Még a KRESZ-óra járt a fejemben, miközben vártam Anyumra, hogy felvegyen a suli előtti buszmegállóban. Alig másfél perce várakoztam, rajtam kívül még egy párocska álldogált tőlem pár méterre, könnyen csevegve és egymás kezét fogva. Első látásra tök átlagosnak tűntek - később kiderült, hogy valóban azok.
Álltam, vártam, majd egyszercsak magam mögül vidám sikítást hallok, és egy kicsi kerekecskének a dübörgését. Biztos úszásról jönnek a kicsik, gondoltam, mert a mögöttem lévő gimiben uszoda is van, ahol estefelé együtt járnak a pici gyerekekkel a munkából szabadult szülők. Igazam volt, valóban egy kissrác (olyan 2-3 éves, annál biztos nem több) száguldozott lefelé az enyhén lejtő gimikijáraton egy műanyagmotor vidám utasaként. Hogy jobban le tudjam írni az ezután történteket, készítettem egy rajzot. Ne ijedjetek meg, előre szólok: a kisfiú túlélte.
Ezen a vázlaton látjátok, hogy a kisgyerek nyílegyenesen kiszáguldott a gimi kapuján, a lejtőn szerzett nem csekély lendületét kihasználva, és ugyanazzal az erővel fogta magát, és tovább száguldott - egyenesen ki Budaörs főútjára, a buszmegállóba (amit béna sárga cikkcakkal jelöltem). Szerencsétlenségére éppen egy busz közeledett, igaz, az még csak a kb 70 méterrel odébb lévő jelzőlámpától indult el. A kisfiú sikoltozott örömében, hogy új terep van kilátás előtt (sokkal szélesebb a főút, mint a járda...), az apuka pedig lélekszakadva rohant utána, de még a kapunál sem volt, amikor a srác már legurult a járdáról a busz elé. Igaz, akkor már én álltam el a kalandor útját. Ugyanis már akkor sejtettem, hogy mi lesz a dolog vége, amikor korábban meghallottam a műanyagmotor zaját. Amikor megláttam a nagy sebességgel az út felé tartó fiút, reflexből elkezdtem én is a főút felé sprintelni, de még így is az útról kellett a gyereket felrántanom a járdára. Akkorra már odaért az apja, és átvette.
Egy: hogy a pokolba lehet olyan hülye egy szülő, hogy felülteti egy gyorsan guruló műanyagmotorra az alig három éves fiú (!) gyerekét, és engedi, hogy száguldozzon a lejtőn?! Kettő: akár hiszitek, akár nem, a párocska, akik olyan átlagosnak tűntek korábban, meg sem moccantak, hogy a gyerek útjába kerüljenek, pedig sokkal közelebb voltak, mint én (ők a kék pöttyök). Tőlük azt a gyereket ki is lapíthatta volna a 240E, ők tovább csevegtek volna...
Miután az egész jelenet röpke 15 másodperc alatt lezajlott, és végighallgattam a felelőtlen apuka "jaj köszönöm"-jeit, remegő lábbal visszahátráltam eredeti helyemre. Tényleg remegett a lábam, a szívem hevesen vert, és döbbenten néztem a távolodó buszt, ami az előbb majdnem véget vetett egy három éves lurkó életének. Szerencsére Anyum három-négy perc múlva odaért, és be tudtam zuttyanni a kocsiba.
Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy nem is volt olyan elpocsékolt idő a szombati négy órás elsősegélynyújtás-tanfolyam...
A.
2 megjegyzés:
Szuperhős vagy :)
Megjegyzem, a busz kontra gyerek harc után már nem sokat ért volna az elsősegély tanfolyamon szerzett tudásod. Ez lélekjelenlét és gondolkodás kérdése.
Büszke vagyok rád, hogy reflex-szerüen így cselekedtél. Részemröl megkaptad az életmentö kitüntetést!
Mindnyájan követünk el néha hülyeséget (elengedjük a gyereket a lejtön); de a közöny, az már nem hülyeség, hanem lelki beállítottság. örülök, hogy belöled hiányzik.
Csuri
Megjegyzés küldése