Nyomás

A lélegzetem felgyorsul. Érzem, hogy a fejemből áramlik a hő, és izzadok. A szám fölött. Ahol a bajszom van, és úgy útálom, amikor izzad. Aztán érzem a talpamban azt a furcsa fájást, mint amikor nagyon magasról lenézek, vagy csak egy filmben látom a magasságot. És érzem a szívemben azt a szorítóan taszító erőt, ami arra ösztökél, hogy fogjam a telefonom, és egy gyors beszélgetés után pakoljak, majd üljek fel az első buszra és menjek el innen. El akarok menni.
Elvonási tünet. Azt hiszem, már értem. Habár még nem próbáltam ki semmilyen drogot (bár tudatmódosító szerekkel már volt dolgom), körülbelül érezni vélem, milyen lehet az, ha az ember egész egyszerűen csak nem bírja letenni. És bármilyen ostobaságot hajlandó megtenni azért, hogy megszerezze azt, amit akar. Az „Anyagot”.
De lehet, hogy nem elvonási tünet. Nem csak. Talán része van még benne egy érzésnek is, ami valami menekülés fajta, ami akkor jön rá az emberre, amikor már túl sokáig volt a szüleivel, már nem akar ugyanabban a szobában aludni, mint 1 évesen, már nem akarja többé a szokásos mi-van-veled-semmi beszélgetéseket lefolytatni anyukájával a kocsiban ülve és az útra meredve, már semmi kedve ugyanabban a konyhában veszekedni a kishúgával, mint ahol kiskorában is tette. El akarok menni.
De nem kerülhetem ki saját magamat, én viszont egy racionális ember vagyok. Az érzelmeim befolyásolhatják a cselekedeteimet, de nem uralhatják. Néha azt kívánom, bárcsak nem így lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy melyik a jobb. Mindenesetre még nem futok. Legalábbis nem messzire. Érzem, hogy még ki kell várnom az én időmet, még egy pár évet itt kell eltöltenem, és ha már így van, akkor akár szeretni is lehet ezt az időt. Vagy legalább élvezni. De azért egy kicsit mégis mozgolódom. Itthon most sok minden összejött, de leginkább bennem, önmagamban. Így hát egy időre elmegyek itthonról, de nem sokáig. Végtére is szeretek itt lenni, de most egy kicsit sok. Most sok. Reménykedem abban, hogy egy kis idő messze itthontól majd helyre ráz, segít hogy megtaláljak új és régi dolgokat, és visszanyerem az egyensúlyt. És most mondok valamit. Ezt már rég meg kellett volna tennem. Mert ez az egyensúly már rég nincs meg. Túl rég.

Most pakolok. Indul a buszom.

Március eleje

Egész nap borongós volt az idő. Örülök, hogy így volt. Megszerettem a szelet és a nappali félhomályt. Kifejezetten jólesik a lelkemnek, mert kivált egyfajta dacot. Az pedig erőt ad.
Sokat gondolkozok mostanában, talán túlságosan sokat. De most valahogy máshogy, mint eddig, sokkal több félelemmel és sokkal több kérdéssel telve. Nagyon várom már az angliai utazásomat, ami hónap végén lesz, de ez az egész egy kicsit fel is kavar. Túl nagy a teher rajtam, és rengeteg az elvárás – többnyire saját magamtól. Úgy érzem, hogy ha most nem teszem le a nyelvvizsgát, akkor az egy olyan kudarc lesz, amit nagyon nehezen tudok majd feldolgozni. Ugyanakkor olyan terveim vannak a nem is olyan távoli jövővel kapcsolatban, aminek a kivitelezéséhez kell az angol. És a nyelvvizsga. És az önbizalom – de abból rengeteg.
Emlékszem egy régi gondolatomra, ami körülbelül általános iskola ötödik-hatodik osztályában merült fel bennem: mikor lesz az, hogy azt mondhatom magamról, hogy tudok angolul? Akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, hogy ez egyszer meg fog történni. Igaz, az is tény, hogy azt hittem sokáig, hogy a felnőttek tudását mi is egyszer csak úgy megkapjuk, az úgy jön magától, valamiféle rituális beavatás során teszünk szert rá. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan, de biztosra vettem, hogy annyi tudást, mint ami nekik van, nem lehet megtanulni. Egyébként akkori kérdésemre még ma is mohón keresem a választ.
Angliába március 27-én indulok. Azon a napon, amikor az iskolámban az általam szervezett diákönkormányzat (Egyosz) napot is tartjuk. Reggel 7-kor már a suliban kell lennem, hogy előkészítsem a terepet 40 előadó és 600 diák fogadására, a tanárokról nem is beszélve. Az előadók 90%-át csak névről ismerem, és életemben nem láttam őket. Délután 2-ig leszek a suliban, amikor otthagyom az alelnökömet a sportesemények lebonyolításával, beülök egy taxiba, és kirobogok a Ferihegyre. Ott találkozom Julcsival, elütjük az időt a gép indulásáig. Budapestről Lutonba érkezünk majd, ahonnan busszal megyünk a nagynéném, Csuri házába. Ez a nap szép lesz, már nagyon várom. Abszolút nem érzem úgy, hogy lehetetlen egy ilyen napot túlélni, mert már volt hasonló hajtásban részem. Például a tavalyi Egyosz-nap sem volt piskóta, de ott legalább nem én voltam a főgóré. És íme, itt a nagy Ok, amiért küzdöttem két éven keresztül, – hogy kifacsartassam magam saját magam által (milyen szép szenvedő szerkezet, kéremszépen, hát ki nem tud itt angolul?), és megnézzem, hol is van a boldogság és emberi energia végső határa. Imádni fogom ugyanis az Egyosz-napot leszervezni, és imádni fogok elmenni Angliába, főleg a kettőt egy napon. De hogy mennyi lesz a pulzusom március 27-én, amikor ágyba kerülök… Hát, arra kíváncsi lennék.
A.

Szívkampó

Néha rám tör egy furcsa érzés. Biztos nem vagyok ezzel egyedül, de amikor megérzem, az olyan, mintha valami sorsdöntő folyamat menne végbe bennem. Mert ahogy kezdek felnőni, ez az érzés is együtt nő velem, egyre erősebb, egyre nyilvánvalóbb és egyre félelmetesebb lesz.
Olyan, mintha a szívemet kinyitották volna, megkeresve a lehető legmélyebb, legpuhább és legérzékenyebb részt, oda beakasztva egy kis kampót, majd újra örökre visszavarrva a szívemet, minden nyomot eltüntetve maguk mögött. A kampó mindig ott van, de a végére van erősítve egy láthatatlan, pókháló vékonyságú fonal, ami túlnyúlik a szívemen. És amikor eljön az a bizonyos érzés, mintha valaki húzná azt a fonalat, valahol messze, a láthatatlanban. Olyankor mindig ráncok jelennek meg a homlokomon, a tehetetlenség érzése szinte megbénít, a szemem kétségbeesetten nyílik ki, legszívesebben kirobbannék saját magamból, ordítanék, zokognék, futnék a semmibe, ehelyett általában csak állok – vagy éppen fekszek – valahol, esetleg kicsit összébb görnyedek, és egy csöndes, lassú sóhajt hallatok. A kampó megfeszül, a szívem fáj, én meg csak ülök. Vágyakozom.
Sok emberi tulajdonságot tudnék mondani, ami leginkább dominál az emberben, de az egyik legerősebb biztosan a vágy. Vágy a birtoklás iránt, vágy egy másik ember iránt, vágy a boldogság iránt, vágy az élet megélése iránt. Mindenki vágyakozik. Ez ad nekünk célt, ezért halad előre az emberiség.
Az én vágyam kezd egyre erősebb és követelőzőbb lenni. Sajnos azonban a mai világ nem teljesen alkalmas az én vágyam beteljesítésére. Őszintén szólva meg sem tudom pontosan határozni, mi az én vágyam tárgya, úgyhogy ez esetben segítségül hívom Tolkien-t. Ő azt mondja:

„Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár;
futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?”

Szóval így szól a vers. Ez a két versszak szorosan kötődik a Gyűrűk Ura Bilbójának ahhoz a mondásához, miszerint (szabad fordításban): Veszélyes kitenni a lábad a küszöbre, mert onnan már csak egy pár lépés, és ki tudja, milyen vad és ismeretlen tájakon találod magad! És milyen igaza van! Mert ha azt a kampót valaki egyszer túl erősen megrántaná, én biz’ Isten kiszedném a bicskám a fiókból, elraknék egy pár gyufaszálat, egy térképet, tollat és papírt, és elindulnék az Úton. Jobbra vagy balra – nem tudom, mert ha már a lábad egyszer az Útra tetted, nem állsz meg, amíg meg nem találod, amit keresel. Aztán ki tudja, lehet, hogy magát a keresést kerested, a kalandra vágytál, ahogy végtére Bilbó is. A kampó húzza a szívem, a vágyakozás összeroppantja a gerincem, de lehet, hogy mégiscsak a másik versnek lesz igaza:

„Hát szerbusz, édes otthonunk:
a nagyvilág vár, búcsuzunk.
De egyszer majd bealkonyul,
és fent a csillag mind kigyul.
Akkor majd szerbusz, nagyvilág:
otthon már vetve van az ágy.
Felhők, ködök, éjszakák,
nincs tovább! nincs tovább!
Lámpa, tűz és vacsora:
csak haza! csak haza!” /J.R.R.Tolkien/

Mindegy, jobbra vagy balra – csak el innen! csak el innen.
A.

17 és a halál között

Tegnap elmentem fodrászhoz, és levágattam a hajam – egészen rövidre.
Ennyit az életrajzi adatokból, csak hogy senki ne lepődjön meg, ha nem ismer fel az utcán. Zárójeles megjegyzés: szerintem elég jó lett a fazonja, bár van, aki szerint öregít. A vélemények teljesen megoszlanak.
Az elmúlt napokban a jó közérzet uralkodott mindenhol. Eszméletlen szuper volt, amikor leesett a hó, én nagyon vártam már, és bevallom, fel is adtam a reményt, hogy idén havazni fog. Kedd este a tesóimmal és nővérem barátjával elmentünk a közelbe szánkózni, fergeteges élmény volt, nagyon nagyot marhultunk! De a legeslegjobb az volt, hogy – ugyan a hó mindent betakart – sütött a nap három napon át, és ez már nagyon kellett. Így, hogy fehérség volt mindenütt, még pozitívabban hatott mindenkire. Én személy szerint feltöltődtem, és ugyebár el is mentem gyorsan fodrászhoz, hogy nehogy elveszítsem hirtelen jött bátorságomat. : )
Kicsit leszívott múlt héten az Egyosz tábor megszervezése (diákönkormányzat), de már regenerálódtam. Most örülök, hogy élek, megpróbálok a fontos dolgokra koncentrálni, és nem elmerülni az aprócska gondokban, hiszen azok úgyis mindig körülveszik az embert – ugrabugrálva át kell rajtuk lépni, és vigyázni, nehogy elbotolj. Kezdek mostanában rájönni, hogy fiatalságom legszebb időszakát élem meg, mert a gimnáziumban még egy viszonylagos biztonságban van az ember. Ez egyfajta átmenet a Nagybetűs Élet gusztustalan láperdején és a fiatal tudatlansága között. És talán ebben az időszakban látom át a legtisztábban a dolgokat – még nem vagyok benne a sűrűjében, de már látom magam előtt a homályos jövőképet.
Habár a hajam egy kicsit tovább öregített, még nagyon nem szeretném elérni azt a bűvös 18-ast. Pedig már olyan közel van! Repül az idő…

Pangás és tagtoborzás

Uh, de rég nem írtam! Az igazat megvallva mostanában minden este egy English Diary nevű ocsmánysággal bíbelődöm, és így alig marad időm arra, hogy magyarul hablatyoljak a blogomba.
És ha nem írok vagy tanulok, akkor olvasok. Úgy emlékszem, írtam már Stephen King barátunkról, és istenítettem is egy csöppecskét, úgyhogy mindenki unja már a témát. Nem mintha ez engem érdekelne, de azért tudomásul veszem. :) Az a bökkenő, hogy ha bármikor bármelyik könyvét olvasom (jelen esetben a Duma Key című remekművet), akkor egész egyszerűen rákattanok, és biztos nem tudom letenni. Újabban felvettem egy dráma-töri fakultációt szerdánként, úgyhogy még arra is olvashatok szép kis drámákat. Végtére is mire van cucc a koponyádban, ha nem túráztatod néha egy kicsit?
Mindenki síel. A húgom, a barátnőim, a fél osztályom, mindenki. Irigylem is őket rendesen. Én idén több okból kifolyólag nem mentem síelni, ebből egyik a pénz, másik az idő, de van még egy-kettő. Így arra vagyok kárhoztatva, hogy bejárjak a teljesen kihalt sulimba, és beüljek a dögunalmas órákra, amiket ráadásul sok esetben helyettesítő tanárok adnak le – ami azt jelenti, hogy nem csinálunk az ég egyet a világon semmit. Baró, nem? De legalább a csütörtök-pénteket iskolai szünetnek (síszünetnek, ahogy a nagyokosok mondják) nyilvánította kedves igazgató bácsink.
Ma éreztem először késztetést arra, hogy bringára pattanjak, és csak tekerjek-tekerjek, amíg az arcom közepén egy hegyméretű jégdarab nem jelzi, hogy lefagyott az orrom. A nap ugyan már hébe-hóba előbukkan, de a hideg még mindig rendesen be tud tenni az embernek ha ezerrel repeszt egy szál vasdarabon.
Jah, és ha már most lenne jelentkező, aki nyáron szívesen eljönne velem és kedves unokatesómmal, Árpival egy 400 kilométeres és cirka 4-5 napos biciklitúrára, az jelezze. A férőhely limitált, maximum 5-en indulunk el. Sátorban alvás, este sütögetés, sörözgetés, nappal koránkelés, tekergetés. Az útirány: Budapest-Szabadka-zuhanyzó-Budapest. Csak jó bicajjal (lásd a képen) és erős idegzettel ajánlott. Ne tolongjatok…
A.

2009

Eltelt egy év. Pontosan egy éve, 2008 januárjában kezdtem el írni a blogomat. Voltak hullámvölgyek, de úgy érzem, egész tisztességesen csinálom, amit csinálok. Néha lehetnék egy kicsit kevésbé depresszív, mint azt voltak kedvesek jelezni nekem, úgyhogy legyen nekik igazuk. Megpróbálok 2009-ben vidám, pörgős bejegyzéseket írni. Megpróbálok… : )
Elkezdhetném sorolni, hogy mi volt jó és mi volt rossz a tavalyi évben, de talán senkit nem érdekelne. És amúgy is, a tegnap már mindegy, a ma és a holnap viszont egyáltalán nem az. Idén szeretnék egy nyelvvizsgát április-májusban, szeretnék egy olyan bizonyítványt produkálni, ami nem hemzseg a hármasoktól (jelenleg ez a szituáció), ki szeretnék menni nyáron dolgozni Angliába, és szeptembertől el szeretnék kezdeni spanyolul tanulni, hogy mégiscsak legyen egy harmadik nyelvem. Ja, és jövőre ilyenkor már azon szeretnék izgulni, hogy úristen, német felsőfokú nyelvvizsgára kell tanulnom. Azt érjem meg…
Szóval terveim vannak, dögivel. A téli szünetben egész jól sikerült feltöltődnöm, és nagyon remélem, hogy ez az energia kitart egy ideig. Legalább a nyelvvizsgámig. De legalább azt tudom, hogy ott vannak mellettem sokan, akik támogatnak, bíztatnak, és hisznek bennem (legalábbis a többségük hisz bennem, vagy ha nem is, ezt mondják). Szülők, tanárok, tesókák, nagyik, és természetesen a barátok. Nagy szükségem lesz rájuk idén, talán még nagyobb, mint általában.
Hát, körülbelül így kezdeném ezt az évet, majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Én azért még bízom a saját kitartásomban és makacsságomban, és tapasztalatból tudom, hogy ha én egyszer valamit eldöntök, hogy megcsinálom, és igazán akarom, akkor azt az esetek nagy részében véghez is viszem. Asszem, ez a törtető életmód. Vagy valami olyasmi.
A.

Éljen éljen éljen

Arra ébredtem az éjjel, hogy fázom. Kibújtam a vékony lepedő alól, amit takarónak használtam a nyáron, és elkezdtem kutakodni egy tisztességes takaró után. Megjegyzem, ez egészen nem egyszerű mutatvány félkómásan, félig még álmodva, ráadásul úgy, hogy majd’ megfagy az ember. Főleg a lába. Én kényes vagyok a lábamra. Útálom, ha este lefekszem, és hideg a lábam. Ilyenkor vagy magam alá húzom, és megvárom, amíg felmelegszik, vagy elmegyek, és jó forró vízzel felmelegítem.
A takaró már nem is fog elkerülni az ágyamról. Este már nincsenek negyven fokok, a csinos néni a tévében azt mondta, hogy 10-15 fok köré sompolyognak a hőmérők higanyszálai. A kedvenc részem a napból az, amikor felkel a nap, az olyan nyugis – és akkor van a leghidegebb. Elég sokszor lesz az elkövetkezendő hónapokban ebben részem, sőt, télen még jóval napkelte előtt fogok kelni. Általában akkor kezdi kidugni a nap az orrocskáját a szomszéd ház teteje felett, amikor én kibotorkálok a kapun, és elindulok a buszmegálló felé.
Najó, nem rizsázok tovább, a lényeg az, hogy vége a nyárnak. Nem bánom. De tényleg. Nem szeretem a meleget, és a télben annyival több az érzelem. Az ember csak kifényesíti a kis szenzorjait, felvesz egy nagykabátot, megrázza magát a hidegben, és máris érzi a többi emberből jövő érzelemhullámokat. A karácsony előtti vásárlásőrülettől eltekintve (ami csak a beteg társadalom hülyesége), az évből a legkedvencebb részem a december 24-e előtti kb. egy hónap.
De még nincs karácsony, és mire az eljön, én már terveim szerint sok-sok mindenen túlleszek. Szeptembertől kezdem diákelnöki munkáimat, habár ténylegesen csak később lesznek a választások. A munka attól még munka, és valakinek ki kell kaparnia a dök-öt a gödör aljából. Október táján kezdődnek az érettségik, én az angollal próbálkozom meg középszinten. November 22. pedig nyelvvizsga. Szóval sűrű kezdés lesz, de remélem, lesznek mögöttem mindig.
Éljen szeptember 1-e, éljenek a vizsgák és a karácsony, a hideg és az új bakancsok, a meleg pulcsik és a hosszú farmergatyók. Éljen éljen éljen.
A.

Új Cél

Új célom van. Az utóbbi időben nem nagyon volt olyan igazán nagy célom, talán az, hogy diákelnök legyek, de ez nem sikerült. Talán nem akartam eléggé. Ám a mostani célomat tűzön-vizen keresztül viszem!
Eddigi nagyobb céljaimat többségében sikerült elérnem. Teszem azt, például, amikor hatodikban nem vettek föl az Illyésbe, megfogadtam, hogy hetedikben és nyolcadikban végig kitűnő leszek, és így is lett. Nem mondom, voltak néha tisztességtelen lépéseim is az ügy érdekében (amikor hetedik félévben három hármas tz-m volt föciből, és mégis ötös lettem - soha nem nyaliztam még annyira tanárnak, mint akkor...), de azért összességében tényleg tőlem függött a dolog. Miután meglettek a kitűnők, az volt a célom, hogy felvegyenek nyolcadik után az Illyésbe. Eleinte úgy nézett ki, hogy nem fog sikerülni, de aztán ezt is elértük... Most itt vagyok, és nagyon nem bántam meg, hogy ide kerültem. Szuper hely. Talán az ezt követő időszakomban vetült föl bennem egy olyan cél, amit végül nem nagyon sikerült teljesíteni: volt egy kapcsolatom egy fiúval, Tomival több mint másfél éven keresztül. A kapcsolat fele táján már megfogalmazódott bennem, hogy meg akarom menteni ezt a barátságunkat. Ha már magát a szerelmet nem is. Ez végül nem nagyon sikerült, bár mai napig elég jó viszonyban vagyok Tomival. Igaz, eléggé eltávolodtunk egymástól, és már messze nem olyan, mint két-három éve volt.
Szóval, eddig is voltak céljaim, de ez a mostani...! Lehet, hogy túl nagy fába vágom a fejszémet, de eddig is ezt tettem. Ahhoz, hogy megértsetek, el kell mesélnem Oxfordról ezt-azt.
Három éve jártam először Oxfordban. Már akkor is nagy Tolkien-rajongó voltam, és amikor megláttam kedvelt íróm egyetemét (Merton-college) és magát a várost, elhatároztam, hogy én is itt fogok egyetemre járni. Ki tudja, lehet, hogy még ez is bejön... Tavalyelőtt nyáron ismét elmentem oda, és lelkesedésem mit sem csökkent.
Valamikor a héten matek óra előtt találtam a padomban egy prospektust. Az EF nyelviskola prospektusa volt, és pont Oxfordnál volt kinyitva, erre felfigyeltem, és el kezdtem olvasgatni. Kiderült, hogy nyáron vannak nyelvtanfolyamok Oxfordban, igaz, elég borsos áron. Még aznap utánanéztem az interneten (www.ef.com), és kiderült, hogy valóban van ilyen tanfolyam. Megrendeltem a prospektust, és töviről-hegyire elolvastam mindent az ef nyelvkurzusaival kapcsolatban. Az oxfordi kiruccanás félmillióba kerül, és amikor ezt megtudtam, eléggé lelombozódtam. Megkérdeztem édesanyámat, és nagyon ferdén nézett rám. "Háát - mondta - Apuci kifizeti, de csak ha megvan a felsőfokú nyelvvizsgád angolból..."
Így hát az új célom: az angol felsőfokú nyelvvizsga! Nyár közepéig le kell tennem, ha még idén ki akarok jutni Oxfordba, de ha nem sikerül, megyek jövőre. Járok egy angoltanárhoz, Zsuzsához heti egyszer, és az iskolában is tanulok angolul. Szerintem meg tudom csinálni, bár nagyon nagy energiabefektetés kell hozzá. Tavaly letettem a német közepet egy év nyelvtanulás után, akkor nyolc év angol tanulás után csak leteszem azt a fránya felsőfokút! Nem becsülöm alá a feladatot, nehéz lesz, és nem biztos, hogy sikerül. Ha nem sikerül, megint próbálkozunk, utána megint és megint, mert én legkésőbb jövő nyáron részt fogok venni az ef nyelvkurzusán, ha törik, ha szakad!
A

