évek óta. Mindig visszajutok ugyanoda, nincs megtörés, az én köröm túl stabil, nem lehet csak úgy kimenni belőle.
A.

Egy átlagos keddi nap

Fáj a térdem. :( Ma egész nap nyávogtam, és nem is volt túl jó érzés suliban lenni. Legszívesebben otthon döglöttem volna, de hát nem lehet. Az első két órán jól elvoltunk, aztán jött a nagyszünet (20 perc), és a rémálmom: a kémia és a fizika óra. Mindkettőn írtam. Kémiából egész jól sikerült, a szerves kémiát kezdtük el. 2,2-trimetil-3-butilhexán. És a hasonlók. Szóval az megvolt, még egész büszke is voltam magamra, hogy de ügyes vagyok, reméltem, hogy a szerencseszféra folytatódik. Akkor jött a fizika... A négy feladatos dogára volt húsz percem. Hármat sikerült is megoldani, de sajna nem időhiány miatt nem ment a negyedik. Egyszerűen nem tudtam megcsinálni. A feladat: van egy korong, amit 6 m/s-al meglökünk, mekkora utat tesz meg, mire megáll? Elvileg a munkatétellel kellett volna megcsinálni, de amikor odáig jutottam, hogy a testnek a súrlódási erője négy számjegyből állt, és Newton volt a mértékegysége, feladtam.
Hát, nem leszek se fizikus, se komikus. Már napközben is éreztem szünetekben a lábamat, de a fizika után szinte meghaltam, úgy fájt. Van egy tippem, hogy miért lett ilyen, de nem mondom el. :) A lényeg hogy tegnap este felálltam a székből (...), és akkor történhetett. A rajzórán végig felraktam egy székre, az óra után pedig leslattyogtam Becz tesitanárunkhoz, hogy Tanárúr, én bizony ma nem fogok Q/-t (12 perces állandó futás, a követelmény min. 2000m). Nem is futottam, erősítettem, és Orsitól megtudtam, hogy ma szépen elmegyek a patikába, és veszek... Őőőő. Pillanat, hogy is volt... Nem Herkules, hanem Hektor, áh, megvan! Valami Flektor nevű krémet veszek, és bekenem vele a lábam, és pihentetem.
Úgyhogy mindjárt hazamegyek, elsántítok a patikába, veszek olyan Herkulesizét, és megtanulom a németet. Mert sok van. Naaagyon sok. Utána elmegyek gitárórára, és ha hazajövök, akkor (ezt is Orsi mondta) jegelem a térdem, és nem ugrálok túl sokat.
A.