The Host

Van egy könyv, aminek már a címe is ellentmondásos. Lehet mondani, hogy mazochista vagyok, hogy elolvastam, valószínű igaza is lenne annak, akinek így tűnik majd a bejegyzés vége felé, de remélem, meg tudom majd magyarázni, miért olvastam mégis végig, mind a 617 oldalát.

A könyv címe The Host. Magyarul úgy fordították, A Burok, de én angolul olvastam. Az alkotó Stephenie Meyer, "the author of the international bestseller: the Twilight saga". Szóval ő írta az Alkonyatot. Amiről már írtam régebben. És igen, azon is kiborultam. Miért olvastam most el mégis ezt az újabb regényét a mélyen tisztelt írónőnek (akit tényleg mélyen tisztelek)? Mert szarrá keresi magát, azért. Mert eladta a nyilvánvalóan romboló szörnyűségét, a Twilightot, majd írt egy ugyanolyat, a Hostot, és azzal is billiárdokat tett zsebre.

Most, hogy az okot már sikerült teljesen elhomályosítanom, rátérnék a könyvre. Elnézést attól, aki már nagyon unja a témát, de három napom ráment, hogy elolvassam ezt a csodát, és valahol le kell vezetnem. Tegnap délután, amikor az utolsó ötven oldalon rágtam át magam odalent a kandalló előtt, nem ritkán kiáltottam fel (csak úgy magamnak, vagy Zsuzsinak, ha éppen arra járt), hogy "ELÉGETEM!" És közel álltam hozzá! Egy lépés, és ott a kandalló!

Aki olvasta az Alkonyatot, most majd jobban meg tudja érteni, miről beszélek. Az egyszerűség kedvéért maradnék a főszereplő jelleménél, úgyis E/1-ben írta Stepy néni, és úgyis ő a legidegesítőbb az összes szereplő közül. Szóval nézzük csak meg: Host. Magyarul azt jelenti, vendéglátó. Eleve én a "gest" 'vendég' címet adtam volna a könyvnek, lévén végigkövetjük egy földönkívüli vendég életét a földön. Róla szól a mű, nem arról, akibe beleeszi magát.

A történet lényege az, hogy a földet megszállták a parazita lelkek, akiket az elkapott emberek nyakába ültetnek be (???), és onnantól kezdve az eredeti ember személyisége megszűnik létezni, csak a földönkívüli tudat él a testben. Igen ám, de a mi esetünkben a földönkívüli (Wanda a Wandererből broáf) amikor tudatára ébred egy huszonéves lány testében, észrevesz a fejében egy másik tudatot is, Mel-t, aki emberi tudat, ami azt jelenti, hogy az emberi tudat ezesetben túlélte a procedúrát. Innentől a lényeg az, hogy a kedves olvasó minél több haját tépje ki a világ leggyengébb és legellentmondásosabb karaktere, Wanda miatt. Mel ugyanis elkezdi megmutatni Wandának az emberi életében szerzett emlékeket, és mit ad isten, van egy szerelme, meg egy öccse. Wanda természetesen belezúg a Mel pasijába, az öcsike iránt meg testvéri szeretetet kezd érezni.

Wanda kocsiba ül. Elmegy a sivatagba. Megissza az összes vizét. T/1-ben beszél, amitől kedved lenne lehányni a könyvet. Elájul, majdnem meghal. Jeb bácsi találja meg, aki az ő nagybátyja és még nem szállta meg a "lélek". Innentől (114. oldal) kezdve csak és kizárólag a megmenekült emberek barlangrendszerében játszódik a történet, ami szinte hihetetlen - konkrétan 500 oldalon keresztül nem történik semmi, csak elfogadják a földönkívüli Wandát, és rájönnek, hogy még benne van a Mel. Itt-ott megverik, majdnem megölik, kiközösítik és gyűlölik. A végén persze mindenki imádja, ketten belezúgnak, és Wanda majdnem ember lesz - azt az apró körülményt nem figyelembevéve, hogy egy parazita lélek. Segít kajátlopni, és folyton a "családja" miatt aggódik - az emberekért és a lelkekért egyaránt.

A főszereplő karaktere olyan, hogy simán ki lehetne faragni egy sziklából, és ráírni, hogy "a mártír". Ezzel a szóval csak az lenne a baj, hogy a mártírok általában valami értelmes dologért halnak meg, ez a nő meg csak a saját butasága miatt szenved, ő maga teremti a (természetesen elviselhetetlen) fájdalmat, és folyamatosan mindenen kibukik. Csodaszép ötlet, hogy egy testben két jellem van jelen, ezt hívják skizofréniának vagy én-hasadásnak. Az is tetszett, hogy néha eltűnik Mel, ilyenkor Wanda kétségbeesetten próbálja megtalálni őt a fejében - na az már nem volt ínyemre, hogy ezt úgy éri el, hogy kényszeríti kettejük szerelmét, hogy csókolja őt meg, merthogy akkor biztos visszajön Mel - és tényleg.

Természetesen ebből a regényből sem hiányzik a megvágomakaromat-jelenet, az üssmeg,mertmuszáj-jelenet, a szerelmemmegakarölni-jelenet, a meghalokazellenségemhelyett-akimegakartölni-jelenet, a nemeszemhaéhesvagyok-jelenetek sorozata, és a drog. A regény legvégén Wanda megmutatja az embereknek a módot, hogyan lehet az emberi testből kivágni a földönkívüli lelket. Ezt azzal a feltétellel teszi, hogy Doc belőle is kivágja saját magát, merthogy ő nem akar senkit börtönben tartani. Ezen 100 oldalon keresztül sír, szenved, összeomlik, de végül csak kivágják belőle azt a nyamvadt saját magát, és beleteszik egy cryotankba, ami nemtom micsoda, valami nagy és légmentes cucc, amiben hibernálják a lelkeket. Amikor végre azt hinnéd, hogy vége a könyvnek, lapozol két üres oldalt (ami rengeteg fát jelent), és kiderül, hogy egy frászt, a 100 oldalas szenvedésnek semmi értelme nem volt, merthogy az emberek kerítettek neki egy másik testet, amiben nincs emberi tudat, és abba belerakták - él és virul megint a földön kedves és nélkülözhetetlen Wanda. Hát itt voltam nagyon közel a hisztériához.

A nyelvezetről csak annyit, hogy Stephy író néni egy amerikai nő, és úgy is ír. Néha törnöm kellett a fejemet, hogy ugyan mi is van ide leírva, példának okáért nála a "what are you" egy és ugyanaz a whatcha-val. A gonna és wanna (going to és want to) annyira nem zavart, ismertem őket, de azért leírva félelmetes. Hogy az -ing helyett -in'-t már ne is említsem...

Szóval félelmetes. Utólag elnézést kedves családomtól, akik a közelemben voltak a könyv olvasása közben, de meg kell hagyni, nagyon jól tűrték az "áááááá" meg "ne szenvedj wazzzeeee" kiáltásaimat föntről-lentről. Nem tudom, mennyire volt értelmes ez a bejegyzés, de nekem jólesett. Ha valaki még olvasta a könyvet, szívesen kíváncsi lennék a gondolatokra: miért veszi meg többmillió ember Stephenie Meyer könyveit?

A.

Harry kontra Bella

Tegnap este felmentem msn-re, beszélgettem egy-két barátommal, és közben szorgos méh módjára gyűjtögettem a tippeket, miként is lehet túlélni ezt a gusztustalan, nyálkás, komisz időjárást. Lévén egész álló nap zuhogott az eső, én a magam részéről olvasgattam, döntöttem magamba a forró kakaókat/teákat, és beszélgettem (és igen, sötétedés után eltűntem – most is…)
A többiek túlélési technikái nagyon színesek és változatosak voltak, de a legtöbbször előforduló módszer az olvasás volt. És hogy mit? Változó. Én a magam részéről a Harry Potter hetedik kötetét olvasom újra, már alig emlékszem rá, pedig minden kétséget kizáróan ez a legjobb – szerintem.
És most lehet nagy levegőket venni, mert igenis a Harry Potter-rel kapcsolatban szeretnék valamit leírni. Arról a regénysorozatról, ami valószínű már most aláírta a szerződését az idővel, és sok-sok év múlva is ugyanúgy fogják olvasni a gyerekek (a felnőttekkel az oldalukon), mint manapság. Az ok pedig, amiért szeretnék róla írni, az egy másik könyv, egy szintén bestseller jelenleg – az Alkonyat sorozatok.
Mindkét esetben – a Harry Potter és az Alkonyat elolvasása után is – alig tudtam kikeveredni a történet hatása alól. Volt viszont egy lényeges különbség, amit csak utóbb értettem meg. Az olvasás utáni „zsibbadtság” minősége. Az, hogy a HP után valami tisztább, igazabb, becsesebb, de mégis zavarba ejtően erős volt az utóhatás, míg az Alkonyat után úgy éreztem magam, mintha belülről emésztene valami. Ez így teljesen érthetetlen, úgyhogy megpróbálom érzékeltetni.
Vegyük a főszereplőket. Ők azok, akiknek a karaktere gyakorlatilag meghatározza a művet, és végső soron az olvasó leginkább az ő érzelmeit, jellemét érzik át olvasás közben. Harry Potter jellemét most hanyagoljuk, mert nagyon összetett és külön regényt lehetne róla írni.
Bella viszont más kategória. Ő a főszereplője az Alkonyat című – egyébként vámpírokról szóló – regénynek. Bella tinédzser, csakúgy, mint Harry. Nem mondanám jó embernek. Ez viszont már a végkövetkeztetés, ne ugorjunk nagyon előre. Gondoljunk csak bele, ahogy egy fiatal gyerek a kezébe veszi ezt a könyvet (sokan teszik meg). Azt olvassa oldalakon és könyveken keresztül, hogy Bella mennyire szenved, mennyire gyűlöli a saját környezetét, valószínű neheztel az anyjára, mert az inkább a pasijával van, mintsem vele, közel sem szereti az apját úgy, ahogy egy apát kéne, és ráadásul a történelem legmazochistább mártírja lesz belőle az első kötet kb 50. oldala táján. A szerelmet úgy fogja fel, mint egy függőséget, sokszor megfordul a „drog” (a filmben egyenesen heroin…) szó a regényben és a filmben egyaránt, a társához egy teljesen elvakult és fanatikus módon viszonyul. Folyton szenved, folyton a saját sorsán rágódik – egocentrikus. Mindkét szereplőre, Bellára és a vámpírpasijára, Edwardra is jellemző a mindent-feláldozok-érted fajta „szerelem”. Jó példa, kéremszépen, tessék követni. Bellának kényszeres önpusztító hajlamává válik, hogy ha nincs a közelében Edward, akkor teljesen magába zuhan, mindenkit eltaszít magától, és abszolút semmiféle lépést nem tesz azért, hogy kikeveredjen a saját maga által gerjesztett mélabúból. Szerintem ez beteg.
A baj az, hogy maga a történet a jellege miatt biztos siker és szinte olvastatja magát. Igazuk van a kritikusoknak, végülis ki ne szeretne vámpírszerelemről olvasni? Alapból tökéletes téma, az évszázadok alatt sokszor feldolgozták, és újra meg újra fel is fogják még dolgozni. Én viszont a könyvek elolvasása után egyetlen dolgot éreztem: hogy ez a könyv gonosz. Nem tudom jobban megfogalmazni, egyszerűen csak gonosz és veszélyesen átélhető. Eléggé jól (és hosszan…) van megírva ahhoz, hogy beleragadjon az ember, majd ádáz küzdelmek után tudjon csak kikeveredni onnan – ha egyáltalán ki tud, vagy ki akar. Nekem több, mint egy hónapomba került ez a küzdelem, addigra megvettem 5 könyvet (2-t magyarul, 3-at angolul), két DVD-t, és majdnem minden interjút végignéztem youtube-on ami a könyvvel és filmmel kapcsolatos. Körülbelül 50 órám, és 20ezer forint(om) van benne. Ezt szorozd meg a világ tinédzserlányainak számával, valamint a szingli nők nagytöbbségével, és rájössz, hogy egész jól eléldegélhet az írónő.
Bevallom, mérges vagyok, elsősorban magamra, mert nem ismertem föl már az elején, hogy milyen ez a könyv, valamint azért, mert később ennyire fanatikussá váltam én is. Örülök neki, hogy végül mégis sikerült túllépnem rajta, bár utólag is bocsánat azoktól, akik a suli vége előtti hónapban csak mogorva-Anikóval találkoztak. Nem csak ez a könyv volt az oka, de nagyban befolyásolta a hangulatomat. Fene. :)
Végezetül még annyit, hogy szerintem olvassátok el. Leginkább azért, mert rengetegen olvasták, nagyon sokszor lehet találkozni vele mindenfelé, de talán azért is, hogy tudjunk róla beszélni. A könyvben leírt karakter ugyanis meglepően elterjedt manapság. Sajnos.

Pangás és tagtoborzás

Uh, de rég nem írtam! Az igazat megvallva mostanában minden este egy English Diary nevű ocsmánysággal bíbelődöm, és így alig marad időm arra, hogy magyarul hablatyoljak a blogomba.
És ha nem írok vagy tanulok, akkor olvasok. Úgy emlékszem, írtam már Stephen King barátunkról, és istenítettem is egy csöppecskét, úgyhogy mindenki unja már a témát. Nem mintha ez engem érdekelne, de azért tudomásul veszem. :) Az a bökkenő, hogy ha bármikor bármelyik könyvét olvasom (jelen esetben a Duma Key című remekművet), akkor egész egyszerűen rákattanok, és biztos nem tudom letenni. Újabban felvettem egy dráma-töri fakultációt szerdánként, úgyhogy még arra is olvashatok szép kis drámákat. Végtére is mire van cucc a koponyádban, ha nem túráztatod néha egy kicsit?
Mindenki síel. A húgom, a barátnőim, a fél osztályom, mindenki. Irigylem is őket rendesen. Én idén több okból kifolyólag nem mentem síelni, ebből egyik a pénz, másik az idő, de van még egy-kettő. Így arra vagyok kárhoztatva, hogy bejárjak a teljesen kihalt sulimba, és beüljek a dögunalmas órákra, amiket ráadásul sok esetben helyettesítő tanárok adnak le – ami azt jelenti, hogy nem csinálunk az ég egyet a világon semmit. Baró, nem? De legalább a csütörtök-pénteket iskolai szünetnek (síszünetnek, ahogy a nagyokosok mondják) nyilvánította kedves igazgató bácsink.
Ma éreztem először késztetést arra, hogy bringára pattanjak, és csak tekerjek-tekerjek, amíg az arcom közepén egy hegyméretű jégdarab nem jelzi, hogy lefagyott az orrom. A nap ugyan már hébe-hóba előbukkan, de a hideg még mindig rendesen be tud tenni az embernek ha ezerrel repeszt egy szál vasdarabon.
Jah, és ha már most lenne jelentkező, aki nyáron szívesen eljönne velem és kedves unokatesómmal, Árpival egy 400 kilométeres és cirka 4-5 napos biciklitúrára, az jelezze. A férőhely limitált, maximum 5-en indulunk el. Sátorban alvás, este sütögetés, sörözgetés, nappal koránkelés, tekergetés. Az útirány: Budapest-Szabadka-zuhanyzó-Budapest. Csak jó bicajjal (lásd a képen) és erős idegzettel ajánlott. Ne tolongjatok…
A.

Drog

Ott álltam a polcok előtt, és úgy éreztem magam, mint az igazi Paradicsomban. Nem, nem a Mennyországban, mert az nekem túl messze van, de egy paradicsomot bármikor lekaphatok a gyümölcstartóról (habár a paradicsom egy zőcség), még ha nincs is sok kedvem belebújni. A lényeg az, hogy álltam a boltban, a polc előtt állva, és hirtelen sírhatnékom támadt. Azt kívántam, bárcsak lenne valamilyen fenék nélküli zsebem, amibe mindent bele lehet pakolászni. Persze feltűnés nélkül. Sajnos a kabátomon nemhogy fenék nélküli, de semmilyen zseb sincsen. Zsebtelenségre van ítélve.
Miután konstatáltam a varázszseb hiányát, erőnek erejével visszatartottam a kibuggyanó könnyeimet, és tovább nézegettem a polcot. A körülbelül 5-6 négyzetméternyi felületen majdnem minden Stephen King regény képviseltette magát. Olyan ez, mint amikor a drogos elé kiteszed az asztalra a különböző szereket, de természetesen csak a legjobb minőségűeket, a legcsábítóbbakat, amiknek tökéletesen bódító hatásuk van. Elszállsz tőlük. Bekómálsz, önkívületbe esel, beállsz, kifordulsz önmagadból. De nem tudsz semmit csinálni, még ha ott is van tőled egy karnyújtásnyira a hőn áhított Anyag, te mégsem szerezheted meg. Hogy miért? Mert baromi drága. És általában a drogosok csórók…
A könyvek az én esetemben ugyanolyanok, mint a napi adag egy drogosnak. Ha valaki kijelentené, hogy mostantól nem vehetek könyvet a kezembe, előbb-utóbb komoly elvonási tüneteim lennének. Azok a ropogós lapok… A könyv érintése, ahogy a kezedbe veszed, és rakosgatod, és pakolgatod, és törölgeted, fényesíted, isteníted… Imádod. Na, még ha egy Stephen King! Úristen. Nem, biztos nem bírnám ki könyv nélkül.
A könyvesboltból fájó szívvel jöttem el, az ajtóban még egyszer visszapillantottam A Polcra, majd nyálcsorgatva erőt vettem magamon, elfordítottam a fejem, és kiléptem a boltból. A becsukódó ajtón keresztül mintha még hallottam volna, ahogy a könyvek utánam suttogják szirén-éneküket, de nem érhették el céljukat. Szomorúan néztem a pénztárcámat, amiben egy sovány kétszázas lapult a bérletek között. Márpedig a drogot nem adják ingyért.

Kvk értékelés és a Dzsungel gyermeke

Kissé ugyan hosszú idő telt el az utolsó közvélemény-kutatás óta, de most mégis véget ért ez a mostani. Egy gyors kiértékelés, és máris írom, hogy ugyan miért voltam én erre kíváncsi:

Kérdés: "Egy átlagos hétköznapodon kb. hányszor kapod magad szorongáson?"
Válaszok: (legtöbb szavazatot kapótól lefelé)
1-3 - 10 szavazat (55%)
4-6 - 5 szavazat (27%)
nem szoktam szorongani - 2 szavazat (11%)
több - 1 szavazat (5%)
7-9 - 0 szavazat
összes szavazat: 18 db.
Nos, ebből ugyebár kitűnik, hogy elég sok szavazat érkezett erre a kérdésre. Én az összes szavazatból általában levonok 5-öt 6-ot, hogy beleszámoljam azokat is, akik többször szavaztak (miért ne tennék?). A szavazóknak külön köszönet a szavazatokért. :) Később ugyan megbántam a válaszoknak az elnagyolását, mert szerencsésebb lett volna az 1-2, 3-4, 5-6 stb felbontás, de most már így is jó. Remélem, így is okulok/unk belőle.
Hogy a kérdés feltételének indítékaihoz röppenjenek gondolataim, az egész úgy kezdődött, hogy olvastam egy könyvet. Egy szép, hosszú könyvet, melynek címe a Dzsungel gyermeke (írta: Sabine Kuegler). Alapvetően egy német csajsziról szól, aki misszionárius-nyelvész szülők gyermeke, akik a családdal a dzsungelbe költöznek, hogy egy ismeretlen törzs nyelvét kutassák. Ekkor a főhős négy éves - tizenhét éves koráig élt a vadonban, amúgy Pápua Új-Guineában, egy, a civilizációt és a fehér embert nem ismerő törzsben. Ez a lány viszont végtére is német, európai ember, habár a saját anyanyelvét rosszabbul beszélte gyerekkorában mint a törzsi nyelvet, ám 17 éves korában mégis úgy dönt, hogy visszamegy Európába. Svájcba került egyedül, ekkor már két testvére is civilizált helyen tanult, és itt írja le azt az érzést, ami engem végül is a kvk kérdésének megfogalmazásához vezetett: félt a civilizációban, nem érezte magát biztonságban, és nem értette, mire jó ez az állandó rohanás, miért jó hogy a napjaid egy pillanatnak tűnnek, mert egyszer sem állsz meg megnézni, hol vagy és miért. A Dzsungel gyermeke ma egy körülbelül 35-40 éves családanya négy gyerekkel, munkával, kocsival, és egy (számunkra) teljesen átlagos élettel.
Miután elolvastam a könyvet a maga izgalmas fordulataival, egyedi hangulatával és vicces jeleneteivel (mindenkinek ajánlom), én is belegondoltam, hogy ugyan miért futok folyton, megállás nélkül? Ha nekem kéne megválaszolnom az általam feltett kérdést, én olyan 4-6-ra szavaznék. Szorongok amikor felkelek, hogy úristen, nem tanultam meg a német szavakat. Utána szorongok a buszon, mert eszembe jut hogy délután különórám van, és nem fog beleférni az időmbe a leckeírás. Utána szorongok minden keményebb óra előtt, hogy "kérlek, uram, ne kérdezzen tőlem semmit". Mire odáig érek, hogy lefekszem az ágyba aludni, már kész ideg vagyok, és csak néha-néha jut eszembe a könyv tanulsága, miszerint nem szabad stresszelni - de hát ha egy olyan világban élek, ahol egyszerűen a túléléshez nem az szükséges, hogy jól tudjak íjjal lőni, vagy megegyem a legfurább bogarakat a pókoktól a grillezett gilisztáig, esetleg hogy mennyire tudok úszni ha a folyó elsodor - itt a túléléshez az kell, hogy hajtsd magad, és stresszelj. Persze ezt is lehet tudatosan mérsékelni, ám sajnos ehhez nagyon erős jellem kell, önismeret, elhatározottság, és bizony elég kevés embernek sikerül.
Itt, a kvk eredménye azt mutatja, hogy 18-ból 2 az olyan ember, aki nem szokott szorongani. És 16, aki minimum háromszor naponta...
A.

Személyiség

Sokan mondták, hogy az utóbbi időben megváltoztam. Én magam is így vettem észre, és egyáltalán nem zavar. Azért néha természetesen jó még "visszafejlődni", de a személyiségem is előnyére alakulgat, és úgy gondolom, az életem is halad a jó irány felé.
Tegnap elmentem fodrászhoz, hogy levágassam a hajamat. Volt korábban egy kósza gondolatom, hogy bedaueroltatom, de nem nagyon gondoltam komolyan. Aztán amikor este fél tízkor egy székben ültem a fodrász előtt, felvetettem a dolgot a csajszinak. Ő mondott róla egy-két szót, én meg egy laza "egyszer élünk" kiáltással beleegyeztem, hogy bedauerolja a hajamat. Úgyhogy most birka vagyok. :) Nem mintha eddig nem lettem volna az, de most már le sem tagadhatom... Amúgy majd rakok fel róla képet, legyetek csak türelemmel. :)
Keresek egy könyvet. Nem tudom, mi a címe, nem tudom, ki írta, és nem tudom, hogy miről szól, csak annyit tudok, hogy vár most valahol rám egy könyv, amibe beleszerethetek. És ami előrébb visz. Nem is tudom, mostanában nem voltak meghatározó könyvek az életemben. A Harry Potter egy ilyen volt, de az inkább már csak kedvtelésből. Van annak is mondanivalója, de én most valami fajsúlyosabbra gondoltam. Mint amilyen a Gyűrűk Ura volt. Vagy a Raj. Nameg a Setét Torony. Nem is tudom, minden könyvhöz ösztönösen társítok egy hangulatot, egy szakaszt az életemből. És általában mindegyikből kiszűrtem egy központi igazságot, amit nagyjából be is építettem az életembe. Természetesen öntudatlanul. Tolkien, a GyU írója azt "tanította" meg nekem, hogy minden szavadat kimondod. És minden szavadat hallják. A Rajt egy német hapi írta, és a természet erejéről ír - hogy az ember mennyire nem számít, ha a természet úgy akarja. Stephen King Setét Tornya köteteit pedig egy elég nehéz időszakomban olvastam, ahhoz az egyedüllétet csatolom, és azt tanultam belőle, hogy nem vagyok egyedül - ott vannak a gondolataim, a történeteim, amelyek valahol léteznek, és mindig létezni fognak. És ki tudja: lehet, hogy én is csak egy gondolat vagyok?
A.

Egy gondolat Stephen Kingtől

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki

megértsen." /S.K./

Ruanda

Ha egy héttel korábban kérdezed, valószínű fogalmam sincs, mi az a Ruanda. Nem biztos, hogy azért, mert tájékozatlan vagyok, vagy mert 16 éves, mert ha most megkérdezném nagymamámat, vagy esetleg egyik-másik tanáromat, ők sem biztos, hogy tudnák, mi az a Ruanda. Vagy Te, kedves olvasóm. Mi az, hol van, és mi történt ott?
Az informáltabb emberek itt Magyarországon talán azt mondják, hogy Ruanda egy kis arfikai ország, ahol valami népirtás volt nemrég. Igen. A Ruandai Népirtás 1994-ben.
Vujity Tvrtko legújabb könyve, a Pokoljárás pontosan erről a Ruandai Népirtásról beszél a második fejezetben. Én nem nagyon tudom leírni, összefoglalni, amit ő látott abban az országban, annyit azért mindenkinek ajánlok, hogy olvassa el ezt a könyvet. Tanulságos. Sok-sok kérdést felvet, és sok-sok szörnyűséget megmutat. Eddig azt hittem, hogy a képzelet világánál nincs kegyetlenebb. Rájöttem, hogy van: az embertelenségnek soha nem volt, és soha nem lesz határa.
Olvasd el, és beszéljünk róla. Mert erről beszélni kell. Miért nem hallottunk mi erről itt, Nyugaton, hogy mi történt, és mi TÖRTÉNIK mai napig Afrikában, Ázsiában, vagy akár csak a szomszédunknál, bárhol. A történetnek sok üzenete van, de ami számomra talán a legfontosabb: az életet szeretni kell, és amit kaptam (még ha kölcsönbe kaptam is), tiszteljem, szeressem. Ez a könyv olyan, amit mindenkinek olvasni kell.
A