Nem tudok leszállni a fellegekből...

...annyira boldog vagyok!
Nálunk, Az Illyésben minden évben van egy "Illyés Napok" rendezvény, közvetlenül karácsony előtt. (www.illyes-bors.sulinet.hu) Az Illyés Napokon nagyon sokféle dologban mérjük össze tudásunk, többek között van novellaíró verseny is. Ez úgy működik, hogy egyik nap (a háromból általában az elsőn) beülünk az iskola géptermei közül az egyibe, kapunk egy nagyon rövid cikket, és azzal kapcsolatban írni kell egy novellát. Hogy pontosan mit jelentett ez az azzal kapcsolatban, azt én nem tudtam egészen pontosan, és ez lett a "vesztem". Vagy talán nem is nagy veszteség. A lényeg az, hogy az utolsó Illyés Napon kihirdették az összes eredményt, és én nem voltam sehol. Nem is csodáltam, annyira nem éreztem jónak a novellámat, így mára szinte el is felejtettem, hogy írtam valaha egy novellát a WTC tornyában szörnyethalt zsidó származású magyar lányról és édesanyjáról. A címe A hírvivő volt.
Akkor miért is vagyok olyan boldog? Ma az utolsó óráról le lettem küldve a tanárihoz, hogy elkérjek egy kulcsot, és belebotlottam Timár Andár Tanár Úrba, akit én személy szerint iszonyúan tisztelek, habár engem sosem tanított. Magyart tanított a nővéremnek tavalyig, amikor Julcsi elballagott. A lényeg az, hogy a folyosón leszólított, hogy megmondja, hogy (ugyan nem tudja, mi lett a novellaíró versenynek az eredménye), szerinte én voltam a legjobb. Én nem győztem hálálkodni, talán ő nem is tudta, mennyire fontosak nekem a szavai. Közvetlenül utána tavalyi magyartanárom is mondta, hogy szerinte is nagyon jó voltam, és mindenféleképpen pályázzak az iskola következő, Nagy Pályázatán.
Mint utólag kiderült, a novellámat azért nem értékelték, mert nem a cikk témájáról szólt. Nem tudom, engem nem indított be a téma, hogy a Mikulás repülőit lelövi valami drogbanda, de gondoltam, a WTC tornyok katasztrófájában is szerepelt egy-két repülőgép...
Tehát, tényleg a fellegekben jártam. És nem csak azért, mert két, számomra fontos tanár vélte a munkámat kiemelkedően jónak, hanem azért is, mert rájöttem, mennyire szeretek írni. Otthon sok-sok versem van, novellám ugyan kevesebb, de csak mert nem foglalkozom velük eleget. Sokat olvasok, és sokat gondolkozok. Rengetegszer eszembejutnak témák, gondolatok, amiket szívesen leírnék, és íme, erre kiderül, hogy nem is olyan nagy butaságok. Ki tudja, talán még egyszer valami íróféle lesz belőlem. Ez az első szakma, ami igazán megmozdít bennem valamit. Igaz, a középszintű íróknak nehéz életünk van. Tehát a legjobbak között kell lenni. :)
A.