Balance

Egy nagyon furcsa, meghatározhatatlan egyensúlyt érzek. Akkor kezdődött, amikor elmentem a nyelvvizsgára szombaton. Reggel már úgy ébredtem, hogy egy, az utóbbi időben idegen nyugalom árasztott el. Mert a múlt héten minden voltam, csak nem nyugodt. Őrjöngtem minden apróság miatt, sőt, múlt hét szerdán annyira eluralkodott rajtam a féktelen düh, hogy el kellett mennem otthonról. Nem tudnám meghatározni, miért vagy kire voltam dühös, de aki a környezetemben volt, az kapott belőle. Aznap este bent aludtam nagyimék majdnem üres lakásán, csak unokatesóm, Árpi, meg nővérem, Zsuzsi aludtak ott. De az nem zavart. Nem ott voltam.
Aztán eltelt a nyelvvizsga előtti kísérteties két nap, amikor úgy éreztem, hogy nem is ezen a bolygón vagyok. Nem izgultam, pedig kellett volna. Még akkor sem izgultam, amikor beléptem a nyelvvizsgaközpontba, akkor sem, amikor elém került a papír és elkezdtem dolgozni. Kicsit ideges voltam a szóbeli előtt, de messze nem annyira, mint amennyire illett volna. És amikor kijöttem…
A Fasorban nyelvvizsgáztam, a református gimiben. Amikor kiléptem a napsütötte utcára, ahol illatos és simogató volt a levegő, valahogy minden olyan könnyű volt, úgy éreztem magam, mint aki valami hatalmas nyomás alól szabadult. Gyakorlatilag ez is történt. Később belegondolva szerintem azért hiányzott az izgalom, a lámpaláz, mert már annyira nagyon sok minden függött ettől az egésztől, hogy túl voltam azon a bizonyos izguláson. Kikapcsoltam az agyam, mert ha belegondoltam volna, üvöltözve rohanok ki az első ajtón (vagy ablakon). De amikor kijöttem… Az az egy óra, amit a Ligetben sétáltam, elnézegetve a gondtalanul szombatozó embereket, egyszerűen megérte. És rájöttem, hogy mennyire túlspiráztam az egészet. Akkor már nem számított semmit. Ha megvan, megvan, ha nincs meg, nem dől össze a világ. Amit előtte is tudtam, de könnyű mondani…
És utána jött az a furcsa egyensúlyérzet. Vasárnap rendbe raktam a szobámat, át is rendeztem egy kicsit. Aztán hétfőn, amikor fel kellett kelni korán reggel (6-kor, fujj), éreztem hogy fáradt vagyok, de nem zavart. A suliból hazaérve tanultam, olvastam, és éreztem az egyensúlyt. A napok teltek, ugyanabban a furcsa mosolygós valótlan valóságban, amit szinte el is felejtettem az utóbbi időben. Minden reggel elcsigázva a koránkeléstől, de mindig nyugodtam és egyensúlyban.
Ma olyan stresszt kellett elviselnem, amitől egy hete még valószínű sírógörcsöt kaptam volna. (Csak hogy tudd, miről van szó: Egyosz…) Így sem volt könnyű, de amikor eljöttem a suliból, hazaértem, kicsit ledőltem, és kevés idő múlva megint ott volt a mosoly az arcomon. Tudtam kontrolálni. Tudtam irányítani. Mind a fáradtságot, mind a kedvetlenséget, mind a dühöt. A pánikot, félelmet, megfontolatlanságot. Pedig egy óráig tényleg a sírógörcs határán álltam.
’Take control’, mondta nekem angoltanárnőm, Zsuzsa. ’Nem csak amikor nyelvvizsgafeladatot oldasz meg, hanem az élet minden területén.’ Ezt mondta, és én meghajtom fejem a bölcs tanács előtt. Habár tudjuk, hogy nem fogom mindig betartani, mert ha mindig egyensúlyban vagy, egy idő után elveszted az egyensúly megtalálásának szépségét. És az sem volt rossz, amikor törékeny és bizonytalan voltam. Sokat tanultam belőle. És a sötétség után gyönyörű a napfény. Várhatod a következő éjszakát.

A.