Tegnap éjjel hatalmas vihar látogatta meg középeurópát. Lengyelo
rszágban nyolc, Csehországban egy ember halt meg.
Nagyon sok regény, amit eddig olvastam, szól különböző félelemről, a hirtelen jött katasztrófában átélt pánikról, a leküzdhetetlentől való rettegéstől. Viszont én magam ilyesmit nem nagyon tapasztaltam még. Nem mondhatom, hogy ez most már így van, de amit este éltem át, az nagyon közel volt az imént említett pániktól és félelemtől.
Mint ma reggel megtudtam az index.hu-ról, az a vihar, ami minket éjjeli fél egykor ért el, a tényleges viharnak csak az „alsó nyúlványa” volt. El sem tudom képzelni, milyen lehetett akkor a „belső nyúlvány” vagy a „közepe”. Egyszóval az történt, hogy – lévén egy hete szokása a hőmérőnek 40 fok körül táncolni föl-le – az idő végül úgy döntött, lehűti önmagát.
Este igen korán lefeküdtem, két okból is: minden izgi könyvet kiolvastam, ami a kezem ügyébe került, valamint egy igen gonosz fogászati beavatkozás után voltam (erről még írok, irtó vicces…). Az ablakomat szokásomhoz híven nem zártam be, tárva nyitva volt, még a függönyt sem húztam be, habár ezt rendszerint megteszem. Éjjel fél egykor arra ébredtem, hogy valami nincs rendben. Még semmi különösebb nem történt, csak kint különösen zúgtak a fák. Bármennyire is próbáltam magam megnyugtatni, hogy semmi gáz, a környezetem hirtelen bebizonyít
otta az ellenkezőjét. A szél olyan erővel jött, olyan hirtelen sebességgel, mintha egy expressz vonat robogna át rajtunk. Felpattantam az ágyamról – ugyanazzal a lendülettel el is vágódtam, utána már inkább maradtam a térdencsúszásnál. Bevágtam az ablakomat, de még így sem szűnt meg a sivító hang, ahogy az ajtómat ostromolja a szél. Akkor hallottam, hogy odalent valami csörömpöl, tehát a fenevad már a házon belül garázdálkodik. Felkapcsoltam a villanyomat, és megpróbáltam kimenni, de ahogy kinyitottam az ajtómat, éreztem, ahogy a ház szinte együtt mozog a széllel, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban felkaphatná, tetőstül, anikóstul, mindenestül. Legszívesebben sikítva omlottam volna a földre, de hálisten láttam, hogy odalent égnek a villanyok, és önmagamat meghazudtoló sebességgel lerohantam AnyuCimbimhez. Ő rámmosolygott odalent, pedig az ő szeme is szép nagyra ki volt nyílva! Közös erővel odafent is becsuktunk minden ablakot, Zsuzsit is elrendeztük, utána visszamentem aludni. Illetve csak vártam, hogy legyen már vége. Még így, hogy minden létező ablakot becsuktunk, így is éreztem és hallottam a zúgást, mintha ezernyi láncavesztett fenevad tombolná ki magát részegen odakint.
Végül elaludtam. Reggel mentem fel az indexre, és tudtam meg a vihar okozta károkat. Eszembe jutott, hogy ezzel a lendülettel ugyanúgy lehetett volna itthon is olyan méretű vihar, mint ott volt. A nagyokosok azt mondják, 110 km/h-val süvöltött át a Dunántúlon, de szerintem volt az több is. Mennyivel megy egy expressz vonat?
rszágban nyolc, Csehországban egy ember halt meg.Nagyon sok regény, amit eddig olvastam, szól különböző félelemről, a hirtelen jött katasztrófában átélt pánikról, a leküzdhetetlentől való rettegéstől. Viszont én magam ilyesmit nem nagyon tapasztaltam még. Nem mondhatom, hogy ez most már így van, de amit este éltem át, az nagyon közel volt az imént említett pániktól és félelemtől.
Mint ma reggel megtudtam az index.hu-ról, az a vihar, ami minket éjjeli fél egykor ért el, a tényleges viharnak csak az „alsó nyúlványa” volt. El sem tudom képzelni, milyen lehetett akkor a „belső nyúlvány” vagy a „közepe”. Egyszóval az történt, hogy – lévén egy hete szokása a hőmérőnek 40 fok körül táncolni föl-le – az idő végül úgy döntött, lehűti önmagát.
Este igen korán lefeküdtem, két okból is: minden izgi könyvet kiolvastam, ami a kezem ügyébe került, valamint egy igen gonosz fogászati beavatkozás után voltam (erről még írok, irtó vicces…). Az ablakomat szokásomhoz híven nem zártam be, tárva nyitva volt, még a függönyt sem húztam be, habár ezt rendszerint megteszem. Éjjel fél egykor arra ébredtem, hogy valami nincs rendben. Még semmi különösebb nem történt, csak kint különösen zúgtak a fák. Bármennyire is próbáltam magam megnyugtatni, hogy semmi gáz, a környezetem hirtelen bebizonyít
otta az ellenkezőjét. A szél olyan erővel jött, olyan hirtelen sebességgel, mintha egy expressz vonat robogna át rajtunk. Felpattantam az ágyamról – ugyanazzal a lendülettel el is vágódtam, utána már inkább maradtam a térdencsúszásnál. Bevágtam az ablakomat, de még így sem szűnt meg a sivító hang, ahogy az ajtómat ostromolja a szél. Akkor hallottam, hogy odalent valami csörömpöl, tehát a fenevad már a házon belül garázdálkodik. Felkapcsoltam a villanyomat, és megpróbáltam kimenni, de ahogy kinyitottam az ajtómat, éreztem, ahogy a ház szinte együtt mozog a széllel, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban felkaphatná, tetőstül, anikóstul, mindenestül. Legszívesebben sikítva omlottam volna a földre, de hálisten láttam, hogy odalent égnek a villanyok, és önmagamat meghazudtoló sebességgel lerohantam AnyuCimbimhez. Ő rámmosolygott odalent, pedig az ő szeme is szép nagyra ki volt nyílva! Közös erővel odafent is becsuktunk minden ablakot, Zsuzsit is elrendeztük, utána visszamentem aludni. Illetve csak vártam, hogy legyen már vége. Még így, hogy minden létező ablakot becsuktunk, így is éreztem és hallottam a zúgást, mintha ezernyi láncavesztett fenevad tombolná ki magát részegen odakint.Végül elaludtam. Reggel mentem fel az indexre, és tudtam meg a vihar okozta károkat. Eszembe jutott, hogy ezzel a lendülettel ugyanúgy lehetett volna itthon is olyan méretű vihar, mint ott volt. A nagyokosok azt mondják, 110 km/h-val süvöltött át a Dunántúlon, de szerintem volt az több is. Mennyivel megy egy expressz vonat?
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése