Ötször éreztem eddig életemben a „győzelem mámorító áradatát”. Először hetedikben, amikor kiderült, hogy a bizonyítványom kitűnő. Ez a későbbi tanulmányaim szempontjából döntő kérdés volt, és egyáltalán nem volt egyszerű véghezvinni. A kitűnőm annak a döntésemnek volt az első eredménye, miszerint lehetetlen márpedig nem létezik. Ebben hittem.
A második összetettebb volt. Nyolcadik év végén megtudtam, hogy - a kitűnőim ellenére – nem vettek fel az Illyésbe. Az hatalmas nagy csalódás volt, de nem voltam hajlandó feladni. Fellebbezés, levélírás, kapcsolatkeresés… Az osztálykirándulás elején voltunk, útban vidék felé, a buszon zötykölődve, amikor hívott Anyum. Felvettem, és ő ezt mondta: „Sajnálom, Árendás csak német nulladikra vett fel téged.” (Árendás az iskola i
gazgatója) Akkor nagyon megijesztettem az osztálytársaimat a hirtelen kitörő sírógörcsömmel… Azt hitték, meghalt valakim.
A harmadik ilyen élményemnek is a kudarc volt a felvezetője. Második évemet kezdtem el az Illyésben, amikor elbuktam a diákelnök-választást, nem engem szavaztak meg. Az is kemény lecke volt, de rengeteget tanultam belőle. Egy év múlva ismét jelentkeztem, és nagyon úgy éreztem, hogy megint nem lesz meg, megint kudarcba fullad az egész. Igaz, ekkor nem volt ellenfelem, de éreztem, hogy nem lenne erőm mégegy kampányra. Emlékszem, angol órán ültem Zsuzsánál, a sírás határán, ő pezsgővel várt, és olyan nagyon kétségbe voltam esve, hogy márpedig ez megint bukó. Akkor hívott az egyik szenátorom, hogy megvannak a szavazatok, „kedves diákelnök-asszony”… Akkor nem bőgtem, de Zsuzsának hála kicsit becsípve mentem haza. Az jó volt.
A negyedik a német nyelvvizsgám volt. Nulladik év végén, amikor Gabi néni kis fehér cetlicskékben járta körbe az osztályt, és osztogatta a sorslapokat, rajtuk az eredményekkel. Elevenen él még bennem, hogy mielőtt nekem odaadta volna, cinkosan mosolygott rám. Akkor már tudtam, hogy megvan. Az is hihetetlen volt. De abban legalább bíztam…
Az ötödik egyértelműen ez a nyelvvizsga volt. Nemrég, olyan egy-két hete azt álmodtam, hogy megvan a nyelvvizsga. Álmomban éreztem azt az eufórikus örömöt, amit az ember csak akkor érez, amikor valami hosszú munkának meglátja az eredményét, és ez az eredmény jó. A legjobb. Amikor felébredtem ebből az álomból, rögtön elkezdtem dorgálni magam, hogy ilyet nem álmodhatok, ebbe nem szabad beleélni magam, mert biztos úgy járok, ahogy régen: előbb kudarc, és csak utána győzelem. Nagyon biztos voltam benne, hogy nem voltam elég ehhez a feladathoz, ezért egy hónap kemény munkáját öltem abba, hogy mindenféle reményt kiirtsak magamból. Aztán amikor láttam, hogy megvan… Nem hiszem el, még mindig nem.
Azt hiszem, ez az öt az a domináns alkalom, amikor tényleg nagyon közelről és hevesen megéreztem a siker ízét. És ezért az érzésért érdemes olyan sokat, keményen, néha kilátástalanul küzdeni, nem feladni, és sosem torpanni meg. Szenvedés nélkül nincs siker.
És hogy mi lett az elvemmel, miszerint lehetetlen nem létezik? Már nem teljesen így gondolom. De abban biztos vagyok, hogy ha kitűzöl magad elé egy célt, és azért mindent megteszel, ami tőled kitelik, akkor annak sikerülnie kell. Előbb vagy utóbb…
A második összetettebb volt. Nyolcadik év végén megtudtam, hogy - a kitűnőim ellenére – nem vettek fel az Illyésbe. Az hatalmas nagy csalódás volt, de nem voltam hajlandó feladni. Fellebbezés, levélírás, kapcsolatkeresés… Az osztálykirándulás elején voltunk, útban vidék felé, a buszon zötykölődve, amikor hívott Anyum. Felvettem, és ő ezt mondta: „Sajnálom, Árendás csak német nulladikra vett fel téged.” (Árendás az iskola i
gazgatója) Akkor nagyon megijesztettem az osztálytársaimat a hirtelen kitörő sírógörcsömmel… Azt hitték, meghalt valakim.A harmadik ilyen élményemnek is a kudarc volt a felvezetője. Második évemet kezdtem el az Illyésben, amikor elbuktam a diákelnök-választást, nem engem szavaztak meg. Az is kemény lecke volt, de rengeteget tanultam belőle. Egy év múlva ismét jelentkeztem, és nagyon úgy éreztem, hogy megint nem lesz meg, megint kudarcba fullad az egész. Igaz, ekkor nem volt ellenfelem, de éreztem, hogy nem lenne erőm mégegy kampányra. Emlékszem, angol órán ültem Zsuzsánál, a sírás határán, ő pezsgővel várt, és olyan nagyon kétségbe voltam esve, hogy márpedig ez megint bukó. Akkor hívott az egyik szenátorom, hogy megvannak a szavazatok, „kedves diákelnök-asszony”… Akkor nem bőgtem, de Zsuzsának hála kicsit becsípve mentem haza. Az jó volt.
A negyedik a német nyelvvizsgám volt. Nulladik év végén, amikor Gabi néni kis fehér cetlicskékben járta körbe az osztályt, és osztogatta a sorslapokat, rajtuk az eredményekkel. Elevenen él még bennem, hogy mielőtt nekem odaadta volna, cinkosan mosolygott rám. Akkor már tudtam, hogy megvan. Az is hihetetlen volt. De abban legalább bíztam…
Az ötödik egyértelműen ez a nyelvvizsga volt. Nemrég, olyan egy-két hete azt álmodtam, hogy megvan a nyelvvizsga. Álmomban éreztem azt az eufórikus örömöt, amit az ember csak akkor érez, amikor valami hosszú munkának meglátja az eredményét, és ez az eredmény jó. A legjobb. Amikor felébredtem ebből az álomból, rögtön elkezdtem dorgálni magam, hogy ilyet nem álmodhatok, ebbe nem szabad beleélni magam, mert biztos úgy járok, ahogy régen: előbb kudarc, és csak utána győzelem. Nagyon biztos voltam benne, hogy nem voltam elég ehhez a feladathoz, ezért egy hónap kemény munkáját öltem abba, hogy mindenféle reményt kiirtsak magamból. Aztán amikor láttam, hogy megvan… Nem hiszem el, még mindig nem.
Azt hiszem, ez az öt az a domináns alkalom, amikor tényleg nagyon közelről és hevesen megéreztem a siker ízét. És ezért az érzésért érdemes olyan sokat, keményen, néha kilátástalanul küzdeni, nem feladni, és sosem torpanni meg. Szenvedés nélkül nincs siker.
És hogy mi lett az elvemmel, miszerint lehetetlen nem létezik? Már nem teljesen így gondolom. De abban biztos vagyok, hogy ha kitűzöl magad elé egy célt, és azért mindent megteszel, ami tőled kitelik, akkor annak sikerülnie kell. Előbb vagy utóbb…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése