Keep existing

Kedveseim! Régen nem írtam, sokan tudjátok, hogy időközben már itthon, Magyarországon koptatom a Földet, lassan másfél hónapja. Sokminden történt velem azóta, és egyben semmi sem. Nem tudok másképp tenni, minden nap eszembe jut az iskolában rongyosra koptatott gondolat: bárcsak több szabadidőm lenne! Az elmúlt hat hétben azonban rájöttem, hogy mégis igaz a bölcsesség: az ember olyan állat, ami mindig azt akarja, ami éppen nincs neki. Én jelenleg munkanélküli, iskolanélküli, tehetetlen ember vagyok, és habár semmit nem kell csinálnom, azon vagyok, hogy nagyon-nagyon elfoglalt legyek. Megőrülök.
Nem is gondolnátok, milyen nehéz elfoglaltnak lenni! Gondolom most sokan gúnyosan, rosszallóan vagy épp fölényesen arra gondolnak, hogy mit dumálok itt nehézségekről, amikor tényleg semmi dolgom nincs! Ezért kérlek Titeket, csak egy másodpercre képzeljétek magatokat a helyembe. Háromnegyed évnyi kemény érettségire készülődés után kimentem három hónapot keményen dolgozni, majd hazajöttem, és egy nem várt villámcsapásként ért a semmittevés. Általában akkor vagyok elememben, ha iszonyat mennyirésgű elintéznivalóm van, ha nyomás van és sürgés-forgás. Annyira lebénultam, hogy hetekig alvajáróként járkáltam föl-alá, még most is néha érzem, hogy megbénulok, lefagy az agyam, és bármit képes lennék megtenni, csak arra ne kelljen gondolnom, hogy "mi lesz..."
Ugyanis fogalmam sincs, mi lesz. Decemberben Cambridge nyelvvizsgázom (nyugi, csak advance, bár Zsuzsa nem túl optimista), utána pedig a februári egyetemi felvételiket kell figyelnem. Nade milyen egyetem? Hol? Mennyiért? Hogyan jutok be? Milyen vizsgákat tegyek le? Maradjak Magyarországon vagy ne? (Nagyon nem akarok, nemakaroknemakarok!!!!)
Emlékszem, még kint voltam Bonnban, amikor az egyik borzalmasan sikerült egésznapos workshop és a Greggel és Ricardaval folytatott másfél órás "esti-kiveséző-meeting" után felültem a bicajomra, felkapcsoltam a lámpákat, és elindultam haza. Annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam elviselni az egy órás tekerés gondolatát, ezért kérdezek-felelekkel szórakoztattam magamat. Azt a játékszabályt állítottam föl, hogy "legyél őszinte magaddal". Ha most is ilyet kéne játszanom, valahogy így nézne ki:
- Hol szeretnél lenni egy év múlva ilyenkor?
- Angliában, Kanadában, Svédországban, az USA-ban vagy a világ végén (az afterpartyra már vettem jegyet!!!).
- Egyetemre akarsz járni?
- Egyöntetű igen a közönség soraiból.
- Miért akarsz egyetemre járni?
- Van más választásom? De most tényleg... Okos akarok lenni, jó munkát akarok, a papír is kell, meg hát... Anikó vagyok, az istenért is, hát mi mást csinálnék, ha nem tanulnék!
- Tudod, hogy az egyetemnél sokkal jobb iskola az élet?
- Miért, az egyetemen meghalnak az emberek? Amúgy már eddig is sok életet kaptam, nem kell félteni.
- ... Akarsz sok pénzt keresni?
- Igen.
- Miért?
- Amiért mindenki.
- És miért akar mindenki sok pénzt keresni?
- Eltartani a családot, taníttatni a gyerekeket, én utazni utálok, de egy apró faházat az erdő közepén el tudnék képzelni, amihez szintén pénz kell.
- Tehát családban gondolkozol. Akarsz gyerekeket?
- ...
- Akarsz gyerekeket?!
- Azt hiszem, igen. De nem akarom megszegni a játékszabályt, úgyhogy ne kérdezd meg mégegyszer.
- Hányat akarsz?
- Menj anyádba.
- Mikor.
- %(+!Ł$÷ߤ
- Szerinted sok pénz nélkül nem lenne élet? Félsz a szegénységtől, a pénztelenségtől?
- Gyűlölöm a pénzt, hogy mindent, ismétlem: mindent pénzzel mérnek manapság. Meg tudod venni az időt, a teret, az embereket, a szeretetet, a gyűlöletet, a fájdalmat, egyszerűen mindent.
- Komolyan így gondolod?
- Néha így érzem.
- Neked mi a legértékesebb ezen a világon?
- A saját tudatom, az a vákuumozott néhány négyzetcentiméter, amit csak és kizárhatóan a sajátomnak tudhatok.
- Félsz tőle?
- Néha. De inkább attól félek, hogy ez a tudat nem is az enyém. Attól félek, hogy csak az idő, a tér és a genetika tett olyanná, amilyen vagyok, és csak szerencséből nem vagyok kurva, politikus, diktátor, koldus vagy egy jelentéktelen senki Európából.
- Értékes vagy?
- Nagyon.
- Miért?
- Mi más maradna, ha már én sem így gondolnám?
- Mitől félsz a legjobban?
- Hogy tényleg olyan ez a világ, mint amilyennek 20 röpke év alatt megismertem: értéktelen, fájdalmas, mocskos, üres, és csak pusztítás létezik - építeni nem tanulunk meg sehol.
- Miért gondolod így?
- Nem gondolom így. Hazudok. Túl sokat olvastam.
- De van egy játékszabályunk!
- Szerinted ki nem szarja le a játékszabályokat? Ismersz te egyáltalán??!
- ...
- ...
- Miért?
- Már én sem tudom.

A.

Már pakolok

Ma reggel volt az utolsó munkába-biciklizés. Az idő az utolsó héten kiderült, mondhatnám megérkezett a nyár Bonnba - éppen amikor elmenni készülök. Vicces, talán igazuk volt a kollégáknak: ahova én megyek, oda viszem magammal a rossz időt, ahonnan elmegyek, oda megérkezik a kánikula. De be kell vallanom, sokkal kellemesebb őszi hűvösben kabátostul biciklizni, mint papucsosan az iszonyú kánikulában. Főleg azért, mert ugyan a munkahelyemen nem volt dress-code, de azért a rövidgatyót még itt sem tolerálták volna. Az ősz tehát Bonnban sokkal szebb eddig, mint a nyár. Már egy hete nem láttam esőt sem, ami egyenesen elképzelhetetlen volt az elmúlt három hónapban. :o)

Szóval ma mindent előkészítek, jelenleg a hátam mögött körülbelül tíz tömött táska várja sanyarú sorsát, iszonyú vicces. Mozdulni sem lehet a szobácskámban, mert három napra előre kell gondolkoznom: mi az, ami már csak otthon (értsd: Biatorbágy) fog kelleni, mi az, amire a bécsi workshop alatt lesz szükségem, és mi az, amit pénteken és szombaton, az Úton és az utolsó irodai napomon fogok használni. Szóval asszem beleírhatnám a CV-mbe a "logisztikai szakember" bullet pointot is. Mert megérdemlem.

Apropó, CV... Ugye az ember nem a semmiért dolgozik, ma utánajártam, hogy én miért is dolgoztam három hónapot. Minden "egyetemista" (ami elvileg én is vagyok, legalábbis a DT szerint) kap valamilyen feedbacket a cégtől, amiben részletesen le van írva, mit is csináltam. Vicces, mert amikor megérkeztem július elején, elvileg kaptam munkatervet, hogy mikor/hol/mit/kivel fogok dolgozni. Namármost ebben a leírásban messze meg sem volt említve olyasmi, mint például "4010 project organization" vagy "workshopmoderation in German", olyanokról nem is beszélve, mint a "visualization of 4010 feasibility study for Budapest and Vienna" vagy "understanding-Greg's-secret-language"... Már ha mond valamit, mert a legtöbbször egy-két mondatos instrukcióból ("briefingből") kellet komplett és összetett prezentációkat készíteni. Szóval nagyon kíváncsi vagyok, milyen feedbacket kapok, a szomorú az, hogy nekem kell utána rohangálni. Sőt, valószínű megírni is én fogom. Pénteken még van egy utolsó konzultációm Greggel és Ricardaval (azzal a két kollégámmal, akikkel a legtöbbet dolgoztam az elmúlt hónapokban) a feedbackkel kapcsolatban, meg egy utolsó "Aniko handovert" tartunk (NEM hangover!!!), ahol minden doksit odaadok nekik, amit én csináltam, és nekik nincs meg.

Utána otthon leszek. Hogy milyen érzés? Őszintén? Nem tudom. Még csak annyira sem tudom, mint amikor kijöttem Bonnba. Akkor tiszta volt, hogy nehéz lesz, tele lesz megoldhatatlannak tűnő feladatokkal és szituációkkal, amikkel megküzdök - és büszkén jelenthetem, visszanézve nyilvánvalóan a legtöbb esetben én győztem. :o) Otthon... nem tudom, tényleg fogalmam sincs. Sokakkal akarok találkozni, sok tervem van, rengeteg elintéznivalóm és utánajárnivalóm lesz, tanulni is akarok, nyelvvizsgázni, valamit kezdeni azzal a tudással, amit szereztem az elmúlt... 13 évben. :) Nem fogok egy helyben csücsülni, az biztos.

De azért az első héten pihenni akarok. Tavaly szeptember óta nem volt igazi vakációm, lehet kinézek egy kunyhót egy erdő közepén, elvonulok és - alszom.

Valószínű az első nap után beleőrülnék. :o)

VISZLÁT OTTHON DRÁGÁIM, SZOMBAT/VASÁRNAP JÖVÖK!!!!

Segítsetek majd nekem. nagyon. nehéz. lesz.

adios

A.

MÉG KÉT HÉT!!! :o)

...and I'm coming home...

Hullajó

Hát nekem sem kell sok a boldogsághoz! Ma reggel szép napsütésre ébredtem, tökre megörültem, hogy elmehetek a parkba egy könyvvel, néhány almával és az egyetlen megmaradt árva Twixemmel, de sajna mire a mosásom kész lett, csúnyán beborult az idő. Na mondom, akkor megint itthon-ülős-olvasós napom lesz, mint tegnap... Mostanában annyira sokat esett, hogy az elmúlt héten olvastam 300 oldalt a zseniális Stephen Kingtől (kitől mástól), a Horror Királyától. Ezúttal a Desperation című könyvét vettem a kezembe, ami valahogy egyszerűen túl jól van megírva. Éppen annál a résznél tartottam, amikor bemegy a csaj a pasijával egy elhagyatott, homokviharos város egyik házába, először találnak egy levágott kezet az akváriumban, aztán az emeletről Johnny Cash-t hallanak, úgyhogy felmennek, és találnak tizenöt hullát felakasztva a fogasokra - és mikor máskor dörögne az ég Bonnban teljes erőbedobással, ha nem itt?! Ritkán sikkantottam eddig föl olvasás közben, de most sikerült. Mondjuk akkora volt a durranás, szinte egyidőben a villámmal, tudjátok, az igazi DURRR! ami néha megtalálja az embert. Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy a horror és a tomboló vihar valahogy nem kóser együtt, úgyhogy inkább aludtam.

Stephen King Despreation

Délután aztán odébb állt a vihar, nekem pedig mehetnékem volt, elindultam sétálni egyet. Mentem a szokásos utamon, de előbb-utóbb unni kezdtem, már hatszázszor jártam arra. Letértem hát a főútról, be valami furi ösvényre. Mentem-mentem, egyszercsak egy sírba botlottam. Aztán mégegybe. Kiderült, hogy sikerült észrevétlenül bemennem a legnagyobb (és legzegzugosabb) temetőbe, amit eddig láttam. Emlékeztem valami kapura korábbról, de azt hittem, valami parkba érkeztem. Hát, gondoltam, ha már itt vagyok, körbe nézek. Az ég még jócskán felhős volt, félhomályba burkolózott minden, ráadásul rengeteg szomorúfűz, fenyő és mindenféle egyéb fa és bokor nehezítették a szabad látást. Jah, meg a kontaklencsém sem volt bent, de hétvégén sosem hordom. Megyek-megyek, nézegetem az ősrégi sírokat, amikor hallottam valami koppanást a hátam mögött. Valami furcsa koppanást. Valahogy erős volt, és biztos nem állattól jött. Egy pillanatra lefagytam, füleltem, képzeletemben már láttam a levágott kezet az ösvény közepén, ahogy a csont véresen kificcen a végéből, és ha hátra fordulok, egész biztosan tenyérre áll, láthatom a jegygyűrűt a negyedik ujján, de csak éppen addig, amíg elkezd kúszni felém, mint valami pók, rámászik a fejemre, befogja a számat és az orromat, és megfojt.

Ne hülyéskedj, gondoltam magamban, majd indultam volna tovább, amikor megint hallottam a tompa puffanást, amikor valami nehéz és puha esik le a magasból. Éreztem, ahogy az utolsó csepp vér is elhagyja az arcomat, úristen, gondoltam, most már két kéz van ott. Vagy egy egész kéz-had. Megfordultam, és láttam...

...a gesztenyéket. Olyan vigyorgó mintájuk volt, gyönyörű fényesen ragyogott a frissen kiszabadult barna bőrük, csodásan szépek voltak, és... nagyok. A talaj tele volt avarral, ezért hallhattam tompának a puffanást. Nem kéz - gondoltam, és a legközelebbi kijárat felé vettem az irányt. Bárhol jobb, mint egy temetőben gesztenyeérés közepén, főleg száz oldal horror és két óra masszív villámlás és dörgés után. Mire haza értem újra esett. Iszonyú éhes lettem hirtelen, előkaptam a bacont meg a tojást a hűtőből, csináltam magamnak fincsi tükcsitojcsit és nagy élvezettel befalatoztam - kanállal, mert a villám valahol eltűnt. Most pedig megyek vissza King bácsihoz, hogy megtudjam, mi történt azokkal a szerencsételnekkel a Desperation nevű kis faluban.

Biztos meghalnak. Brrroouuuáááá yeahh! :o)

A.

Még 21 nap...

Három hét.

Már csak három hetem van Bonnban, szinte hihetetlen. Ez a nyár úgy repült el, hogy szinte észre sem vettem. Az idő néha áldásos zsibbadtságban kúszott el fölöttem, néha boldogan suhant hétvégéről hétvégére, tegnap pedig a biciklin ülve gondoltam bele: három hét múlva ilyenkor már nem ott lakom, ahol eddig. Furcsa, a három hónap még mindig nem sok, még csak nem is fél év, de mégis… Kicsit egy egész életnek tűnik. És miért ne lenne az?

Anikó vigyorog a bicajáról a DT előtt

A kis zugomat nagyon megszerettem, és rájöttem, nem kicsit voltam szerencsés, hogy egy olyan helyre kerültem, ahol van fürdő és még a bicajomat is tárolni tudom biztonságban – mostanában mondjuk kint alszik az ajtóm előtt, egy kis falmélyedésben, mert többé én le nem megyek a pincébe, csak ha mosnom kell. Egy srác múlt héten jött ugyanúgy dolgozni a DT-hez, mint én, és mielőtt kijött, megkérdezte tőlem facebookon, mit tudok ajánlani szállásnak. Mondtam neki, hogy csak egy jótanáccsal szolgálhatok: Tannenbuschba ne menjen. A csákó megérkezett múlt hét hétfőn Bonnba két hatalmas bőrönddel, elment a Studentenwerk központjába, és két óra várakozás után kért szállást. Kapott… Tannenbuschban, a 2. épületben, ahol (mint kiderült) saját fürdőszoba sincs. Ráadásul az első emeleten lakik, ahol köztudott, hogy a konyhák borzalmasak, és öt emberrel osztja meg a fürdőszobájukat. Két méter magas, telivigyorú, szimpatikus hozzáállású csákó, de azért felfedeztem ugyanazt a kétségbeesést a szemében, amit én éreztem az első héten itt. Na majd belejön.

 Amikor Angliában voltam, sokszor kérdezték, mi volt a „highlight” amíg ott voltam. Ez egy hét esetében egészen egyszerű, tudsz ilyeneket mondani, hogy a Lego Land vagy a londoni út, vagy az angol kocsi vezetése, kacsaetetés, hajókázás, múzeumlátogatás, reggeli angol módra, ilyesmik. Nade három hónap esetén? Kicsit neccesebb. De én nem kímélem az időt, gyűjtögetem a listámat, és ha eljön az ideje, közzéteszem. Amíg még emlékszem rájuk. J

Most süt a nap itt Bonnban, ami csoda, úgyhogy összecűgölöm magam és nekiindulok a nagyvilágnak. Ha mázlim van, találok egy múzeumot nyitva, ha nincs, veszek egy „biciklizz a Rajna partján 580 kilométert” c. könyvet (ezektől hemzseg minden könyvesbolt), és elindulok neki a Rajnának a cangámmal.

AzErő LegyenVeletek! Mert még három hét, és jövök!!!

A.

Bonn Blog folytatás

Bonnba visszatért a nyár.
Ez sok szempontból nagyon jó, hiszen végre ki tudom tenni a lábamat Tannenbuschból anélkül, hogy bőrig áznék. Viszont ha esetleg itthon lenne dolgom, akkor csúnyán ráfaragok. A szobám, lévén a 11. emeleten van, néha nagyon meleg tud lenni, tegnap délután például majdnem harminc fok volt idebent. Ráadásul teregettem, a ruhákból a pára beszorult a szobámba, levegőt nem lehetett kapni. Valahol az állandóan zuhogó eső és a harminc fokos hőség közötti arany középút kellene, de hát így se jó, úgy se jó. Inkább élvezem, ami éppen adódik.
A jövő hetem lesz az utolsó "nyugis" hét, utána megint felgyorsulnak a dolgok. Két hét múlva workshop lesz Bonnban, egész napos készenlét, az én feladatom a "time-keeper", ami elsőre talán egyszerűnek tűnik, de valójában nagyon nem az. Arra kell figyelnem, hogy a résztvevők arról beszéljenek, amiről kell, és ne csússzanak ki az időből, mert rengeteg mindent kell megbeszélni. Udvariasan lekussolni embereket, hát izgi lesz.
Rá egy hétre Budapestre utazom, szóval ha valaki szeretne egy pillantást vetni rám, huszadikán estefelé érkezünk a Ferihegyre, én onnan az Oktogonra megyek Mamiékhoz aludni. Mehettem volna az Art 'otelbe is, de így a cégnek is olcsóbb, én meg találkozom Mamiékkal. :) A workshopon pedig moderátor leszek Ricardaval, angolul, kicsit hihetetlen... Már nagyon várom!
Ami viszont még izgalmasabb lesz, az a Vienna workshop. Sajnos insider problémák miatt a délelőtti moderációról lecsúsztunk, de a délutánit megtarthatjuk Ricardaval. Délelőtt még csak jelen sem lehetünk, úgyhogy valószínű lesz néhány óránk körbenézni Bécsben, ami nem sokszor adódik meg munkautak alatt. Ez a workshop 29-én lesz, egy nappal a munkaidőm lejárta előtt. Este hatkor végzünk, a többiek mennek vissza a reptérre, engem pedig Anyu fog felvenni és kocsival megyünk vissza Bonnba. Ezt főleg azért így oldjuk meg, mert tudunk felváltva vezetni. 30-án délig ki kell pakolnom a szobámból, jön a kivégzőosztag és legyilkolnak, ha elszakítottam a párnájukat. Vagy legalábbis nem adják vissza a kauciót, amit ki sem fizettem. Amúgy is mérges vagyok rájuk, mert mint megtudtam, a legtöbben 190 eurót fizetnek itt a szobákért, tőlem meg van képük 230-at kérni, gondolom vagy azért, mert nem vagyok egyetemi tag, vagy mert látták, hogy DT-s Praktikantin, fizessen a férgese, ha már van neki. Úgyhogy a kauciót majd akkor látják, ha piros hó esik. Szóval úgy számolok, hogy jó esetben 30-án hajnalban érkezünk, alszunk 1-2 órát, utána kipakolunk a kocsiba, elintézzük a házmester bácsit (akire haragszom, mert kiderült, hogy tökéletesen beszél angolul, júniusban viszont vidáman nézte, ahogy a némettel szenvedek...), utána Anyuval megszállunk még egy estére Bonnban, és Október 1-jén indulunk haza.
És ha most a nagyon őszintét akarjátok hallani: hiányoztok, meg minden, de basszus, nehéz lesz innen elmenni. Valahogy megszerettem ezt a kis üreget a 11-en, szeretem azt az érzést, hogy a magam ura vagyok. Mosok magamra, főzök, ha kedvem tartja, új barátokat ismerek meg, bármikor rápattanhatok a bicajomra, és ihaj, itt egy centrum, ott egy Rajna, múzeum, park, miegyéb. A munka nagyon izgi, bár folyamatosan érzem, hogy egy lépcsőfokot átugrottam, az egyetem bizony nem véletlenül munkahely előtt van, nem utána. Nade ez sem baj, ahol tudok, ott segítek, mostanában már kreatív munkákat is kapok, minden szép és jó.
Most megyek, palacsintát kell sütnöm. Felveszem a védőfelszerelésem, és behatolok a rettegett konyhába... ajjajj!!
ahoy
A.

Póóókok pókja pózol, óóó-jaj!

Tegnap éjjel álmomban meglátogatott a Nagy Testvér, és azt mondta: Life’s for sharing! Most tehát úgy tisztelgek Nagy Testvér előtt, hogy megosztom veletek néhány élményemet a közelmúltból.

Történt Bonnban, Jézus születése után kettőezer-tizenegy évvel és nyolc hónappal, a világ teremtése után 5772 évvel később, hogy kisütött a nap. Komolyan, nem viccelek, múlt szombat reggel ezzel a mondattal a fejemben ébredtem: „basszus, mi ez a furi fény?!” – a Nap volt a Fény, és ma délelőttig néhány perverzkedést figyelmen kívól hagyva hűséges volt hozzánk, egy-két rövid égszakadást leszámítva csudiszép időt kaptunk. Köszönjük, Napisten. Szombat reggel tehát nekiindultam a városnak, mint azt már olvastátok, jót mulattam, sokat ittam (vizet), vettem ezt-azt, este pedig villámnézőre voltam hivatalos a tannenbuschi diákszállás tetőteraszára. Az hagyján, de vasárnap igazi indiai chillis-gyömbéres csirkét ettem fincsi fehér rizzsel, amióta Chan barátom főz nekem hétvégénként, kifejezetten egészségesen táplálkozom. Vasárnap este lementünk biciklivel a Rajna-partra, ami egyébként nagyon közel, kb 3,5 kilométerre van innen, tehát no-time alatt lent lehet lenni. Nyolc körül értünk le, a naplementét még éppen elcsíptük, még a folyóba is bele-bele gázoltunk, kifejezetten élveztem. Főleg, hogy nem egyedül kellett lemennem. Majd elkérem Chan fotóit, hogy megmutathassam, tényleg nagyon jók (oké nem annyira, mint Zsuzsi fotóstáboros képei, de azért egy ámátőrtő’ megjárja vagymi). Hazafelé belebotlottunk a partmenti temetőbe, amit nem úgy kell elképzelni, mint az otthoni rim-rom giz-gaz félelmetes temetőket, hanem mint a német precizitás és tisztaságmánia mintapéldányát. Chan, indiai lévén nem nagyon értette, hol van – ők ugyanis elégetik a halottakat, és a kert végében temetik el, nincs kijelölt halottaknak szánt területük. Vicces volt nézni, ahogy mély áhítattal járkál a sírok között, miközben elmagyaráztam az egész temetési procedúrát. A végén megkérdezte, honnan tudom mindezt? Csak annyit tudtam felelni, hogy „de hát ezt mindenki tudja!”. Kivéve a világ másik felét…

Amilyen jól sikerült a vasárnap estém, olyan borzalmas volt a kedd reggelem. Az egy dolog, hogy a hónap legkényesebb napja volt ez számomra (aki nem érti: ha kétezer évvel ezelőtt élnék, kedden nem kellett volna felállnom ültömből, ha egy katona meg akarja nézni, min ülök). Viszont éppen ezen a napon találkoztam… hogy is írhatnám le? Nem pók, egész biztos nem pók: pók ekkora nem lehet. Én ekkora behemót vadállatot eddig csak az állatkertben láttam, nem is értem, hogy-hogy nem esett le a falról a gusztustalan nagy potrohával, a göcsörtös lábaival, vörös-gonoszul csillogó szemeivel, méregtől nyáladzó agyaraival… Szóval csücsült a pók a falon.

A történet ott kezdődik, amikor reggel fél lábbal még az álmaim világában, másikkal már az irodában lemegyek a pincébe a biciklimért. Kedd reggel kicsit később indultam, siettem, ezért amikor kihoztam a bicajomat a szobából, elfelejtettem lekapcsolni a lámpát. Időtakarékosságból nem akartam kitámasztani a bicikli bigyókáját, hanem csak neki akartam támasztani a falnak. És ott volt. A soha-nem-látott-méretű Szörnyeteg, milliméterekre a kormányon nyugvó kisujjamtól, epekedve várva hogy rám másszon, megöljön, vagy legalábbis szívrohamot okozzon a szimpla ottlétével. Az utóbbi majdnem sikerült, de gyorsan ventilálni kezdtem: gyönyörű magyar nyelvünk összes létező káromkodás-csodáját kieresztettem magamból, bazigyorsan hátráltam két lépést (figyelve, hogy a túloldalon ne közelítsek a falhoz, hátha többen vannak), és hálát adtam az Istennek, hogy reggel nem tettem be a kontaktlencsémet. Amikor kifogytam a káromkodásokból, lebénulva gondolkozni kezdtem: A verzió: vége van a világnak, megszűnök, jöhet az Armageddon. B verzió: addig sikítok, amíg valami nem történik. C verzió: veszek egy nagyon nagy levegőt, becsukom a szemem, és elmegyek Mellette az iszonyatosan szűknek tűnő folyosón. Magamban gyorsan a C verzió mellett döntöttem, még egyszer ránéztem a fenevadra, átmentem a bicajom túloldalára, és elindultam. Szerintem egy óráig tartott a három lépés, amíg elhagytam a veszély-zónát. Najó, lehet, hogy nem. Talán volt az két óra is…

Este megkértem Chant, hogy segítsen bevinni a biciklimet a garázsba, nem nagyon értette, mi bajom van. Könnyű annak, aki kígyókkal alszik és az óriáspókokat csak úgy fél kézzel odébbtaszajtja reggeli közben… De kaptam tőle egy fél pisztácia-héjat, amire rajzolt hajat, meg orrot-szemet-szájat, szóval nagyon cuki.

Hát ezeket akartam nektek mesélni, hallom otthon milyen iszonyú kánikula van, itt Bonnban az időjósok csak ködöt látnak a gömbjeikben – ami jelentheti azt is, hogy minden jósgömb elromlott, de azt is, hogy csúnya időnk lesz – már megint.

További szép, rémálom-mentes estét kívánok mindenkinek, küldjetek képeslapot meg csokit, adios!

A.

Helyzetjelentés

Halihó mindenkinek, hogy-s-mint vagytok? Töménytelen mennyiségű képeslapot küldtem szét megint, remélem, lassacskán majd megérkeznek. Tulajdonképpen meg is kérdezhetném a postán, hogyan lehet elsőbbségibe feladni a cuccot, de akkor nem lenne olyan izgi.

Ez a hétvége talán a legszebb eddigi bonni létem alatt, gyönyörű időnk volt tegnap, éjjel ugyan dörgött-villámlott, de ma reggelre kisütött a nap, és ha minden igaz, megyek a parkba meglátogatni a Flohmarkot Chandennel. Tök jó, mert itt Németországban ha bérletet veszel, van egy olyan akció, hogy hétköznap este hét után, hétvégén egész nap „vihetsz magaddal valakit”, akinek nem kell fizetnie. Channek van ilyen bérlete, a legtöbb kollégámnak is, szóval hétvégén ha nincs kedvem bicózni, meg van oldva a probléma…

Tegnap reggel összekészültem, és körülbelül tíz órakor már a biciklivel száguldoztam a központ felé. Bedobtam a szervizbe a kicsikét, ahol röpke 30 euróért felszerelték nekem a hátsó csomagtartót és az ott vett kosárkát még a tetejébe. Annyira nagyon örültem a kosárnak, hogy adtam 5 euró borravalót. Nameg a csákónak nem kicsit volt kék a szeme. Anyway… Miközben szerelték a biacjom, én beugrottam a Galerybe (ami egy nagy bevásárlócentrum, olyasmi, mint aaaa… nemtom, mindent kapsz drágáért, alul ékszerrel kezdesz fölül iPhone-nal zársz), ha jól emlékszem az eredeti cél egy toll vásárlása volt, hogy fel tudjam adni Julcsinak a képeslapot. Felmentem a legfelső emeletre, és megláttam ezt a szépséget:

A legolcsóbb magnó volt a boltban, de még így is kemény 58 euróba került. Megvettem, tehettem volna mást? Vettem térképet is, mert a családom legutóbbi látogatásakor sikeresen hazavitte Magyarországra a Bonn-térképemet, szóval könnyebb pénztárcával de boldogan távoztam a Galeryből. Hazahoztam a rádiómat (mellesleg nagyon huperszónikus, lejátszik cd-t, mp3-at, usb-t lehet rá csatlakoztatni, és ha az „FM” gombocskát megnyomom, garantált röhögőgörcsöt kapok a német rockszámoktól). Utána még visszamentem a városba, olyan szép idő volt, hogy kizártnak tartottam Tannenbuschban maradni. Bementem a Thalia könyvesboltba, és két gyönyörű órát töltöttem ott. Három emeletes könyvesbolt, az egész moziként van berendezve, le tudsz ülni olvasni a kamerák mögé, vagy éppen a nézőtérre, ahol kedved tartja. Tele van izgi könyvekkel, én egy naptárat találtam magamnak. Gyönyörű mintás az eleje, csak a hozzáértő szem veszi észre a Dávid csillagot a borítóján. Benne vannak a zsidó ünnepek, meg a keresztények is, persze mindez németül, szóval nagyon különös naptár. És olyan jó bele írni. J

Most viszont lelépek, jövőhéten megpróbálok rendszeresebben írni, egyébként számolom vissza a napokat, még egészen pontosan 41 napot töltök Bonnban. Vagy legalábbis jelenleg ez a terv él.

J

cheers

A.

Három történet

Hey Everybody,

sokaktól kaptam különböző csatornákon keresztül tapintatos üzeneteket, hogy nagyon gyorsan írjam tovább a blogomat, mert még esetleg bajom esik. J Ezúton is köszönöm nekik, íme az eredménye.

Drágáim! Bizony nem írtam olyan sűrűn, mint az elején, és ennek sok-sok oka van. Az egyik fő ok az, hogy örülök, ha élek munka után, és az időjárás sem sokat tesz hozzá a jókedvemhez – folyton esik, borult, tél van Bonnban. Sokszor esik, amikor jövök hazafelé, de már vettem magamnak nagyon baró esőkabátot három euróért, szükség esetére pedig esőnadrágom is van. Már csak esőcipő kéne… A másik ok egyszerűen az, hogy nem nagyon történik semmi. Ma reggel még lustálkodtam az ágyamban, és azon gondolkoztam, miről írhatnék, ami izgi. Három dolog jutott eszembe, és a további nyavalygások helyett inkább bele is vágnék az elsőbe (nem az esőbe). Legyen a címe…

Chen

Chen az egyik lakótársam, vagy nem is tudom hogyan nevezzem azokat a furcsa alakokat, akik a Tannenbusch 1-ben, a 11. emeleten tengetik napjaikat. Chennel kedden találkoztam először, amikor egy heti szennyesemet cipeltem le a mosószobába (ami persze a pincében van), és segített kinyitni a liftajtót. Amikor jöttem föl, még mindig a konyha körül ólálkodott, és elkezdett furcsa kérdéseket feltenni, mint pl. diák vagyok-e, mióta vagyok itt, ilyesmi. Tényleg azt hittem, valami furi beépített ember, aki csekkolja, ki-mit csinál. Szépen beszélt angolul, alapvetően szimpatikusnak tűnt, de a kérdések nem tetszettek.

Aztán később bekopogott a szobámba. Eddig az egyetlen „lakótárs”, aki bekopogott, az IT-csákó Christian volt, lengyel származású őslakos ebben a porfészekben, de már egy hete kiköltözött (minden patkány elhagyja a süllyedő hajót). Kicsit meglepődtem, amikor Chen állt az ajtóm előtt, de hoztam az udvarias formámat – erre meghívott kávézni csütörtökön. „The reason of my sleapless nights”, mondanánk a cégnél, és tényleg rémálmom volt kedd éjjel, a szokásos pókos, megint sikongatva ugrottam ki az ágyamból és letaroltam a szárítómat, ami a szoba másik felében volt felállítva. Nem mintha olyan nagy lenne a szobám, de azért mégiscsakmár! Kicsit kijöttem a rutinból az ilyen álmok terén, úgyhogy sokáig tartott elhitetni magammal, hogy ez a hely nem életre lett teremtve, alias a pókok tömeges felbukkanásának esélye igen csekély. Főleg az ágyam alól.

A történet lényege Chennel az, hogy túl vagyok életem első külföldi randiján, ráadásul egy indiaival. Anyunak nagy kő esett le a szívéről, amikor megtudta, hogy nem vietnámi, nem arab és még csak nem is afrikai. Körülbelül akkora fogok igazán beilleszkedni a 11. emeleti közösségbe, amikor visszamegyek Magyarországra. Nade ezért teremtette az Isten az internetet meg a facebookot, nem? Ráadásul rengeteget tanulok a diszkriminációról – a saját bőrömön. Kevésbé van arról szó, hogy itt ÉN vagyok a kisebbség európai létemre, hanem inkább az én diszkriminációmról tudok meg rengeteget. Könnyű ugyanis otthon a sulipadból mondani a szépeket, amikor viszont szemtől szembe áll veled egy srác, aki meghív egy sima kávéra, nem tudom nem észrevenni a bőre színét, a fekete szemét és a furcsa akcentusát. Az afrikai szomszédnőmtől pedig eddig kifejezetten rettegtem (néha furcsa hangok jöttek át... mintha ölnének valakit!), tegnap viszont a folyosón beszélgettem éppen Chennel, amikor megérkezett a pasijával. Chen ismeri a csajszit, együtt szoktak futni, és képzeljétek, az afrikai vadasszony mosolyogva mutatta be német, fehér bőrű barátját, majd bezárkóztak a szobába egy üveg bor társaságában. Megoldódott a hang-rejtély...

Szóval leomlott néhány szép elméletem, újat kell felépíteni, csak hogy néhány év múlva megint leomoljon. Így lehet csak előre haladni, még ha néha alapvető hitekről és gondolatokról van is szó. Hiszen nem kicsit voltam berezelve csütörtök este egy szimpla kávétól, pedig kifejezetten szép élmény volt! Látnotok kellett volna. Vicces volt!

Második történet: biciklitúra Ahrweilerig és vissza az esőben.

"Team-building" néven kedden biciklitúrán voltunk a csapattal, és Stephan immár rutinszerűen kiválasztotta a legesősebb napot, ami a hónapban előfordult. Hajnalban arra ébredtem, hogy veri az ablakomat az eső. Pontosan az ilyen esetekre dolgoztam ki a B tervet: U-Bahn és busz. Eddig nem kellett bevetnem, most viszont egész biztos ezt a verziót választottam volna. De nem, biciklitúra van, úgyhogy elővettem az összes vízálló cuccomat, a bukósisakomat, minden karácsonyfa-kiegészítőt a bicajomra, a hátizsákomat, elraktam két almát (ha esetleg bálnákat lehet etetni útközben) és nagy optimistán elindultam.

Hogy is írhatnám le? Felemelő érzés, ötször erősebbnek érzed magad tőle, és néha elszállsz. Nem, nem LSD. Ez a szakadó esőben biciklizés kihagyhatatlan élménye. Vagy nevezhetném bicikli-merülésnek is, mert tulajdonképpen alulról, felülről, oldalról, mindenhonnan víz jött, egy idő után teljesen mindegy volt. Az irodában volt a találkozópont, az épületbe belépve egy pillanatra beugrott Apu: amikor először mentünk együtt az irodába bemutatkozni, és azon parázott, hogy „működik-e itt a farmernadrág”… Vigyorogva caplattam végig csuromvizes zokniban és csöpögő hajjal az öltönyös emberek között az irodának a túloldalára a többiekhez, ahol ugyanolyan ázott kollégákkal találkoztam, mint amilyen én voltam. Ez kifejezetten megnyugtatott. Aztán röhögőgörcsöt kaptunk Stephantól, a Bosstól, aki rövidnadrágban, zokniban és egy hatalmas hátizsákkal a hátán érkezett. Természetesen egy négyzetcentimétere sem volt száraz. Nem lehetett rá haragudni.

Az eső körülbelül tíz órakor elállt, úgyhogy zoknis-reggelit tartottunk a kantinban, rengeteget nevettünk és sok-sok insider-fotó készült. Utána nagy optimistán elindultunk a röpke 45 kilométeres túránkra (ami eredetileg 30 kilométeresre volt beígérve), Linzig szép időnk volt, de amikor átkompoztunk a túloldalra, kezdett megint csöpögni. Aztán esni. Majd zuhogni. Ekkor jelentette ki Stephan, hogy mivel háromra asztalrendelésünk van Ahrweilerben, nem állunk meg, már csak öt kilométer. Ami tíz kilométert jelentett zuhogó esőben és szélben. Na akkor megnőtt kicsit a főnökgyilkosságok esélyessége, de nagyon finom pezsgőt, bort és sajtot kaptunk cserébe, úgyhogy megbocsájtottunk. Egyelőre…

Harmadik történet: szerződés.

Kicsit nagyon elegem van ebből a témából, megkeseríti az életemet, és nem tudom, hogyan lehet nyugodtan dolgozni, hogy közben folyton csesztetnek a szerződés miatt. Leginkább sehogy. José, akivel még soha nem találkoztam, tegnap írt Stephannak e-mailt (engem cc-re rakott), aztán Tobinak (megint cc…) és még Danielának is, a csapat titkárnőjének (cc….), hogy „Anikó még mindig nem küldte el a szerződését és a dokumentumokat”. Namármost. 1: megszerezni a német adókártyát úgy, hogy a német nyelvtudásom a gyroskérésig és a Scheiße-ig terjed, nem túl egyszerű. Főleg nem akkor, ha a „Finanz Amt” egészen pontosan akkor van nyitva, amikor én melózom. Csütörtökre ki kellett vennem egy szabadnapot, hogy be tudjak menni. 2: kamuznom kellett, hogy német bankszámlát nyithassak, ebben az országban ugyanis az Európai Unio ellenére nem nyithatsz bankszámlát, ha nem laksz Németroszágban minimum hat hónapig. Sikerült kifognom a Volksbankban egy nem túl intelligens nénit és az egy hete ott dolgozó asszisztensfiúját. Néhány homályos célzással arra, hogy az egész életembe a T brand világuralmára szentelem (természetesen Németországban dolgozva), sikerült elérnem a célom. Mondjuk elkérték a szerződésemet a kollégiummal, amin feketén-fehéren le van írva a két hónap, de amikor elkezdtem siránkozni, hogy milyen iszonyú az a hely, és hogy egész biztos napokon belül elköltözöm Bad Godesbergbe, ami a legdrágább része Bonnak, megenyhültek. (Ennél a résznél a Sors nagyon jó rendezőnek bizonyult, ugyanis sms-t kaptam az iPhone-ra, amit látványosan elővettem és újgazdag-fejet vágtam). Szóval nem kevés színészi tudásra van szükség ebben az országban, ha külföldiként bankszámlát akarsz. Az egészségbiztosítótól pedig… hát nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Két hete elfaxoltam nekik a papírokat, és vártam. Vártam. Egyszer hívtam őket múlt héten, de nem vették fel. Most már égető lett egy picit a dolog, kétszer kellett csörgetnem, hogy valaki felvegye. Ez a Valaki egy férfi volt, csekély angoltudással, és szerintem vagy LSD-zett, vagy megkérték a kezét, de komolyan olyanokat mondott, hogy majdnem leestem a székről, annyira nevettem (vagy sírtam? passz...). Nagyon viccesnek találta például a nevemet, amit minimum öt percig próbáltunk lebetűzni. Megkérte, hogy neveket csatoljak a betűkhöz, és amikor a C-re csak a Cézár jutott eszembe, elkezdett röhögni: „Ceasar, that’s good, very good!”. Majd nevetett még egy ideig, miközben biztosított, hogy ő nekem dolgozik, a nap 24 órájában. Nem akartam elhinni… 12 perc múlva (ami a nevem lebetűzésével és az e-mailcímem leírásával telt) kiderült, hogy már két hete megvan a dokumentum, ami kell nekem, csak nem küldték el, ugyanis nem kértem. Hát kérni kell! Oké, ezt megjegyeztem magamnak. Mélyen. Fúú, nagyon mélyen...

Tanulság: a bürokrácia mindenhol ugyanolyan gusztustalan a Világ Minden Pontján. Remélem, jövő hét elején már minden dokumentum meglesz, egyedül az adókártyától félek, mert azt csak csütörtökön igényeltem. Max elküldöm az eddigi dokumentumokat (kb. 20-25 OLDALNYI anyagot – könyörgöm, három hónapot melózom itt!), a tax-card meg megy majd utána. De most én hívom fel őket, mielőtt óriás magenta betűkkel felírják a T-épület homlokzatára, hogy „Aniko Tarczy has STILL NOT SENT THE FUCKING DOCUMENTS!”

Ma szar idő van, mint mindig, de este elvileg megtanulok indiaiul főzni a konyhában, nem tudom, hogy az „indiai” vagy a „konyha” része fog-e megölni. De kiürítem a fejemet, eldobom az előítéleteket, és megveszem a koporsót.

Jó lesz! J

Adios.

A.

Fáradt blog

Drágáim!

Sajnálom, hogy nem írtam részletes beszámolót a budapesti workshopról, őszintén szólva annyira fáradt voltam a múlt hét folyamán, hogy örültem, ha aludni tudok. Megpróbálom most már összeszedni magam, csak tudjátok az van, ha az ember nyolc-tíz órát ül gép előtt munka közben, nehezen veszi rá magát arra, hogy hazaérve megint leüljön pötyögni... De azért írok néhány sort, hogy megnyugodjatok: még élek, minden rendben, a nyuszik, a felhők és a család is a helyükön. Én meg leginkább. Még mindig. :)

Először is szeretném őszintén megköszönni mindankinek a sok-sok üzenetet, képeslapot, sms-t, mms-t, személyes megjelenést etc., amivel a szülinapomkor megleptetek. Sokat jelentett, és kérlek titeket, hogy a továbbiakban is szorgosan üzengessetek, néha-néha sms-sel vagy e-maillel is meg lehet dobni engem, főleg mert nagy valószínűséggel nem megyek haza hónap végén, hanem csak október elején. Így a másfélszeresére nő a kintlétem, és a távollétem is otthonról. Az élet nehéz errefelé, de néhány kósza hír megkönnyítheti.

A szülinapom egyébként nagyon jól sült el, sikerült még engem is meglepni, pedig mint tudjuk, ez nem egyszerű feladat: családom szombat délkörül megjelent egy kisebb teherautóban - igen, az egész családom, röpke 6 ember. Arra számítottam, hogy nagyjából két-három látogatóm lesz, ennek megfelelő mennyiségű hellyel és piával készültem, de szerencsém volt: sok jó ember kis helyen is elfér, valamint a sok jó ember készül hat literes pezsgővel, amikor az isten lánya húsz éves lesz (ha én vagyok a lánya, ki az isten??????) - csak hogy ne legyen szóismétlés. Abban jó vagyok.

Félre a mókát, családom ittléte alatt megtelt az életem mindenféle jóval. Meg a falam pezsgővel. Meg a padlóm pezsgővel. Meg az ágyam pezsgővel. Egy szó mint száz, jól szórakoztunk. Olyan fincsi feketeerdő-tortát hoztak, amilyet még sosem ettem (vajon tudták, hogy ez a kedvencem, vagy csak beletrafáltak?), igaz, amikor megpróbáltam berakni a hűtőmbe, kemény küzdelmet kellett folytatnom a vajas bödönnel, a tejes palackkal és a csokoládépuddinggal, de nyertem. A torta azóta elfogyott. A hat liter pezsgő is...

A programunk sajnos nem volt túl bő, mert hétfő délben már mentek is tovább a többiek Franciaországba, egy hétig nyaralnak még. Én a hétfőt kivettem szabadnapnak (valószínű az egyetlen szabad napom volt ez az elkövetkezendő két hónapban), úgyhogy miután elmentek, tudtam pihenni. Csak hogy érzékeljétek, milyen volt a múlt hetem: hétfő reggel 3:45-kor keltem, este 23:30-kor kerültem ágyba, kedden reggel 5:45-kor keltem, este pre-event volt, úgyhogy csak éjfél körül értünk vissza a szállodába, szerdán 5:15-kor keltem, de reggel hatkor, amikor harcidíszben megjelentünk reggelizni, kiderült, hogy csak hatharminctól van reggeli... letoltuk a workshopot, este 9:35-kor indult a gépünk vissza Bonnba, hajnali 1:30-kor már a tannenbuschi szállásomon voltam, csütörtökön pedig hétkor keltem, hogy kilencre beérjek dolgozni. Valamilyen furcsa perverzió miatt csütörtökön hétig melóztam, pedig ötig van hivatalosan a munkaidőm, szóval pénteken már nem nagyon működtek az érzékszerveim. Úgy nagyon nem.

A workshop egyébként jó volt. De mint megtudtam, szakmai titok. Nem tudtok semmit. Naugye.

Oké tovább nem fárasztok senkit, még néhány összefoglaló infó:

- Ma láttam egy kisnyuszit, aki a fél tenyeremben elfért volna. Jó tudni, hogy őket nem zavarja az eső.

- Volt két nap nyár Bonnban. No para, már elmúlt.

- Ma reggel észrevettem, hogy véletlenül a családom kocsijában felejtettem az esőkabátomat.

- Bonnban mindig csak délután ötkor esik az eső. Kivéve ma, mert ma reggel esett, amikor nem volt esőkabátom.

- Ma ebédeltem Albert bácsival. Direkt erre az alkalomra megfésülködtem. Tényleg!

- Még MINDIG NINCS szerződésem, szerintem majd megkapom, amikor elmegyek a cégtől. HA megkapom... Tulajdonképpen mindegy.

- Ahogy Greg ma megjegyezte: Life is GREAT in general, but when you look at the details, it sucks. And as we all know: RETAIL IS DETAIL. Today he asked me whether we should dive in the lake (yes, we have a lake in the building). I said no. Tomorrow I'll say yes I guess...

cheeeersss and kisssesss and hugggsss and anything you want. next time I'll write my blog in English. Or in German.

A.

Még 3 nap...

Ma nagyon izgalmas volt a munkám. Két napja kiküldtem a magyar csapatnak egy ’emlékeztetőt’ arról, hogy várjuk a képeket/videókat/posztereket stb., amikről úgy gondolják, beleillik a 4010 style-jába. Az egész Core Team üdvrivalgással fogadta az első beérkezett e-mailt, majd rövid egyeztetés után úgy döntöttünk, én végignyálazom a linkeket és összegyűjtöm azokat a képeket, amik egy bizonyos foglalkozáshoz kell (többet nem mondhatok, titok!).

Úgyhogy ma leültem, és megnéztem, mit is kaptunk. Egy e-mailben összegyűjtötték az összes menő helyet Budapesten, az összes zseni grafikust, baromi jó style-blogokat, képregényeket, hemzsegtek a jó anyagok! Nagy része fedte a mi elképzeléseinket is, de nagyon izgalmas volt végigkutatni a képeket a különböző kocsmákról (Dürer, Corvin, Ellátó Kert, Fogas Ház, Gondozó, Szimpla, Kuplung, Instant, Tűzraktér, csak hogy néhányat említsek…), volt kép, amin még ismerőst is felfedeztem! Elég komoly, amikor Bonnban ülsz a DT-nek dolgozva, és az a feladatod, hogy a Szarvasi Ifjúsági Tábor táborvezetőjét copyzd be egy zip-fájlba (Sasha…). Naaaagggyon sokat mulattam ma! Greg a végén már feladta, hogy mindig megkérdezze, mi történt, amikor felnevettem. A nap végére egész szép kis gyűjteményt küldtem körbe a csapatnak, meglátjuk, mi lesz az eredménye jövő héten. Szinte hihetetlen belegondolni, hogy heteken keresztül feszített tempóban dolgozik nyolc ember az egynapos 4010 kick-off workshopon. Teljesen más mértékek, más értékrendszer játszik errefelé, mint amihez eddig hozzászoktam, és nagyon örülök, hogy ezt is megtanulhatom. Már egészen belejöttem a nyelvezetbe, mert itt nem angolul beszélnek, ez valami más, itt tudnod kell, mi a FYI (egyedül találtam ki!!! for your information….), a CW, a CV, a DKdL, az Art1st, ha ilyet látsz, hogy GH, JG, AT, DTa, abszurd módon rögtön hangokat, neveket látsz a betűk mögött, és már azon sem lepődsz meg, ha a hatalmas kantinban egy bazinagy léghajó mászkál az emberek feje felett… És tényleg!!! Ma valami kampánynap volt, ami nem csak távirányítható léghajóval járt, hanem magenta babzsákfotelekkel az aulában, és – hihetetlen módon – magenta színű mini-vattacukorosztással. Az egész épület cukorszagú volt ma, ha nem lett volna 15 fok és sötét egész nap, tényleg úgy éreztem volna magam, mint a vidámparkban!

