Kölcsönös hozzárendelés

Reggel van, itt ülök a gépteremben, amihez – mint diákönkormányzati képviselő – jogom van. Valami érthetetlen melankólia lett úrrá rajtam, de nem tudom, mi a magyarázat rá. Az előbb írtam meg a matek leckémet, általában itt szoktam megcsinálni, reggel, az üres gépteremben, tíz néma gép társaságában. Ritkán járnak erre reggelenként.
Tegnap megnéztem egy filmet, és nem bírom kiverni a fejemből. A címe Dr. Zsivágó, és a XX. század elei Oroszországban játszódik. Háborús-szerelmes film. Kedden Eszterrel csoportosítottuk a dvd-ket, és ezt a filmet a „filozofikus-szerelmes” kategóriába soroltuk.
A filmben mindenkinek megvan a maga szerelme. Olyan ez, mint egy függvény (egyszerűen csak a függvény jó példa). Mindenkihez hozzárendelünk egy személyt, akibe szerelmes, és akihez tartozni akar. Majdnem minden filmnél meg lehet ezt figyelni, és már az elején ki szoktuk találni, hogy ki-kivel fog összejönni. A Dr. Zsivágó esetében sincs ez másképp, épp csak az a mód, ahogy a szálak kavarodnak, egyedi és elgondolkoztató. Mert a szálak nem találkoznak. Sehol nem találkoznak, és hiába van a főszereplőnek kedves, csinos, okos felesége, akihez a film igenis a férjét „rendeli hozzá”, Dr. Zsivágó mégis mást szeret. Tipikus eset. A másik oldalon a doktor együtt van egy nővel, akinek szintúgy van férje, és nő férjéhez a felesége van „rendelve”. Az egész filmben egyetlen egy helyen kölcsönös a hozzárendelés, és az a doktor, és a szerelme.
Ha Zsivágó feleségének a szemszögéből nézem a dolgot, bizony nem túl szimpatikus ez a doki. Liza barátnőm a feleség helyében biztos hatalmas botrányt csinált volna akkor, amikor megtudja, hogy a férje hűtlen, ráadásul mást szeret. De ez az asszony fogja magát és a gyerekét, és elmegy a férje szeretőjéhez. Itt egyébként Zsivágó éppen a partizánoknál raboskodik, úgyhogy a két nő egyedül van a hideg oroszországi házban. A feleség elmondja a szeretőnek, hogy mennyire szereti a férjét, elmondja, hogy végig tudta, hogy a férje csak szeretetet érez iránta. És megkéri a szeretőt: ha a férje előkerül, mondja meg neki, hogy nem hajlandó visszafogadni, mert ha a férfi mást szeret, vele nem lehet boldog. Két gyerekük van! És nem tombol, nem üvölt, nem csinál botrányt, csak szépen visszamegy Moszkvába, ahonnan egy kis idő után deportálják, és meghal. Soha nem látja viszont a férjét.
De a szerető szempontjából nézve... Van egy férje, aki elhagyta, mert nem szerette őt a felesége. És van egy szeretője, akinek olyan felesége van, akire a feleség felnéz, és tiszteli. Kemény asszony. De ha az a bizonyos két hozzárendelés kölcsönös, találkozik, akkor onnantól kezdve nincsenek ész érvek. Megjegyzem, a szerető is meghal a végén, valamint a főhős is. Még előtte gyorsan összedobnak egy gyereket, aki apja verseivel együtt megmenekül, így lesz kerek a történet: a fiú, aki elmondja szülei történetét, apja szerelmes versein keresztül.
Tehát maga a történet alapja sémás, de vannak benne olyan emberi megmoccanások, amik elgondolkoztatnak. A doktor legjobb barátja a végén bevallja, hogy világ életében barátja felesége volt a szerelme. Amikor a szerető meggyilkolja zsarnok megmentőjét, hogy megint láthassa a doktort. Amikor deportálás előtt a doktor felesége ír egy levelet Zsivágónak, és megáldja benne, minden jót kívánva. Még mindig szereti. Amikor a szerető férje elolvassa Zsivágó verseit, és főbe lövi magát. Sorolhatnám.
Szóval megírtam a matekleckémet, és ennek a bejegyzésnek az írásával már el is ment még negyed órám. Még agyalni fogok ezen a hozzárendelés-dolgon, mert nem hagy nyugodni a tudat, hogy ez nem így van, ez csak mese, nincsenek hozzárendelések, vagy ha vannak is, akkor sosem találnak egymásra. Nincs kölcsönös hozzárendelés. Matematikailag lehetséges – de valójában lehetetlen.
A.

Good morning beautiful!

Na akkor mondom is! :) Jól vagyok, az élet szép, és végre nem kell azon filózni, hogy mikor mit is mond az ember. Mostanság megnéztem egy-két baró filmet, és tényleg, egész jól estek. Egy Emese nevű ismerősöm mondta evezés közben egy hete, hogy szerinte a filmnézés ugyanolyan hasznos, mint az olvasás. Kiveséztük a témát, ugyanis én nagy könyv-hű vagyok, ám be kell látnom, hogy bizonyos értelemben igaza van.
Ne értsétek félre, nem a reklám kedvéért, de láttátok ti már az Állítsátok meg Terézanyut! c. magyar remekművet? Fergetegesen szenvedélyes, és sikerült belőlem kihoznia a legjobbat, azaz végre ki tudtam magam bőgni és menni tovább. :) Egyébként iszonyú jól meg van csinálva a film maga, Hámori Gabi hirtelen nagyon nagyot nőtt a szememben ezért az alakításáért. A kedvenc jelenetem az, amikor a bálban felkéri őt az a Tamás táncolni, de ő bepánikol, hogy szőrös a lába, elmegy egy borotvával a mosdóba, de annyira megvágja magát, hogy elmenekül az ablakon keresztül. Sírva fetrengtem a nevetéstől amikor bement a wc-be Ónodi Eszter, és kijelenti, hogy ezt most meggyilkolták... Úúúú!
Kicsit fel is támadt bennem a filmtől az a régi érzés, hogy „a szemét pasik, mindig mindent elrontanak”. Mert tényleg, régen nagy férfigyűlölő voltam, aztán volt aki meglágyítsa a szívemet, de ez valahogy mindig úgy van, hogy megszeretsz valakit, aki természetesen összetöri a szívedet, mégis – társas lény létünkre mindig újra tűzbe nyúlunk. Úgyhogy ennyit a bosszúról, ha mindig minden expasimon bosszút állnék, sosem lenne nyugtom, az meg kinek jó, nemde? :) Just kidding!
Sose szégyelltem, hogy csípem a Szívek szállodáját, pedig sokan hülyének néznek miatta, elsősorban anyám, aki kerek-perec kijelentette, hogy ez a sorozat egy blődség. Hát, mit ne mondjak, ismerek egy-két rajongót, és inkább ezt nézem, mint pl a Barátok köztöt! :) Nagyon bírom a GG (Gilmore Girls) sorozatot, olyan iszonyú jó kis felszabadult hangulatba kerülök tőle, ami nem is tudom, mi, ha nem előnyös a mostanában uralkodó hangulataimnak. Így nyáron még időm is van arra, hogy minden hétköznap egy órámat arra szenteljem, hogy függőségemnek hódoljak, és bekapcsoljam a Viasatot este hétkor. Így van ez – ízlések és pofonok, hogy egy közhellyel éljek, én ezt nézem, van, aki meg végigbőgi a Ha eljön Joe Black című – egyébként fantasztikus – filmet.
Éljünk a romantikának, még így, pasi nélkül is, végülis az előnyös, ha egy kicsit informálódunk, tanulunk könyvekből, filmekből, mások sztorijaiból, kicsit sírunk rajta, kicsit sajnáljuk az illetőt, és legközelebb, ha mi kerülünk ilyen helyzetbe, ugyanolyan bután és szerelmesen belesétáljunk azokba a csapdákba, amikről egyszer már végérvényesen elhatároztuk, hogy mi ugyan nem leszünk ilyen buták!
Zsíír!
A.

Ébredés

Itt ülök egy Heinekennel a kezemben, és határozott szándékom írni ezt-azt a blogomba. Az az igazság, hogy nincs nap, hogy ne gondolnék arra, hogy mit is kéne ide írni. Magamról, a gondolataimról, a múltamról, a jelenemről.

Éreztétek már úgy reggel az ébresztőórára felriadva, hogy legszívesebben visszafeküdnél, tennél az egész világra, és csak aludnál-aludnál tovább? Nekem mostanában nap mint nap meg kell ezzel az érzéssel küzdenem. Volt idő, amikor ezt úgy tudtam leküzdeni, hogy kerestem valamit, amiért érdemes felkelni aznap reggel. Ha jól csinálják, jó módszer... A bökkenő ott van. hogy a valamiben muszáj valami igazán jónak lennie, valami olyannak, amitől mosolyra húzódik a szád, megnyugtat (vagy éppen felizgat), egy kicsit felébredsz tőle, és melegség árad szét benned. Valami olyan dologra gondolok, amitől tényleg felkelsz és nekivágsz a napodnak, mert tudod, hogy ezzel előrébb kerülhetsz, közelebb ahhoz a valamihez, vagy csak egyszerűen élsz tovább, mert tudod, az a valami ott van neked. Még csak elérned sem kell.
Reggelente felébredek, és elkezdek keresgélni: miért érdemes felkelnem? Eszembe jut, hogy aznap még körülbelül kétszer kikészítem a testemet, mert éppen úszok vagy tornázok. Eszembe jut, hogy délelőtt az iskolában leszek, de ez a várt hatásnak inkább az ellenkezőjét éri el... Eszembe jut, hogy találkozok Lizával. Ez egy kicsit jobb kedvre derít. Jó dolog egy ilyen barátnő. Nagyon jó. Eszembe jut, hogy milyen jó dolgom van: ez már inkább a lelkiismeretfurdalás miatt van, mert mérges vagyok magamra, hogy keresgélnem kell, amikor szinte mindenem megvan, amit szeretnék. Család, jó iskola, tanulási és sportolási lehetőségek... De a szemem még mindig fáj, az ágyam még mindig meleg és puha, a külvilág pedig hideg és félelmetes, sőt, néha értelmetlen.
Akkor eszembe jut egy régi érvem, amit körülbelül fél éve mindig sikerrel vetettem be ilyen reggeleken: a barátom. Ma már csak a volt barátom. Most komolyan, nektek mennyi időbe telt eddig egy szakítást kiheverni? Főleg akkor, ha elvileg te úgy tudod (azt vallod magadban), hogy te valójában nem is szereted az illetőt? Akkor miért van az, hogy erre a gondolatra felkelek, és egy hatalmas nagy daccal az arcomon fityiszt mutatok az ágynak és az életnek egyaránt, elindulok tusolni, és megpróbálok a módszerem fordítottjával: nem gondolok semmire...

Ez jött ma ki belőlem, tudjuk be a Heinekennek:) Neeem, amúgy még a felénél sem tartok, és a tapasztalat azt mutatja, hogy kettő körül kezdek vihorászni, és butaságokat beszélni. Még egy infó rólam... A tanulság: ne itass velem sört, ha jót akarsz. Vagy ha igazán jót akarsz...:)
A