Süllyed a hajó a hátam alatt. Nem, ne legyek ilyen nagyvonalú, hiszen ez nem hajó, csak egy csónakocska, egy vitorláshajó csúfolása, amit saját apámtól örököltem. Kis vitorlás, nagy vitorlás, mindig messze, messze láss! – ezt a sort dúdolta anyám régen, gyermekkoromban, amikor még kék volt a tó vize, és vidámpirosra volt mázolva családi hajócskánk. De régen volt már, s azóta mindent elvesztettünk: értékeket, illúzióinkat, szeretetünket, egymást. A hajó átváltozott rozsdás, poshadt pirossá, semmi sem maradt régi szépségéből.
De ami még szörnyűbb: megváltozott a tó is. A mélység, amitől régen úgy óvtak a szüleim, féltettek tőle, intettek és dorgáltak, ha nyári pancsolásaimkor távol merészkedtem a parttól – az a mélység most alattam tátong. Belegondolok, milyen hatalmas mennyiségű víz gomolyog a hátamtól alig pár centire, egész pontosan olyan távol, amilyen vastag ennek a régi teknőnek a feneke. És süllyedek. Az ingem már rég átnedvesedett, a csuklómat ellepi a víz, a vitorlás minden porcikája nyekereg, recseg, ropog, ahogy egyre nagyobb nyomás nehezedik rá. Semmit nem látok már, az éjszaka nagyon sötét, csillagok sincsenek az égen. Örülök, hogy legalább nem vagyok bezárva, örülök, hogy apám régen egy olyan vitorlást vett, aminek nincs teteje, csak a hatalmas mennyboltozat. Az éjszakában az összes neszt a hullámok halk zizegése, hajóm csendes reccsenései, és a szivárgó víz hangja teszi ki. Lassan a hasamat éri a víz.
Mikor romlott el minden? Ugyan. Milyen buta kérdés. Ki az, aki bármit tudna az életéről? Vagy akár az okokat sejtené, belelátna azokba a rejtett, kusza szálakba, amik egy ember életében játszódnak le. Ugyan. De azt tudom, hogy amikor gyerek voltam, még gyönyörű volt ez a tó. Később, mikor apám először vágott pofon, belekerült egy csepp méreg a tiszta vizébe. Aztán, mikor apám először ütötte pofon anyámat a szemem láttára, már egy kicsit több mint egy csepp került bele. És így tovább, és így tovább, üvöltözések, üres üvegek, gyűlölettől izzó tekintetek, vádaskodás, vádemelés, válás… A nagy tenger lassacskán átváltozott egy méreggel teli katlanná, aminek a partján megtört tartású anyámmal sétálgattunk kettesben, csendes nyári esténként. Néha a hosszú séták csöndjében rám nézett, és ilyenkor mindig olyan érzésem támadt, mintha a mérgezett tengerből lenne pár csepp a szemében, annak a vize szántaná végig az arcát, mélykék szeme, ami régen az életet jelentette, most egy apró halállal ért fel. Gyűlöletet, undort láttam anyám szemeiben, szomorúságot, és hitetlenséget, olyan ember nézett rám, aki teljesen megtört. De nem nézett sokáig, hamar elment a dombtetőre, ahol mindig szeretett egyedül üldögélni. Ma is ott fekszik.
A hajam úgy kering a fejem körül, mintha máris vízihulla lennék, az édes
mérges
tó vize az arcomat ostromolja. Összekavarodnak sós, véres könnyeimmel. Nyugodtan veszem tudomásul, hogy ha a vitorlás elsüllyed, nincs visszaút. Mindig ügyeltem a részletekre, minden lépésemet kínosan megterveztem életem során, apám temetésére is gondosan meghívtam minden régi üzlettársát, barátját, ismerősét, akik egykor kapcsolatban álltak vele. Közel száz, fekete lapra nyomtatott, ízléses meghívót küldtem. A temetésen hárman voltunk: én, a pap és halott apám az egyszerű koporsóban. Most tudom, hogy gondos szervezésem nem hiábavaló, a vitorla már fehér lepelként lebeg az örök mélység felé valahol alattam, ahogy a két evező is – nincs visszaút. A méreg kiszorított minden vizet, egy csepp sem maradt, amiért megérné.
Mielőtt eljutottam volna odáig, hogy – annyi év után – újra felkeressem ezt a rozoga vitorlást, még volt egy-két pohárnyi tiszta víz a tavamban. Életem során rájöttem, hogy az ember, legyen bármilyen óriási a rossz, mégis fejest ugrik belé egy picike, aprócska jóért. Ilyen kis csökevénnyi jókért éljük az életünket, ezek a jók keltenek fel minket reggelenként. De vannak, akiknek az életükben egyszerűen nem marad jó, már hiába nyelik-nyelik a mérget, nem találnak vizet. Ennyi volt. Elmondjam, hogy tőlem mi vette el ezt a maradék pici boldogságot? Minek, úgyis hazudnék: azt mondanám, hogy a magány, a kilátástalanság, a megalázás, a mocsok, a veszteségek
apám
, vagy bármi hasonló ostobaságot. De te is tudod, valójában mi volt az, igaz?
Már befolyik a számba. Lassan majd a tüdőmbe jut, nagyon gyorsan süllyedek. A hátam alatt már nem érzem a deszkát, előbb a lábam, aztán a hasam, végül a fejem süllyed le a mélybe. Azt mondják, hogy az ember nem képes tudatosan megfulladni. Most, hogy a méreg körülvesz, süllyedek lefelé, a hajó körvonalai eltűnnek alattam a sötét mélységben, tüdőm üres, még minimum fél percig bírom levegő nélkül. Nem állítom meg a süllyedést. Felfelé nézek, bámulom a bezáródó víztömeget. De nem reménykedve, hanem úgy, ahogy anyám nézett rám ott a tóparton, még a halála előtt. Rá nézek.
A tüdőm nem bírja tovább, a szám kinyílik, nagy adag mérget nyelek, fuldoklom. Nem villannak fel életem képei. Nincs kinyilatkoztatás. Nincs csoda. Csak meghalok.
