Tegnap éjjel egyedül voltam itthon Eszter húgommal, aki meglehetősen nehéz eset volt, lévén hogy feltett szándéka volt egy összecsukható vaságyat átvinni az egyik szobából a másikba – matracostul. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült neki, úgyhogy békés msn-ezésemből felriasztva nekem kellett segíteni a problémamegoldásban, ami egy-két szitokszó kíséretében végül meg is történt. Eszter ezután pakolászott a birodalmában, én meg folytattam a csendes esti szeánszomat. Egy idő után hatalmas villámok világították be az amúgy félhomályos szobákat. Egy-két másodperces áramszünet következett, amitől Eszter, mint akit puskából lőttek ki, vágtatott le az emeletről a nappaliba, ahol üldögéltem, és kijelentette, hogy fél, és miért nem esik már az eső?! Valóban, amolyan száraz-vihar volt, se szél, se eső. Csak az a folyamatos villogás a mennybolton, és a hatalmas dörgések utána. Miután jól kikacagtam magam a látványon, ahogy húgom, mint az eszeveszett menekül a sötéttől, megnyugtattam őt, hogy este nyugodtan aludhat mellettem, ha fél. Erről eszembe jutott egy eset, ami nemrég esett meg velem, és ugyan ma már nevetek rajta, akkoriban korántsem volt humoros:
Nem tudom, mennyire ismeritek a nagy horror-írót, Stephen Kinget, én mind
enesetre kedvelem őt a Setét Torony című könyvéért. Nos, ez az amerikai úriember írt egy könyvet még régebben, Borzalmak városa címmel. Alapvetően egy íróról szól, aki visszatér szülőfalujába, ahol rettegett dolgok történtek gyermekkorában, és ahova soha, de soha nem akart volna visszatérni. Természetesen van a történetben love, de a mozgatórugója mégiscsak a félelem. A város lakosságát ugyanis egy vámpír kezdi el negyedelni, és egy-két áldozatnak a merész hozzátartozói, valamint egy kisfiú meg ez a költő meg akarják keresni a főgonosz vámpírt, hogy kinyírják. A végén persze ez sikerül nekik, egy pár áldozat árán, de vannak benne nagyon-nagyon jól megírt részek – lévén Stephen King – ahol, hogy őszintén és nyersen fejezzem ki magam: befostam a félelemtől.
Nos, ennek a könyvnek a végkifejlettje felé tartottam egy este, amikor ketten voltunk csak otthon, Anyum meg én. Az ő hálója a földszinten van, az enyém az emeleten. Már a könyv első fejezete után eljutottam oda, hogy nem mertem kinyitni az ablakomat esténként, pedig meleg volt a szobában, de ezen az éjszakán valahogy még jobban rettegtem, mint az szokásommá vált. Éjfél körül járhatott, amikor valami rettenetesen idegen és furcsa mozgást hallottam az emelet előszobájából. Léptek voltak, ezt tisztán ki tudtam venni, de nem nagyon értettem, hogy miért vagyok még mindig életben, ha már vagy 10 perce egy merő görcs fekszik az ágyamban és hallgatja a zajokat. Egy idő után összeszedtem a bátorságomat, és mint a halálraítélt, remegve elmentem a sz
obám ajtajáig, hogy ott az ajtóra tapasztott fülemmel próbáljam meg kivenni a „gyilkos” lépteit. Amikor úgy hallottam, hogy nem mozog, összeszedtem maradék bátorságomat, és a könyv félelmetes jeleneteit az agyam rejtett zugaiba pakolászva kinyitottam az ajtót. Azonnal elindult felém a valami, én meg mint a tébolyodott, sikoltva bevágtam az ajtót – egyenesen a macska orrára. Pötyi ugyanis ezt a kellemes estét választotta az emelet felderítésére, habár nem szokásuk az állatoknak ilyet csinálni. Na itt mondtam magamnak, hogy ebből elég, nem folytatjuk, és felhívtam telefonon az alsó szinten békésen alukáló Anyumat, hogy mindjárt megyek, és mellette fogok aludni. Emlékszem, felpakoltam a takarómat és a párnámat, és mint öt évesen, amikor rémálmaim voltak, lesompolyogtam a menedéket nyújtó szobába. Amikor beléptem, anyám felnézett, és csak ennyit mondott: lúzer. Majd aludt tovább. Én büszkeségem maradékával megpróbáltam lassan becsukni magam mögött az ajtót, utána zsuppsz, be az ágyba, és már aludtam is. Másnap meséltem csak el neki a gyilkos-macska sztorit, és az az egyetlen vigaszom volt, hogy Pötyi az eset után nem nagyon járkált az emeletre. Igaz, anyum azt ígérte, hogy mindenkinek elmondja az esetet, amikor a 16 éves lánya felhívta, hogy mellette akar aludni, mert fél, de olyan gonoszul nézhettem rá, hogy végül lemondott a tervéről.
