Homályos balsejtelem

Egy nagyon furcsa éjjelt követően a ma reggelem is nagyon furcsa volt. Bent aludtam Pesten a Kedvesemnél, és mivel neki ma iskolája volt, mindketten korán keltünk, hogy ő suliba, én meg hazamenjek.
Az idő nem volt túl rózsás ma, egész nap váltakozott, hol kisütött a nap, hol beborult, néha csepergett az eső. Az utak reggel hétkor még csúszósak voltak az esti zivatartól, de egyébként már sütött a nap, szép idő volt. Párom motorozik, és tegnap éjjel motorral érkeztünk a lakására, ma reggel pedig úgy döntött, hogy motorral megy az iskolába is, lévén szép idő van. Egy szép reggel, ragyogó napsütés, Budapest.
Lent a motornál elbúcsúztam tőle. Még mérgelődött egy sort, hogy fujj, vizes lesz a sportcipője, miközben kitolat a parkolóból, én viszont az órámra néztem, félbe szakítottam folyton fecsegő kedvesemet, gyorsan megcsókoltam, és futottam át a zebrán, hogy elérjem a buszomat. Felszálltam a buszra, ami azon nyomban el is indult. Még visszanéztem a páromra, aki már bukósisakkal a fején küzdött a tolatással motorja nyergében, és hirtelen rossz előérzetem támadt. Kísértetiesen hasonlított a kép egy filmben látott jelenethez. Eső, nedves út, de mégis ragyogó napsütés, ahogy a lány elmegy a fiútól, aki az utolsó útjára készül a motorjával…
Előfordul, hogy az embernek ilyen megérzései vannak, meg végülis akit szeretünk, azt féltjük, úgyhogy csak annyit tettem, hogy elővettem a napszemüvegemet, hogy eltakarjam megviselt szemeimet, bedugtam a fülembe a fülhallgatókat, és megpróbáltam elűzni a rossz sejtéseket. Az idő tényleg gyönyörű volt, és a busz éppen a Parlamenttel szemben húzott el a rakparton, én pedig abban gyönyörködtem, ahogy a nap sugarai a hatalmas épület mögül milyen szépen világítja meg a Dunát, amikor a headset-emben az Amelie-ből egy nyugis darabot hirtelen megszakított a Don’t worry be happy örökzöld sláger. Egyetlen embernek volt beállítva ez csengőhangnak: motoros kedvesemnek.
Először nem értettem, végülis tudtam, hogy motoron ül, ott nem tud telefonálni, ám ha mégis ezt teszi, akkor… elkezdtek leperegni a lehetőségek előttem, amíg felvettem a telefont. Amint megnyomtam a zöld gombot, és beleszóltam, hogy „Halló”, párom amúgy jellemző hadarása hallatszott a fülembe, amiből én csak annyit értettem, hogy valami Balázs, és hogy nem vett bort.
- Anikó vagyok, nem Balázs! – mondtam kicsit mérgesen, mert mégiscsak megijesztett a kis gonosz, azt hittem már, valami baj van, és egyébként is, mit jön itt nekem borokkal!
- Tudom, hogy Anikó vagy, és nem Balázst mondtam, hanem azt, hogy Babám! – sose hívott még így, de hát ő tudja…
- Na akkor most kezdjük elölről, mert egy szót sem értettem! – mérgelődtem.
- Azt mondtam, hogy ne ijedj meg, Babám, de balesetet szenvedtem.
Éltél már át ilyet? Amikor egy pillanatra kimegy az összes vér a fejedből, elsápadsz, a lábad megroggyan, a szemed elkerekedik, és valahol a mellkasod táján valami hirtelen egy pillanatra abbamarad...
- Mi-micsoda? – megkapaszkodtam a buszban, és rögtön az suhant át a fejemen, hogy mégsem lehet akkora baj, mert hát beszél, sőt, hadar, ami nála azt jelenti, hogy kutya baja sincs. Kincsem elkezdte magyarázni, hogy belement valami kátyúba a csúszós úton, és – habár csak 40-nel ment – eldőlt a motorral. Az volt a szerencséje, hogy nem jött utána autó.
Oké, lazára vettem a dolgot, nem kell mindig mindenhol rémeket látni. Miután biztosított, hogy nem esett komolyabb baja, mondtam neki, hogy hívja fel az anyját, és ha rosszul érzi magát, akkor a mentőket, majd letettem, és bőven volt időm gondolkodni, mire megérkezett a busz a Gellért térre. Hallgatnom kellett volna arra a bizonyos balsejtelemre? Fel kellett volna hívnom, hogy azonnal szálljon le arról a mozgó halálvasról, és eszébe se jusson azzal iskolába menni, bumszlizzon csak szépen el a BKV-val? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha valami komolyabb baja lett volna, akkor én abba beleőrülök. Megint lepergett előttem az a fél perc a parkolóban, a fecsegése, az óráranézés, a gyors csók, és hogy végignéztem a busz ablakából, ahogy eltűnik a szemem elől ő és a motorja.
Le kellett volna rángatnom a motorról? Hiszen szinte tudtam… De hát nem az ő hibája volt, csak az a fránya kátyú… Egy biztos. Engem sem fog már senki emberfia motoron látni. És ha rajtam múlik, őt sem sűrűn.
A.