Póóókok pókja pózol, óóó-jaj!

Tegnap éjjel álmomban meglátogatott a Nagy Testvér, és azt mondta: Life’s for sharing! Most tehát úgy tisztelgek Nagy Testvér előtt, hogy megosztom veletek néhány élményemet a közelmúltból.

Történt Bonnban, Jézus születése után kettőezer-tizenegy évvel és nyolc hónappal, a világ teremtése után 5772 évvel később, hogy kisütött a nap. Komolyan, nem viccelek, múlt szombat reggel ezzel a mondattal a fejemben ébredtem: „basszus, mi ez a furi fény?!” – a Nap volt a Fény, és ma délelőttig néhány perverzkedést figyelmen kívól hagyva hűséges volt hozzánk, egy-két rövid égszakadást leszámítva csudiszép időt kaptunk. Köszönjük, Napisten. Szombat reggel tehát nekiindultam a városnak, mint azt már olvastátok, jót mulattam, sokat ittam (vizet), vettem ezt-azt, este pedig villámnézőre voltam hivatalos a tannenbuschi diákszállás tetőteraszára. Az hagyján, de vasárnap igazi indiai chillis-gyömbéres csirkét ettem fincsi fehér rizzsel, amióta Chan barátom főz nekem hétvégénként, kifejezetten egészségesen táplálkozom. Vasárnap este lementünk biciklivel a Rajna-partra, ami egyébként nagyon közel, kb 3,5 kilométerre van innen, tehát no-time alatt lent lehet lenni. Nyolc körül értünk le, a naplementét még éppen elcsíptük, még a folyóba is bele-bele gázoltunk, kifejezetten élveztem. Főleg, hogy nem egyedül kellett lemennem. Majd elkérem Chan fotóit, hogy megmutathassam, tényleg nagyon jók (oké nem annyira, mint Zsuzsi fotóstáboros képei, de azért egy ámátőrtő’ megjárja vagymi). Hazafelé belebotlottunk a partmenti temetőbe, amit nem úgy kell elképzelni, mint az otthoni rim-rom giz-gaz félelmetes temetőket, hanem mint a német precizitás és tisztaságmánia mintapéldányát. Chan, indiai lévén nem nagyon értette, hol van – ők ugyanis elégetik a halottakat, és a kert végében temetik el, nincs kijelölt halottaknak szánt területük. Vicces volt nézni, ahogy mély áhítattal járkál a sírok között, miközben elmagyaráztam az egész temetési procedúrát. A végén megkérdezte, honnan tudom mindezt? Csak annyit tudtam felelni, hogy „de hát ezt mindenki tudja!”. Kivéve a világ másik felét…

Amilyen jól sikerült a vasárnap estém, olyan borzalmas volt a kedd reggelem. Az egy dolog, hogy a hónap legkényesebb napja volt ez számomra (aki nem érti: ha kétezer évvel ezelőtt élnék, kedden nem kellett volna felállnom ültömből, ha egy katona meg akarja nézni, min ülök). Viszont éppen ezen a napon találkoztam… hogy is írhatnám le? Nem pók, egész biztos nem pók: pók ekkora nem lehet. Én ekkora behemót vadállatot eddig csak az állatkertben láttam, nem is értem, hogy-hogy nem esett le a falról a gusztustalan nagy potrohával, a göcsörtös lábaival, vörös-gonoszul csillogó szemeivel, méregtől nyáladzó agyaraival… Szóval csücsült a pók a falon.

A történet ott kezdődik, amikor reggel fél lábbal még az álmaim világában, másikkal már az irodában lemegyek a pincébe a biciklimért. Kedd reggel kicsit később indultam, siettem, ezért amikor kihoztam a bicajomat a szobából, elfelejtettem lekapcsolni a lámpát. Időtakarékosságból nem akartam kitámasztani a bicikli bigyókáját, hanem csak neki akartam támasztani a falnak. És ott volt. A soha-nem-látott-méretű Szörnyeteg, milliméterekre a kormányon nyugvó kisujjamtól, epekedve várva hogy rám másszon, megöljön, vagy legalábbis szívrohamot okozzon a szimpla ottlétével. Az utóbbi majdnem sikerült, de gyorsan ventilálni kezdtem: gyönyörű magyar nyelvünk összes létező káromkodás-csodáját kieresztettem magamból, bazigyorsan hátráltam két lépést (figyelve, hogy a túloldalon ne közelítsek a falhoz, hátha többen vannak), és hálát adtam az Istennek, hogy reggel nem tettem be a kontaktlencsémet. Amikor kifogytam a káromkodásokból, lebénulva gondolkozni kezdtem: A verzió: vége van a világnak, megszűnök, jöhet az Armageddon. B verzió: addig sikítok, amíg valami nem történik. C verzió: veszek egy nagyon nagy levegőt, becsukom a szemem, és elmegyek Mellette az iszonyatosan szűknek tűnő folyosón. Magamban gyorsan a C verzió mellett döntöttem, még egyszer ránéztem a fenevadra, átmentem a bicajom túloldalára, és elindultam. Szerintem egy óráig tartott a három lépés, amíg elhagytam a veszély-zónát. Najó, lehet, hogy nem. Talán volt az két óra is…

Este megkértem Chant, hogy segítsen bevinni a biciklimet a garázsba, nem nagyon értette, mi bajom van. Könnyű annak, aki kígyókkal alszik és az óriáspókokat csak úgy fél kézzel odébbtaszajtja reggeli közben… De kaptam tőle egy fél pisztácia-héjat, amire rajzolt hajat, meg orrot-szemet-szájat, szóval nagyon cuki.

Hát ezeket akartam nektek mesélni, hallom otthon milyen iszonyú kánikula van, itt Bonnban az időjósok csak ködöt látnak a gömbjeikben – ami jelentheti azt is, hogy minden jósgömb elromlott, de azt is, hogy csúnya időnk lesz – már megint.

További szép, rémálom-mentes estét kívánok mindenkinek, küldjetek képeslapot meg csokit, adios!

A.