Ennyit tehát a rémtörténetekről, ez is csak úgy eszembe jutott, tegnap nagyokat kacagtunk rajta elmúlt este. A vizitúráról még annyit szeretnék mondani, hogy barátnőm, Liza blogján nagyon hű és fordulatos beszámoló található a hét eseményeiről, ha valakit érdekel, itt megtalálhatja: www.rliza-naplo.blogspot.com
A.
Nem tudom, mennyire ismeritek a nagy horror-írót, Stephen Kinget, én mind
enesetre kedvelem őt a Setét Torony című könyvéért. Nos, ez az amerikai úriember írt egy könyvet még régebben, Borzalmak városa címmel. Alapvetően egy íróról szól, aki visszatér szülőfalujába, ahol rettegett dolgok történtek gyermekkorában, és ahova soha, de soha nem akart volna visszatérni. Természetesen van a történetben love, de a mozgatórugója mégiscsak a félelem. A város lakosságát ugyanis egy vámpír kezdi el negyedelni, és egy-két áldozatnak a merész hozzátartozói, valamint egy kisfiú meg ez a költő meg akarják keresni a főgonosz vámpírt, hogy kinyírják. A végén persze ez sikerül nekik, egy pár áldozat árán, de vannak benne nagyon-nagyon jól megírt részek – lévén Stephen King – ahol, hogy őszintén és nyersen fejezzem ki magam: befostam a félelemtől.Nos, ennek a könyvnek a végkifejlettje felé tartottam egy este, amikor ketten voltunk csak otthon, Anyum meg én. Az ő hálója a földszinten van, az enyém az emeleten. Már a könyv első fejezete után eljutottam oda, hogy nem mertem kinyitni az ablakomat esténként, pedig meleg volt a szobában, de ezen az éjszakán valahogy még jobban rettegtem, mint az szokásommá vált. Éjfél körül járhatott, amikor valami rettenetesen idegen és furcsa mozgást hallottam az emelet előszobájából. Léptek voltak, ezt tisztán ki tudtam venni, de nem nagyon értettem, hogy miért vagyok még mindig életben, ha már vagy 10 perce egy merő görcs fekszik az ágyamban és hallgatja a zajokat. Egy idő után összeszedtem a bátorságomat, és mint a halálraítélt, remegve elmentem a sz
obám ajtajáig, hogy ott az ajtóra tapasztott fülemmel próbáljam meg kivenni a „gyilkos” lépteit. Amikor úgy hallottam, hogy nem mozog, összeszedtem maradék bátorságomat, és a könyv félelmetes jeleneteit az agyam rejtett zugaiba pakolászva kinyitottam az ajtót. Azonnal elindult felém a valami, én meg mint a tébolyodott, sikoltva bevágtam az ajtót – egyenesen a macska orrára. Pötyi ugyanis ezt a kellemes estét választotta az emelet felderítésére, habár nem szokásuk az állatoknak ilyet csinálni. Na itt mondtam magamnak, hogy ebből elég, nem folytatjuk, és felhívtam telefonon az alsó szinten békésen alukáló Anyumat, hogy mindjárt megyek, és mellette fogok aludni. Emlékszem, felpakoltam a takarómat és a párnámat, és mint öt évesen, amikor rémálmaim voltak, lesompolyogtam a menedéket nyújtó szobába. Amikor beléptem, anyám felnézett, és csak ennyit mondott: lúzer. Majd aludt tovább. Én büszkeségem maradékával megpróbáltam lassan becsukni magam mögött az ajtót, utána zsuppsz, be az ágyba, és már aludtam is. Másnap meséltem csak el neki a gyilkos-macska sztorit, és az az egyetlen vigaszom volt, hogy Pötyi az eset után nem nagyon járkált az emeletre. Igaz, anyum azt ígérte, hogy mindenkinek elmondja az esetet, amikor a 16 éves lánya felhívta, hogy mellette akar aludni, mert fél, de olyan gonoszul nézhettem rá, hogy végül lemondott a tervéről.Ennyit tehát a rémtörténetekről, ez is csak úgy eszembe jutott, tegnap nagyokat kacagtunk rajta elmúlt este. A vizitúráról még annyit szeretnék mondani, hogy barátnőm, Liza blogján nagyon hű és fordulatos beszámoló található a hét eseményeiről, ha valakit érdekel, itt megtalálhatja: www.rliza-naplo.blogspot.com
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése