Szünetváró

Úgy érzem, mostanra kezdek szétesni.

Habár a leckémet még mindig rendszeresen itthon írom meg (ami tavaly messze nem volt jellemző rám), és rossz jegyek szempontjából is az "elmegy" kategóriában vagyok, azért már érzem, hogy lassan lemerülnek a Dupla Duracell elemek, amiket nyáron sikeresen feltöltöttem. Valószínű nem véletlen, hogy az őszi szünet október végére esik, mert ha hamarosan nem lenne egy kis pihi, én biz'isten felhúznám a fehér zászlót.

Az egyetlen pozitívum, hogy ugyan fizikailag és néha idegileg hajlamos vagyok a tűréshatárom alját nézegetni, a lelki lendületem azért még egész jó állapotban van. Ezt többek között annak tudom be, hogy idén kivételesen többségében értelmes és számomra hasznos dolgokat tanulok, ami először fordul elő velem iskolai pályafutásom alatt. Lényegesen kevesebb a tavalyihoz képest azoknak az óráknak a száma, amiket legszívesebben egy szép, vastag, vörös tollal kihúznék az órarendemből - és az életemből.

Pedig nekem szavam sem lehet, elég, ha csak ránézek Eszter húgomra, rögtön látom, hogy mi is az a kimerültség. Őt is hajtja viszont a tudat, hogy azt csinálja, amit szeretne, ott, ahol jó, azokkal, akikkel imád együtt lenni. Ez tartja bennem is a lelket, ezért nem omlok össze minden hazaérkezés után, ezért vagyok hajlandó kismilliomodszorra is leülni az íróasztal elé és olyanokat tanulni, mint például a német szórend-szabályzat, Dante Pokla, la familia, vagy Hunyadi János és V. László malőrjei (oké, azt itthon nem szoktam olvasni...), esetleg a sinx>1/2.

De bevallom, hogy a legnagybb gerincegyenesítő gondolat azért mégiscsak az az egy hét múlva esedékes szünet...

A.