Na hogy ne csak a szép oldalt lássátok: megint fáj a hátam, egyszerűen nem bírom magam az egyenes tartáshoz hozzászoktatni. Kéne valami ülőke vagy nemtom, ami nem engedi a hanyagtartást. Ráadásul a bicajom kormányát még mindig nem tudtam feljebb emelni, ami miatt biciklizni is csak görnyedten tudok. Fene. Holnap meglátogatjuk a bicajdokit, felrakatom a csomagtartót és megkérem, próbálja már meg feljebtoszni a kormányt, mert szétmegy a hátam.

Jaj már nagyon várom a jövőhetet!!! Úgy néz ki, hogy hétfőn lesz kb. két órám, amikor a többiek várostnéznek, én el tudok szökni picit. Kedden sajna 4-ig főpróba van (teljesen úgy érzem, mintha színdarabra készülnénk, amiben nem 8, hanem 20 előadó van!), este 6-kor pedig a Mostban találkozunk, hogy megnyissuk az év legjobb Workshopját. J Juppppíííí!!!

Puszinektek

A.

Fene a címekbe... 11. Bonn Blog

Jelenleg ülök a szobámban a gépem előtt, és nem bírom abbahagyni az idióta vigyorgást és táncikolást. Ha nem a tizenegyediken laknék, hanem mondjuk a földszinten, kiugranék az ablakon, és a végkimerülésig üvöltözném szét a környéken, hogy: VAN NETEM! VAN MOSÓKÁRTYÁM! ÉÉÉÉÉÉSSSS: MIKROFONOOOOOOM!!!

Ami azt jelenti, hogy véééégre valahára nem kell yoyora várnom, aki mostanában egyre kevesebbszer és rövidebb időre tűnik föl, hogy tudjak beszélni az otthoniakkal, ne csak röpke sms-ekben és félperces telefonhívásokban kommunikáljunk. Furcsa, de ezek a beszélgetések tartják bennem a lelket, ezektől függ a hangulatom, az virtuális köldökzsinór, ami nélkül tényleg éhenhalnék.

De hogy is történt a Csoda? Egy éve már, hogy megkaptam a HP gépemet, már akkor sem működött a mikrofon, de nem is nagyon hiányoltam. Nincs, hát nincs. Néha-néha próbálkoztam, itt-ott beállítgattam a hangerőt, láttam, hogy elvileg minden működik, be van kapcsolva, jó helyre van dugva, mégsem működik. Most azonban sürgőssé vált a dolog, úgyhogy ma elmentem a HIT-be vásárolni, vettem ezt-azt az otthoniaknak is, már készülök a jövő hétre. Magamnak pedig kinéztem egy fejhallgató-mikrofont, az egyetlen egy darabot, ami az áruházban kapható volt, potom 13 euróért. Hazajövök, nagy izgatottan (de nem túl bizakodva) beüzemeltem, kipróbáltam… semmi. Átfutott az agyamon, hogy ki tudna kihúzni a csávából, mert egész biztos valami olyan IT-varázsigére van szükségem, amit nem tudok a saját fejemből kifacsarni. Próbálkoztam is mindenkivel, aki elérhető volt msn-en, facebookon, bárhol, végül Jocira esett a választásom. Szegény Joci, a Drága megpróbálta kihámozni kétségbeesett, kesze-kusza és egyáltalán nem szakszerű kesergésemből, hogy mi is a probléma. Két keresztkérdés után (milyen op-rendszer van a gépeden? milyen típusú a géped? – a másodiknál majdnem elvéreztem…) küldött nekem egy linket, és mondta, hogy tőőcsem le a második letölthető bizbaszt.

Letöltöttem. Gép újraindít, Skype-ra felkapcsolódik, és hihetetlen, de a mikrofon MŰKÖDÖTT!! Tényleg nem akartam elhinni. Joci 1100 kilométer távolságból olyan profi módon oldotta meg a problémát, amit én még csak meg sem tudtam fogalmazni, hogy hihhhettettlenn! Uh gyerekek. Most tudom, milyen örülni valaminek. Joci, a Megmentő!

Na egy rövid helyzetjelentés: ma tele volt izgalmakkal a napom, először is amikor felébredtem, zuhogott az eső, de mire letusoltam, elállt, úgyhogy végül a bicikli mellett döntöttem. Már 520 kilométert mutat a szumma-számlálóm, de ez cseles adat, mert nem tudom, hogy kell lenullázni, és 150 kilométeren volt, amikor megérkeztem Bonnba – ami azt jelenti, hogy kb 370 kilométert tekertem azóta, hogy ennek a városnak az utcáit koptatom. Azért az nem rossz! Bonnban mondjuk nincs nyár, reggelente kabát-sál, esőkabát és miegyéb, borzalmas idő van. Greg azt mondta, hogy azóta van rossz idő, amióta a DT-nél dolgozom, biztos hoztam magammal a rossz időt. Figyelembe véve, hogy eddig milyen hőség volt otthon, lehet igaza van…

Másik izgalmas történet: DT-nél való munkásságom harmadik hetén megkaptam a szerződésemet, félig angolul, félig németül, de baromi hosszan. Van egy rész, ami a személyes lapom második része (az első részt még otthon töltöttem ki), ebben meg kell adnom midnenféle hivatalos adatot, mint pl. egészségbiztosítás legfrissebb mittoménmije, német bankszámlám száma és bankadatok, adószámom és legutóbbi adóbevallásom… bevallom, a fele szerintem nincs is. Holnap konzultálnom kell a német csajszival, hogy 1: nem adom le július 15-én az aláírt szerződést, lévén hogy július 20-án kaptam meg, 2: most akkor WTF van. Szerencsére a cégnél mindenki nagyon kedves, végtére is az alkalmazottak fele külföldi, ezért hálistennek nem néznek hülyének minden hülye kérdésednél. Az viszont nagyon valószínű, hogy a német bankszámlaszám nyitását nem úszom meg, úgyhogy nemsokára megtudhatjátok, hogyan kell Németországon banki ügyintézni. Alig várjátok, gondolom, minimum annyira, mint én.

Még egy cuki info: már harmadik hete dolgozom Európa egyik legnagyobb telekommunikációs cégénél, ráadásul egy olyan projektben, ahol az egyeztetések fele telefonkonferenciákon keresztül zajlik. Namármost kaptam vezetékes telefont is a lap-tophoz. Ez a telefon a következőket tudja: felhúzni a rolló az ablakon, lehúzni a rollót az ablakon, felkapcsolni a lámpát az asztalom fölött, lekapcsolni a lámpát az asztalom fölött, már csak kávét nem főz és gyereket nem nevel. De van valami, amit már harmadik hete nem lehet vele csinálni: telefonálni. Azt ígérték, hogy ezen a héten pénteken már fog működni, de… hiszem, ha látom.

Most már tényleg mennem kell aludni, holnap hosszú napom lesz, még elmormolok egy imát, hogy Isten adjon hosszú életet Jocinak és a Skype-nak (najó, meg a Telekomnak is), dögöljenek meg a gonoszak és éljenek a jók, utána szundimód.

Adios chicos!

A.

ps: bocsi a következetlen és hibás mondatokért, mostanában nagyon nincs időm átolvasni a bejegyzéseket. majd valamikor. cheers

Agenda

Na lássuk csak, milyen újdonsággal szolgálhatok ma nektek.

Nagyjából kezd körvonalazódni a következő két hónap haditerve. Jövő héten ilyenkor már nagyban workshopozunk Budapesten, szerdán este fejezzük be. Izgi lesz, mert elvileg este hatkor ér véget a program, a mi gépünk pedig kilenckor indul a Ferihegyről (a flight-bookingomban Ferihegy szerepel!), tehát elég kapkodós lesz. Kb. éjfélre érek haza Bonnba, másnap pedig kilenckor kezdek az irodában. Nem kicsit leszek fáradt… Jövő hét végén, a szülinapomon, ha minden igaz, Anyuék meglátogatnak Bonnban, augusztus elsején, hétfőn pedig már repülök Berlinbe refresh-workshopra. Berlinben leszek két napot, utána jövök vissza Bonnba, és kezdődik a 4010 Vienna Workshop előkészítése. Augusztus végén pedig megyek Bécsbe, hogy az osztrákoknak is letoljuk ugyanazt, amit a magyaroknak fogunk jövő héten. Persze kicsit más lesz, mert ez a projekt, amin dolgozunk, nagyon helyhez kötött, mindenhol különböző trendeket kell figyelembe venni, más-más videókat kell készíteni, tudni kell a helyi unikumokról satöbbi. Augusztus 31-én pedig utolsó munkanapomat töltöm, szeptemberben pedig…

…hát, az a holnap estétől függ. Mondjuk mivel nem jelöltem meg a fizetős szakokat sehol, ezért valószínűleg most sehova sem fognak felvenni. Őszintén szólva nem is bánom, mert ha szeptember elsején egyetemen kéne kezdenem, hát az izgi lenne. Az érettségi óta nem volt időm relaxálni, a vizsgák után volt egy hetem az előkészületekre, és az itteni lét tele van meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, új impulzusokkal, tanulnivalóval – ami szintén nem épp nyári vakáció. Úgy érzem, még éppen annyi energia van bennem, hogy rendesen helyt tudjak állni a mostani munkámban (a „rendesen” alatt értsd 150%-ot), de utána szükségem van kis időre, hogy utána teljes erőbedobással tudjak a továbbtanulásra koncentrálni.

Az élet egyébként most szép, tegnap végre kemény küzdelmek árán megszereztem az állandó internetkapcsolatot, már kártyám is van a mosógépekhez, ma mondjuk már kétszer cibáltam le a 11. emeletről a pincébe a szennyesemet, mindkétszer tele volt minden gép. Bezzeg szombat reggel üres volt mind… Na mindegy, ruhám még éppen akad, csak mondjuk Bé-kategóriás. Az időjárással igazán lehetne nagyobb szerencsém, bár Rosy, a munkatársam azt mondta, Bonnban a nyár áprilisban és májusban hallat magáról egy picit, utána szeptember végéig hideg van és esik. Baró, éppen a legjobbkor vagyok itt, mondjuk azt nem bánom, hogy nincs 39 fok, mint otthon, de ma cudarul eláztam hazafelé az 50 perces bicikliúton. Ennek örömére (és mivel már van netem) kinéztem, hogyan tudok tömegközlekedve eljutni a Telekomig, és egészen egyszerű, a villamossal el kell mennem a városközpontba, onnan pedig elvisz a busz egészen a DT bejáratáig. Ha esik reggel, kipróbálom.

Most viszont megyek, beveszek még néhány vitamint meg bogyót, nehogy lebetegedjek itt a Budapest Workshop előtt! Szigorúan tartanom kell a tíz órakor fekvést is, különben nem bírom a munkát másnap.

Küldjetek sok-sok energiát! És levelet! Még egyet sem kaptam!!! :’(:’( Pedig minden nap nézem.

Adios

A.

Flash-mob a kölni Dómban - videó :)

Cologne/Köln

Az alábbi bejegyzés vasárnap késő délután született, de yoyo csak ma reggel jött haza. Enjoy!

Ma délben elhatároztam, hogy most már bemegyek a bonni bicikliközpontba felszereltetni a csomagtartómat, úgyhogy összepakoltam mindenfélét, előkészítettem a táskámat, és már majdnem kiléptem az ajtón, amikor furcsa zajt hallottam magam mögül: az ablakomat verte az eső, de valami eszeveszetten. Baró, gondoltam, én márpedig nem fogok biciklin ázni, viszont itthon maradni sincs kedvem, miután jól rákészültem az útra, úgyhogy végül a bicaj csomagtartóját hátrahagyva céltalanul és dühösen nekiindultam a nagyvilágnak. Fogalmam sem volt, hova fogok menni, de tudtam, hogy tőlem nem messze (kb 200 méter) van Tannenbusch Mitte, amiről azt hittem, vasútállomás. Odaérve láttam, hogy inkább valami villamos-féle, megnéztem hát a jegyautomatát, hova visz a masina, és kiderült, hogy Kölnbe. Na, mondom, egyszer élünk, veszek egy napi jegyet Kölnbe. Tíz percig küzdöttem az automatával, amikor meguntam, odahívtam egy idős nénit, aki félelmetes rutinnal nyomogatta a gombokat, közben kikérdezett, hova megyek, meddig maradok, mit csinálok, mindent. Persze németül, de a hétköznapi németem kezd egyre jobbá válni.

Végül 15 eurót fizettem az oda-vissza jegyért, plusz minden tömegközlekedési eszközre felszállhattam másnap 2:00-ig. Az út egy teljes órán át tartott, ami azért furcsa, mert ez az U-bahnnak nevezett valami tényleg inkább a villamos és a hév furcsa kotyvasza volt, mégis órákon keresztül szelte a falukat és városokat. Nem nagyon tudtam, hol vagyok, de amikor Kölnbe érve megláttam a Dómot, már nem tartottam semmitől: akkora bazinagy az a Dóm, hogy még ÉN sem tévedhettem el. Mondjuk kicsit para volt, amikor az U-bahn lement a föld alá, de a „Dom” nevű állomást kiszúrtam magamnak, és gyors leszálltam, amikor odaértünk.

A mozgólépcső a föld alól egyenesen a Dóm bejáratához vitt. Hatalmas! Monumentális! Gyönyörű! El tudom képzelni, hogy a középkori ember megállt a Dóm előtt, és megijedt a látványtól. Egészen biztos kilométerekre ellátszott akkor, mindenki félhette és imádhatta ezt a hatalmas, de kecses Dómot. Arra számítottam, hogy borsos árat fogok fizetni a belépőért, de teljesen ingyen lehet bemenni. Belépve könnybe lábadt a szemem, azonnal megértettem, amit a gótikáról tanultunk. Ez tényleg valami emberfeletti, valami ősi, valami isteni dolog. Iszonyatos nagy kőoszlopok vesznek körül, amik aprólékos gonddal négyzetmilliméterenként ki vannak faragva, mintázva, díszítve. Az összhatás nagyjából azt üzen: „velem akarsz cécózni? Bocsi, az Úr Itt Van”.

Találtam magyar idegenvezető papirost, nagyon élveztem, hogy kis számocskákkal be van jelölve a Dóm egy-egy része, és hosszan lehet róla olvasni. Tényleg izgi volt, és talán először fordult elő, hogy nem csak úgy fotóztam bele a nagyvilágba, hanem előbb elolvastam, mit látok, utána meg lefotóztam. Egész jó képek lettek, facebookra majd feltöltöm, ha yoyo hazaér. Látogatásom már a vége felé közeledett, megcsodáltam a Dóm összes gyönyörűségét, amikor furcsa hangra lettem figyelmes: mintha angyalok szálltak volna le valahonnan, csodálatos énekhang hallatszott. Meghökkentem, mert körbenézve semmilyen kórust nem láttam, és nyilvánvaló volt, hogy az ének „élőben” ért el hozzám. Megyek a kijárat/bejárat felé, egyre erősödik a csodálatos ének, mégsem látok semmit (pedig még a kontaktlencséim is bent voltak!). Kiderült, hogy néhány turista asszony, valószínű kórustagok úgy jöttek be a Dómba, hogy daloltak. De valami iszonyatosan gyönyörűen, mintha csak azért születtek volna, hogy a Dómban ezt a dalt énekelhessék. Hát itt már tényleg könnybe lábadt a szemem, miközben figyeltem a farmernadrágos, kockás sálas, hátizsákos anyuka-korú néniket, miközben kettes-hármas, rendezetlen sorokban sétálgatva gyönyörű zenével töltik meg a Dómot. Kicsit flash-mob szerű volt, de a leggyönyörűbb flash-mob, amit valaha láttam/hallottam.

A java azonban csak ezután jött. A háromnegyed órás dómi létem után kijöttem az épületből, és valamilyen mosdószerűség után néztem. Találtam is rögtön, a Dóm baloldalán volt három kiírás németül, amiből csak a „WC”-t értettem, bementem hát, és dolgom végeztével azért még megnéztem, hova is csöppentem. Felfedeztem egy táblát, miszerint felnőtteknek a belépés 3 euró, diákoknak 1,5 euró, gondoltam, íme itt a lehetőség kipróbálni a nemzetközi diákigazolványomat, tényleg elhiszik-e rólam, hogy diák vagyok. Az igazolványt hatalmas csalódásomra nem kérték el, de kaptam egy papirost, és megmutatták nekem, merre menjek. Elindultam, rövid időn belül egy szűk csigalépcsőn találtam magam, mentem hát tovább. És tovább… És tovább… És még tovább… kezdett gyanús lenni a dolog, majd amikor az egyik ablakon kipillantottam, megértettem, hogy basszus, ez a csigalépcső a Dóm tetejére vezet! Barró, azonnal rákapcsoltam, a tériszony is rögtön jelentkezett, de leküzdöttem, mentem, másztam, vergődtem felfelé. Tudjátok, milyen magas ez az istencsodája? Mert én nem, de abban biztos vagyok, hogy nem két méter. Körülbelül 7-10 perc múlva találtam egy beugrót, ahova be lehetett menni, megörültem, hogy megpihenhetek, és bementem. Öt lépés és nyolc kanyar után hirtelen szembe jött velem az eddigi életemben látott Legnagyobb Harang. Irdatlan nagy volt! És megsokszorozta a nagyságát a randomszerűsége, fene gondolta volna, hogy a Dóm tetejében ilyen borzadalmas nagy harangot rejtegetnek! Előkaptam a fotógépemet, vadul kattintgattam, és közben nem akartam elhinni, hogy létezik ekkora harang. Amikor már kezdett kínos lenni, hogy a hatszázadik fotót csinálom a harangról, indultam tovább fölfelé. Mentem, mentem, mendegéltem, már alig kaptam levegőt, amikor megérkeztem a tetejére a kőből faragott csigalépcsőnek. Kiderült, hogy ez még nem a vége, vár rám egy lyukacsos fémlépcső, ami a Dóm tornyának a belsején vezet föl, tökéletesen a közepén, az iszonyat magasban, a széltől imbolyogva. Nagy merészen elindultam, de a felénél megálltam. Anikó, mondtam magamban, nehogymár eddig felmásztál, és most nem mersz tovább menni! Nemár! De vissza fordultam, nem bírtam. Ám amikor szembejött velem egy párocska, lesajnáló mosollyal az arcukon, meggondoltam magam, és őket követve már fel mertem menni.

Nem bántam meg. Az elém terülő látványt ugyan jócskán rontotta a rengeteg rács, de Istennek hála értük, ha nincsenek ott, egész biztos nem merem kinyitni a szemem. Egész Köln és a Rajna elém tárult, lenyűgöző látvány volt! Próbáltam mms-t küldeni, de jelentem: a kölni Dóm tetején nincs térerő. Biztos túl magas. :)

Lefelé menet megtaláltam az önkioldót a gépemen, úgyhogy tudtam néhány olyan képet csinálni, amin én és a Dóm is rajta vagyunk. Kimondottan csodás képek, persze főleg miattam. Kölnben még bóklásztam picit, de kezdtem fáradni, meg dühös voltam, mert nem találtam a csokoládémúzeumot. Megint korábban is eszembe juthatott volna bemenni az információba, ami közvetlen a Dómmal szemben van, de természetesen ennyi eszem nem volt, csak amikor már indultam haza, tértem be az info-pointba és vettem meg Köln egész történetét és látványosságait holmi két euróért.

Szóval csodás napom volt. Fagyiztam, Dómot másztam, kifundáltam az U-bahn rejtélyeit, és most olyan fáradt vagyok, hogy csuda. Megyek is pihizni.

Adios!

A.

Vasárnap reggeli bejegyzés

Nagyon vicces történetem van Nektek, legalábbis nekem nagyon viccesnek tűnt tegnap éjjel 23:21-kor…

Történt vala, hogy szombat reggel lévén, amikor ifjú még a hétvége, eldöntöttem, mosással kezdek, hadd száradjanak meg estére a ruhák. Összeszedtem, kiválogattam a fehéret és színeset, mérlegeltem, melyiket mossam ki először, elővettem a mosószert és öblítőt, majd lecaplattam a Kellerbe (pince), a mosógépekhez. Furcsamód még egyik gép sem dübörgött, úgyhogy kiválasztottam a középsőt, ruha berak, mosószer és öblítő beönt, becsuk, start. Nem indul. Mi a frász van? Megint megnyomom, semmi. Megnyomok valami másik gombot. Aztán minden gombot. Semmi. Baró, gondoltam, átpakoltam a ruhákat a szomszédos gépbe, mosószer és öblítő beönt, ajtó becsuk, és itt jött be az ajtón C.

C azért kapta ezt a nevet, mert bemutatkozott ugyan, de csak annyit értettem, hogy C-vel kezdődik. C brit lány, vörös hajjal és szeplőkkel, és nagyon kedves. Amikor nem tudtam elindítani századszor a gépet, odafordultam hozzá (azonnal angolul, ebben a koleszben a lakók 90%-a nem német), és megkérdeztem, tud-e segíteni. Vizsgálgatja, nézegeti, megkérdezi, hogy használtam-e a kártyámat. Milyen kártyát, kérdem én? Hát azt, amit a megérkezéskor adtak, amire fel lehet tölteni pénzt, 1.30 euró egy mosás. Ja, mondom, nem, erről nem hallottam. Kicsit ijesztő látvány lehettem, a hajamat tépve, öblös magyar káromkodást hallatva, kétségbeesve álltam az immár második megtöltött mosógép előtt, és a ……………………..-ba kívántam Frau Helmst és az egész balkáni bandát, akik nem képesek normálisan informálni a lakókat. C meg is kérdezte, hogy „You aren’t too informed, are you?”. Erre elmeséltem neki, hogy két hete vagyok itt, és még netem sincs. Na erre még C is ledöbbent. Kérdeztem tőle, hol szerezhetek kártyát, mondta, hogy csak a Nasselstraßében, hétfőn, kedden és csütörtökön reggel 9-től délig. Itt már nagyon kétségbe estem, de C megmentett: azt mondta, ha van nálam 1.30 euró, elindítja nekem a gépemet a saját kártyájával. Nagyon megköszöntem, és megkérdeztem, melyik a szobája. 4.19. Oké, öt perc múlva ott leszek a munyval.

Mielőtt elváltunk C-vel, kicsit még csevegtünk és kiderült, hogy ő is praktikumon van, ő is a DT-nél (csak ő a HQ épületében, ami a Rajna túlpartján van, de hasonló távolságra, mint a Landgraben weg), és hogy annyira elege van már a kollégiumból (itteni Wohnheim), hogy ezen a hétvégén költözik ki egy itt megismert barátjához. Ezt rakjátok össze. Elköszöntünk, és néhány perc múlva ott álltam a 4.19 előtt, kopogok, senki. Gondoltam, még nem ért vissza, öt perc múlva megint próbálkoztam, megint semmi. Basszus, félreérthettem a szobaszámot. Mindegy, a biztonság kedvéért kiraktam egy post-itet az ajtajára, hogy ha hazaért, dobjon egy sort a telefonomra (a német számomat adtam meg neki).

Tegnap éjjel fél tizenkettőkor jön a döbbent sms: „Hey aniko! I’m from 419. I get your message. What can I do for you? Bye” – tehát egy teljesen ismeretlen X szombat este hazaér a buliból, és valami Anikó arra kéri, küldjön sms-t, ha hazaér. Fogggalma sincs, miért, arra sem lehet tippje, hogy az illető fiú-e vagy leány, meg különben is, WTF? Nagyon mulattam. Nagyon-nagyon.

Ma vasárnap, sajnos iszonyú vihar volt éjjel, az idő nagyon gagyi, Kölnből valószínű semmi sem lesz. De szerintem bemegyek a Centrumba, megnézem, milyen a túloldal. Nagyon remélem, hogy yoyo este még otthon lesz, mert akkor tudok még írni valamit a napomról, és elérhető leszek Skype-on. Meglátjuk.

A.

Ahrweiler

Ez a hét őrület volt. Ha esetleg itthon voltam, akkor a) aludtam b) ettem vagy c) telefonáltam. A három lételemem Bonnban. Csütörtökön például hazajöttem off-shore-ról délután hat óra tíz perckor, és szokásos Apu-telefont leszámítva másnap reggelig aludtam. Ennek örömére mondjuk pénteken nagyon sok energiám volt, sokkal jobb volt az idő is (halljátok, majdnem 20!!! fokot mértünk!), szóval az alvás nagy barátom.

A hét legizgalmasabb két napja a szerda-csütörtök volt. Nagyon jókor érkeztem a csapathoz, mert részt vehettem a team off-side-ján, amikor csapatépít a csapat. Szerda reggel kilenckor találkoztunk az irodában, persze mindenki ezerrel a gép előtt ült már fél kilenckor (én is… megfertőztek!), hogy az utolsó simításokat végezze. Aztán pontban kilenckor megjelent Stephan, ránkförmedt, hogy azonnal elhagyni az irodát, indulás van!

Hát az út. Juan kocsijába kerültem, róla tudni kell, hogy a csapat mókamestere, körülbelül 30-40 közötti, két gyerekes apuka hatalmas Volkswagennel, és Lolával, a Navigációval, aki nem fiú, hanem lány és csak spanyolul beszél. Juan kolumbiai lévén olyan vérmérséklettel rendelkezik, ami nem összeegyeztethető az útra figyeléssel vagy a koncentrált vezetéssel. Juan ugrál, teli szájjal röhög, vicceket mesél, forgolódik – és vezet. A kocsiban ült még Michael és Konrad, akik teljes nyugalommal ültek az autóba, bekapcsolták a biztonsági övet, megkapaszkodtak valamiben, és relaxáltak. Rutinos vén rókák, már nem először bízzák az életüket Juanra és Lolára. Én bezzeg… kissé zöld voltam a mélygarázsos eset után, amikor lementünk egy kanyargós nagyon-lejtőn, majd kiderült, hogy a garázsnyitó gomb odafönt van, mire Juan hatalmas vigyorral rükvercbe rakta az autót, és miközben azt üvöltözte, hogy „I’m just learning, I’m just learning!”, visszatolatott a kb. 15%-os emelkedőn. A radar néha majdnem kiakadt, de Juan megcsinálta.

Miután mindenki megérkezett a Rodderhof Hotelbe, rövid kávé után Stephan beterelt minket a konferenciaterembe, és elkezdtünk dolgozni. Tündériek voltak, mert a csapatban csak én nem beszélek jól németül, mégis végig angolul folyt a munka. Nekem ez a rész nagyon hasznos volt, mert mindenki elmondta a többieknek, mivel foglalkozik, milyen projektekben vesz részt. Egykor elmentünk ebédelni, itt már átváltott németre a beszélgetés, de azt a stratégiát dolgoztam ki, hogy figyelek a németre, a legtöbb dolgot megértem, majd angolul beszúrok ezt-azt, ők pedig németül folytatják. Elég vicces, de beválik. Délután még dolgoztunk egy kicsit (Stephan ebéd közben, az óráját birizgálva: „We are absolutely out of time.” Komolyan, mint a nyuszi az Alice-ban…), majd elfoglaltuk a szobánkat. Hát az nem volt semmi. Mindenki saját szobát kapott a négycsillagos hotelban. A Rodderhof egyébként a római kori Ahrweiler masszív kőfalán belül fekszik, gyönyörű szálloda. Négykor elindultunk várost nézni, csepergett az eső, de még így is lenyűgöző volt sétálgatni ennek a városnak az utcáin, még egy régi zsinagógája is van, ami most sajnos használaton kívül álldogál a templom és a kocsma között.

Ezután bepattantunk néhány taxiba, és elindultunk valahova. Ekkor már teljesen elvesztettem a fonalat, fogalmam sem volt, hova megyünk. A taxi elindult a domboknak, aztán valamilyen szűk földúton mentünk fölfelé egy darabon, mígnem megérkeztünk a cock-event helyszínére: egy hüttéhez. Az erdő közepén, kicsi kör alakú házikó, tényleg olyan, amibe az ember vándortábor alatt szokott botlani. Odabent a kör közepén hatalmas tűz égett (ami nagyon jól esett, mivel csak az Illyés-pulcsi volt rajtam, kabát nem), ott megmelegedtünk, kaptunk egy pohár pezsgőt, majd sorsolással három csapatra bomlottunk és elkezdtünk főzni. Na kinek a csapatába kerültem? Juanéba, természetesen, három másik lánnyal, Lisaval, Emmanuelaval és Rosyval együtt. Juan még ebéd előtt hosszan ecsetelte, hogyan kell jól elkészíteni a vastag steaket, most nagyon megörült hát, amikor mi húztuk a főételt: disznó és krumpli mártással. Juan itt volt, aztán ott, aztán amott, itt megtanított vágni, ott megtanított keverni, amott megtanított sózni, de Emmától is tanultam: hagymapucolás előtt rakj tüzet, hogy bele tudj nézni, amikor könnyezik a szemed a hagymától. Jó tanács!

Cirka két óra alatt mindennel készen voltunk, nagyon finom bor járt körbe, én az asztalnál Stephan, Anja és Tina közé kerültem, hatalmasakat nevettünk, jókat sztorizgattunk, ahogy fogyott a bor a poharamból, egyre jobban tudtam németül. Szóval nagyon jól éreztük magunkat, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hangulatos lesz. Egykor jöttek értünk a taxik, a szállodában belebújtam a hattttalmas ágyamba, és bevágtam a szundit.

Másnap sajnos elmaradt a biciklitúra, az időjárás ellenünk dolgozott, úgyhogy visszamentünk az irodába – dolgozni. Juan az autóban lelkesen magyarázta, hogy öt órát aludt, úgyhogy kicsattan az energiától, én meg arra gondoltam, hogy az én hét órás alvásom messze nem volt elég ahhoz, hogy vidáman munkába álljak. De muszáj volt, úgyhogy melóztunk ötig. Hazaérve bumm be az ágyba, abban a megnyugtató tudatban, hogy másnap péntek, már csak egy nap a hétvégéig.

És most itt a hétvége, újabb móka-party. Sajnos a mosás és rendrakás még vár rám, de holnap egy kölni kiruccanást tervezek, vonattal és bicajjal. Majd írok!

Ciao

A.

ps: képek facebookon!

Első hétvégi beszámoló

Hallottam hírét az otthoni kánikulának, részvétem. Itt olyan az idő, mintha csak nekem találták volna ki: kellemes 20-25 fok, sokszor egyszerre esik az eső és süt a nap, de lényegében jó idő van. Pénteken olyan szélvihar volt, hogy amikor kiléptem a 11. emeleti folyosóra, úgy éreztem magam, mintha egy hajó tatjára léptem volna. A folyosó vége ugyanis nyitott, csak egy gyengén szigetelt ajtó zárja el a szobaajtómat és az anyatermészetet egymástól. Furcsa, de nagyon élveztem ezt a szelet!

Az első igazi hétvégém egyedül kellemesen telt, sok elintéznivaló végére jutottam. A biciklimmel kapcsolatos gubancokat részben sikerült már kigobozni, és végre megtaláltam a bonni bicikliközpontot, ahol mindent megcsinálnak nekem, ha szépen mosolygok – ingyért. A bácsi annyira édes volt a szervizben, egy szót nem értettem abból, amit mondott, ő sem abból, amit én hebegtem-habogtam, de végül elégedetten jöttem el. Jót derült a kerékre „szerelt” leukoplaszton, megkérdezte, hogy most jöttem-e a kórházból. Tündérpofa.

Egészen otthonossá tettem ezt a kis szobácskát, habár péntek este nagyon elkeserítően kupis és piszkos volt. Fene gondolta volna, hogy ekkora mocskot tudok csinálni egy hét alatt. Elképesztő. A jövőben azt kell csinálnom, hogy minden nap végére tartogatok magamnak energiát az esti pakolgatásra, hogy a hétvégém ne ezzel teljen el. Vasárnap reggel felébredtem, és éreztem azt a mindent elsöprő erőt, ami biztos jele a takarítás-napnak. Nem részletezem. Nagyon durva volt. De most már tiszta a fürdő, tiszta a padló (néhány mosdónyi sötétfekete víz árán), kimostam és kiteregettem, már el is pakoltam mindent. Tisztaság, rend, pihe-puha minden.

Tegnap volt Eszter szülinapja, már 17 éves. 17!!! Az éppen tízzel több, mint amennyi illenék, hogy legyen. Felhívtam tegnap boldog szülinapot kívánni, kiderült, hogy éppen elkerüljük egymást, amikor én Budapesten leszek három napot, ő Berlinben van. Egyre őrültebb ez a szituáció… Néha még kidobja az agyam. Pedig állítólag az y generáció tagja vagyok, akik már szinte semmitől sem lepődnek meg. Hát, most tudott újat mutatni az élet.

Nagyon jól esik, hogy olyan sokan keresnek, Panni, Lilu, OrsiMorsi, Lillus, Nóri és Soma írtak facebookon, Bea, Dani, Kristóf és Évi is hallattak magukról így-úgy, még osztályfőnökömmel, Gabi nénivel is tudtam néhány sort váltani. Az internet nélkül egész biztos megőrülnék. A családommal is nagyrészt itt tartom a kapcsolatot, Zsuzsi nővéremmel naponta hülyülünk kommentekben, Julcsival, Anyuval Skype-on beszélek sokat, Csuri nagynéném is néha bekapcsolódik. Eszterrel nem tudtam nagyon beszélni, mert fent van a vasúton – egyik nap ebéd közben Stephan megkérdezte, hogy mit csinálnak a tesóim, és amikor megpróbáltam elmagyarázni a kisvasutat, teljesen kidobta az agyuk a sebességet. Értették, amit mondok, de nem tudták elképzelni a vasutat, amit gyerekek vezetnek. Pedig mondtam nekik, hogy Berlinben van ilyen, de ha minden igaz, Budapesten a workshop nem messze lesz a hűvösvölgyi állomástól (Eszter Berlinben, én Hűvösvölgyön, ááááá), majd megmutatom nekik, ha lesz egy szabad percünk – ami nem túl valószínű.

A két szabad napomon nem csak a takarítással voltam elfoglalva, szombaton jártam egyet a városban, ma pedig felfedeztem a Rajna hozzám közelebb fekvő partját. Láttam gyönyörű hattyúkat, csodaszép partot, tízpercenként közlekedő kompot és egy szépen kiépített bicikliutat a Rajna parton. A partmenti partja Bonnak elragadó, nagyon más, mint Tannenbusch. Angliára emlékeztet a kertjeivel, csöndjével, szép házakkal, szívmelengető környezetével. Nem lehet rossz ott élni.

A jövő hétre nincs sok tervem, holnap munkából hazajövet be kell ugranom valami vasalószerűséget szerezni, meg egy topánkát szeretnék venni, amit szoknyához fel tudok venni. Szerdán és csütörtökön team-off leszünk, csapatépítő program bicajozással és sörözéssel. Izgi lesz!! Majd mesélek.

Most alvás, holnap korán kelek. Puszi!

A.

Ahol jó...

Jelenleg két dolgot szeretnék a legjobban: egy masszást, és Frau Helms tartózkodási helyét. A masszázsért tényleg ölni tudnék, a hátam sajog, még nem vagyok túl tapasztalt aktakukac. A biciklizés sem a legjobb hátpihentetés, és az izomláz ugyan egyáltalán nem hallat magáról, ez a hátfájás azonban elég durva. Főleg mivel futni még nem tudtam amióta itt vagyok. Frau Helms pedig egyszerűen azért kell nekem, hogy rituális boszorkányégetést végezzek rajta, minél lassabban és fájóbban, annál jobb. Kiderült, hogy a néni valamilyen rejtélyes módon nem kapta meg az aláírt, beszkennelt és e-mailen átküldött szerződést (csatolva a banki igazolással 460 euróról), habár ama levél, amiben ezt kifejtette nekem (kemény egy mondatban), tulajdonképpen arra a levélre válasz, amiben a csatolmányok vannak. Ezen okból kifolyólag nem vagyok benne a rendszerükben. Csak egy hete itt lakom, de mindegy… Azonban internetem sincsen, ami lassan nagyon idegesít, főleg, hogy Frau Helmst körülbelül tízszer hívtam az elmúlt két napban, de vagy az üzenetrögzítővel beszélgettem (hétköznap délután kettőkor), vagy senki nem vette fel. Az e-mailre nem válaszol, szóval ha valaki esetleg tudja, hol lakik Frau Helms, lécci-lécci gyorsbagollyal küldje el a címet!!! Dankesehr.

Jó hír, hogy yoyo esténként általában otthon van, így Anyuékkal naponta tudok beszélni, Apum, a Tündérbogár pedig minden nap végén lecsekkolja, élek-e. Néhány napja valamikor munkaidő alatt csörgette meg a német számomat, amihez egy Nokia (kártyafüggetlen) készüléket adott kölcsönbe még korábban. Ennek a készüléknek a csörgőhangja a Karib tenger kalózai első részének a soundtrackje, ami azért vicces, mert már nem egy kollégám telefonja csörrent meg ugyanezzel a zenével. Volt valamikor valahol valamilyen T rendezvény, aminek ez a zene volt a témája, biztos azért állították be sokan. Néztek is rám nagy kerek szemekkel, amikor a Nokia muzsikálni kezdet! :) Vicces volt.

Nem tudom, mennyire volt érzékelhető a néhánnyal ezelőtti bejegyzésemben az a lelkesedés, ami hazautazásommal kapcsolatos. Tegnap mondtam Apumnak, hogy szerintem eddigi életem legfurcsább dolga lesz a 4010 Budapest work shop, ugyanis hazamegyek, de mégsem leszek otthon. Mindent a cég fizet, a repülőjegyemtől a szálláson keresztül a kajáig mindent, ám ezzel arányosan ők az időmet veszik igénybe. Úgy fogok a Bem rakparti Art Hotelben aludni, hogy tulajdonképpen bárhol máshol a világban lehetne a szálloda. Az itteni emberek, akik a DT-nél dolgoznak, teljesen természetesnek veszik ezt, körülbelül ami az én szemszögemből európai utazás, az övékből maximum egy buszútnak felel meg. Persze otthon is sokan élnek ilyen életet, legközelibb példa Apum, de eddig sosem láttam ezt ilyen közelről – talán az egy londoni kiruccanásunkat kivéve, amikor focimeccset nézni mentünk egy napra. Szóval furcsa lesz nagyon, érdemes majd 25-27 között (és utána) olvasgatni a blogomat. :)

Az első hétnek lassan vége, ha egy mondatos feedbacket kéne adnom, azt mondanám: jó helyen vagyok. Kicsit olyan, mint amit Peter Jackson, a Gyűrűk Ura rendezője mondott: ha elkeseredik valami miatt, megkérdezi magától, van-e olyan hely a világon, ahol szívesebben lenne, mint most. Hát, ha el is keseredem néha-néha, ami eddig csak egyszer fordult elő, akkor is tudom, hogy a mélyvíz mindig a legjobb tanítómester. Most a mély vízben vagyok, egy Niagarával a fejem fölött, és kíváncsian várom, ki fog kijönni ebből a vízből hét hét után.

A.

There and back again - Anikó tollából

Előző bejegyzéseim nagyrészt a munkámról szóltak, ma este engedjétek meg, hogy a mindennapokról írjak néhány izgalmas sztorit. Private-time, as we say it here. :)

Elvileg kilenctől ötig dolgozom, ám a legtöbbször inkább hat-hét felé jövök el az irodából, de ez teljesen az én döntésem. Alapvetően nagyon rugalmasan kezelik a munkaidőt, a fő az, hogy megcsinálj mindent, amit rád bíznak – az én esetemben amit elvállalok (mindent, amit lehet). A napjaim a reggeli dupla-ébresztő-szessönnel kezdődnek, az iPhone és a közvetlen szomszédban tanyázó templom egyesített erőkkel próbál kiverni az ágyból – kiderült, hogy Eszternek mégis igaza volt, a telefonom siet. De azért annyira nem, hogy a mély, öblös BIMM-BANGG-BAAAAMM ne okozzon kisebb szívrohamot minden reggel. Tusolás után valamit magamra kapok, hogy ki tudjak kamikázézni a konyhába tejért a teámhoz – anélkül teljesen használhatatlan vagyok reggelente. Sietek, mert ahhoz lusta vagyok, hogy bezárjam a szobaajtómat, amíg a konyhában vagyok, az emberek viszont már járkálnak, és hát ki tudja… Ma hajnalban is valaki rám akarta törni az ajtót, amíg rá nem jött, hogy rossz helyen van. Mázli, hogy zárom az ajtómat. A tejprojekt után jön a kontaktlencse-projekt, meg a ruha-projekt, meg a haj-projekt, meg a smink-projekt… komolyan mondom, visszasírom a régi szép általános iskolai időket, amikor zsuppsz ki az ágyból, hoppsz egy farmer, hoppsz egy póló, és egész nap úgy néztem ki, mint egy banya. Most azonban amikor kihajtok a bicómmal a tárolóból, már teljesen szalonképes vagyok, mondhatni, csinos…

Na nem sokáig. Az ötven perc biciklizés bizony meglátszik, főleg a hajamon. Eszternek ismét igaza volt, amióta itt vagyok, nem vettem fel a sisakomat. Kicsit parázok miatta (miért ne tenném), de van lábfényem, hátfényem és előfényem, gyakorlatilag két keréken guruló villogó karácsonyfa vagyok az utakon, eddig nem fordult elő, hogy valaki ne vette volna észre a jelenlétemet. A majdnem egy órás út alatt, amíg Tannenbushból eljutok a Landgraben Wegig, már bevett rituálékon esek át. A Piros Lámpák Birodalma Bonn, az út körülbelül egytizedét azzal töltöm, hogy a zöldet várom. Fügyülgetek, énekelgetek, nézelődöm… Van egy idős bácsi, körülbelül kilencven éves lehet, aki minden reggel tesz egy kisebb világ körüli utazást az Oppelner Straßén. Egy járókeretet tologat maga előtt, aminek a legmagasabb pontja körülbelül az orráig ér, a bácsi szemében pedig olyan élénk fény ég, mintha tényleg ő lenne Kolombusz a Santa Maríán. Nagyon cukin mindenkire, aki elmegy mellette, ráböffent egy iszonyatosan hangos ’Gutttten Morrrgen’-t. Hétfőn, amikor először találkoztam a bácsival, majdnem lefordultam a nyeregről ijedtemben, de kedden már számítottam a dologra, és még a visszaköszönésre is maradt lelki erőm, amit megjegyzem, a bácsi éles szemekkel figyelt és várt.

A bácsi után egy nagyon szép allén keresztül vezet az utam egészen a belvárosig, ahol felkanyarodok a Kennedy Brückére. Hülyébb nevet nehezen találhattak volna, mondjuk én ne pattogjak a budapesti Elvis Presley térrel… A Rajna túloldala maga Csodaország, rengeteg nyúllal, itt-ott egérrel, átszellemült arccal futó fiatalokkal és idősekkel, piknikezőkkel, és furcsamód a babakocsit futva tologató nagypapák rendkívül nagy számmal képviseltetik magukat a Rajna parti közösségben. Fejben már megvan a haditervem arra az esetre, ha egy cilinderes nyuszi hatalmas órát rázogatva a kezében elém ugrik, és üvölteni kezdi: ZUSPäT-ZUSPäT-ZUSPäT. Bringa eldob, lámpa lekapcs, fut.

A munkahelyemre megérkezve a nap legnagyobb kihívásával kell szembenéznem: parkolóhelyet kell találnom a bringámnak. Bonnban ugyanis autóval sokkal könnyebb ez a feladat, mint két- vagy három kerékkel, pedig a város tényleg televan biciklitárolókkal. Ha valahogy leparkoltam a szamaramat, lecsatoltam róla az összes kantárját (első lámpa, hátsó lámpa, sebességmérő, kulacs), az épületbe érve lövök magamnak egy sonkásszendvicset a menő T-kártyámmal, és kezdődik a meló.

A hazaút nagyon hasonlít a fent leírtakhoz, néhány különbséggel (például a nap más irányból süt, csak azért, hogy reggel és délután is a szemembe süthessen). Nade ezt majd holnap elmesélem, most inkább gyorsan posztolom ezt a bejegyzést, mielőtt yoyo, a szomszéd úgy dönt, hogy leszakad a világhálóról és bezuhan az ágyába (vagy egy kneipéba). Veszélyes ez az internet, olyan, mint a fény vagy a víz agy a levegő. Ha egy ideig nincs, koplalsz/fulladozol/összeaszol, és amikor újra hozzájutsz, feltámadásszerűen rácuppansz – ész újra az élők között vagy. Ma ezt éreztem, amikor körülbelül egy órával ezelőtt yoyo bekapcsolta a wifit, azonnal hívtam Anyuékat. Nagyon jól esett beszélni velük, Anyu sportnapot tartott, Csuri élvezte a magyar hőséget, Julcsi pedig a munkájáról mesélt sztorikat. Hát, hiányoznak. De InternetAtya azért sokat segít. Ha van.

Bis Morgen! :)

A.

Kedd esti bejegyzésem

Sajnos eddig nem volt netem, de yoyo hála a Magasságosnak hazaért, úgyhogy végre tudom közölni a kedd este írt bejegyzést. Hát íme, olvassátok, nagyon izgi. :)

Aki ismer, tudja, hogy a lehető legfurcsább dolgokon tudok parázni. Újabban első helyen szerepelt a „biztosítás-para”, ami egészen pontosan egy húzós pénteki napon vette kezdetét Budaörsön, a CIB bank fiókjában.

Volt egyszer, hol nem volt, Bonnba utazásom előtt egy héttel összeszedtem néhány elintéznivalót, autóba ültem, és elindultam. Ha jól számolom, aznap összesen nyolc helyen fordultam meg, a bicikliszerviztől a gyógyszertáron át a CBA-ig végigmasíroztam a környék városait, végül a budaörsi CIB-nél kötöttem ki, ahol az úgynevezett CIBEZZnek vagyok a tagja – ez a junior fiókot takarja. Sorszámot húztam, és szinte azonnal behívott egy kismama, és miután a fél életemet elmeséltem neki, lassan eljutottunk a biztosítás kérdéséig. Egészen pontosan egy órán keresztül voltam bent, ez idő alatt mindent megtudtam az életbiztosításról, betegbiztosításról, csomagbiztosításról, repülőkésésbiztosításról, még a fogamat is lehet biztosítani. Röpke évi háromezer-hétszáz forintért minden eshetőségre felkészült biztosítással léptem ki a zsebemben. Azám, de azt is elmondta az ügyfélszolgálatos csajszi, hogy ha külföldre megyek, akkor hatvan napig érvényes a szerződés, utána újra át kell lépni a határt ahhoz, hogy érvényes legyen. Én azonban hatvankét napot leszek Bonnban, gondoltam, most mi lesz?!

Ez a problémám ma megoldódott. Ugyanis hazamegyek a hónap végén. Ha jól emlékszem, július 27-én indulok haza repülővel, egy táskányi cuccal. Hogy miért? Hát kéremszépen az úgy volt, hogy a DTAG Retail Teamjének a 4010 projekttel foglalkozó Teamje mai két órás meetingjén a Budapesti tréninget szervezgette. Az angolul folyó tárgyalás után Gregor, a Félelmetes Ámde Jófej főnököm hozzám fordult: „Are you coming with us?” – kérdezte. „Nobody has invite me yet” – feleltem, mire ő: „I invite you now!” Szóval én is részt veszek a háromnapos tréningen, iszonyatosan várom, és nagyon örülök, hogy a segítségükre lehetek. Még van két és fél hetem arra, hogy igazán elmélyüljek a projektben, de a lényeget már most értem, főleg, hogy tényleg mindenbe bevonnak, ami a budapesti tréninggel kapcsolatos.

Néhány órával és jópár kávéval később újabb meetingünk volt, amin a 4010 koncepciójának átgondolása, frissítése volt a téma, itt ugyanis az a felfogás, hogy lehet, hogy jók vagyunk, lehet, hogy zseniálisak vagyunk, de fejlődni kell, amit csak úgy tudunk elérni, ha állandóan kihívásoknak tesszük ki magunkat, ha állandóan kérdéseket teszünk fel a saját működésünkkel kapcsolatban. Olyan dinamikus, optimista és innovatív munka folyik a Teamnél, amit otthon eddig nem tapasztalhattam meg. A hatékonyság és félelmetes precizitás mellett folyamatosan jelen van a nyugalom, az összeszedettség, senki nem kapkod, senki nem ideges, mindenki teszi az éppen aktuális dolgát. Iszonyú sokat lehet tanulni tőlük, és nem lennék normális, ha ezt nem használnám ki. Szóval felmerült a kérdés a meeting végére, hogy hol legyen a csapat brainstormingja. Még nem végleges a döntés, de a legvalószínűbb eddig Berlin, ami azt jelenti, hogy augusztusban Németország fővárosába is eljuthatok. Yuuueeeaaahhhh!!!!

Ilyen híreim vannak tehát a munkával kapcsolatban. A mindennapi életbe egyre jobban kezdek belejönni, a bicajomra ugyan még mindig nem sikerült felszerelni a csomagtartót, a netet pedig még mindig nem tudtam elintézni (az is kérdés, hogy ezt a posztot mikor/hol tudom közzétenni), de holnap megdumálom Stephannal, hogy tízre megyek csak melózni. A házibácsi ugyanis csak délelőtt nyolctól tízig elérhető, nekem viszont nyolckor legkésőbb el kell indulnom a DT-hez, ha kilencre oda akarok érni. A késésnél jobban pedig talán még a foginjekciót is kevésbé utálom. Sajnos a post office is csak hatig van nyitva, fix munkaidőm ugyan nincs, de hat előtt még nem végeztem. A képeslapokat ezért sajna csak a hétvégén lesz lehetőségem elintézni, esetleg valamelyik nap, ha korábban végzek, elmegyek a postára.

Apropó, jövő hét közepén az egész Retail Team off lesz, mert szerda-csütörtök csapatépítünk, főzőversennyel és biciklitúrával kiegészítve. „All free stuff”, ahogy Daniela mondta szegényes angoljával, már nagyon várom!

Tulajdonképpen a lehető legjobb időpontban érkeztem a DT-hez. Alig várom a folytatást! :)

A.