Előző bejegyzéseim nagyrészt a munkámról szóltak, ma este engedjétek meg, hogy a mindennapokról írjak néhány izgalmas sztorit. Private-time, as we say it here. :)
Elvileg kilenctől ötig dolgozom, ám a legtöbbször inkább hat-hét felé jövök el az irodából, de ez teljesen az én döntésem. Alapvetően nagyon rugalmasan kezelik a munkaidőt, a fő az, hogy megcsinálj mindent, amit rád bíznak – az én esetemben amit elvállalok (mindent, amit lehet). A napjaim a reggeli dupla-ébresztő-szessönnel kezdődnek, az iPhone és a közvetlen szomszédban tanyázó templom egyesített erőkkel próbál kiverni az ágyból – kiderült, hogy Eszternek mégis igaza volt, a telefonom siet. De azért annyira nem, hogy a mély, öblös BIMM-BANGG-BAAAAMM ne okozzon kisebb szívrohamot minden reggel. Tusolás után valamit magamra kapok, hogy ki tudjak kamikázézni a konyhába tejért a teámhoz – anélkül teljesen használhatatlan vagyok reggelente. Sietek, mert ahhoz lusta vagyok, hogy bezárjam a szobaajtómat, amíg a konyhában vagyok, az emberek viszont már járkálnak, és hát ki tudja… Ma hajnalban is valaki rám akarta törni az ajtót, amíg rá nem jött, hogy rossz helyen van. Mázli, hogy zárom az ajtómat. A tejprojekt után jön a kontaktlencse-projekt, meg a ruha-projekt, meg a haj-projekt, meg a smink-projekt… komolyan mondom, visszasírom a régi szép általános iskolai időket, amikor zsuppsz ki az ágyból, hoppsz egy farmer, hoppsz egy póló, és egész nap úgy néztem ki, mint egy banya. Most azonban amikor kihajtok a bicómmal a tárolóból, már teljesen szalonképes vagyok, mondhatni, csinos…
Na nem sokáig. Az ötven perc biciklizés bizony meglátszik, főleg a hajamon. Eszternek ismét igaza volt, amióta itt vagyok, nem vettem fel a sisakomat. Kicsit parázok miatta (miért ne tenném), de van lábfényem, hátfényem és előfényem, gyakorlatilag két keréken guruló villogó karácsonyfa vagyok az utakon, eddig nem fordult elő, hogy valaki ne vette volna észre a jelenlétemet. A majdnem egy órás út alatt, amíg Tannenbushból eljutok a Landgraben Wegig, már bevett rituálékon esek át. A Piros Lámpák Birodalma Bonn, az út körülbelül egytizedét azzal töltöm, hogy a zöldet várom. Fügyülgetek, énekelgetek, nézelődöm… Van egy idős bácsi, körülbelül kilencven éves lehet, aki minden reggel tesz egy kisebb világ körüli utazást az Oppelner Straßén. Egy járókeretet tologat maga előtt, aminek a legmagasabb pontja körülbelül az orráig ér, a bácsi szemében pedig olyan élénk fény ég, mintha tényleg ő lenne Kolombusz a Santa Maríán. Nagyon cukin mindenkire, aki elmegy mellette, ráböffent egy iszonyatosan hangos ’Gutttten Morrrgen’-t. Hétfőn, amikor először találkoztam a bácsival, majdnem lefordultam a nyeregről ijedtemben, de kedden már számítottam a dologra, és még a visszaköszönésre is maradt lelki erőm, amit megjegyzem, a bácsi éles szemekkel figyelt és várt.
A bácsi után egy nagyon szép allén keresztül vezet az utam egészen a belvárosig, ahol felkanyarodok a Kennedy Brückére. Hülyébb nevet nehezen találhattak volna, mondjuk én ne pattogjak a budapesti Elvis Presley térrel… A Rajna túloldala maga Csodaország, rengeteg nyúllal, itt-ott egérrel, átszellemült arccal futó fiatalokkal és idősekkel, piknikezőkkel, és furcsamód a babakocsit futva tologató nagypapák rendkívül nagy számmal képviseltetik magukat a Rajna parti közösségben. Fejben már megvan a haditervem arra az esetre, ha egy cilinderes nyuszi hatalmas órát rázogatva a kezében elém ugrik, és üvölteni kezdi: ZUSPäT-ZUSPäT-ZUSPäT. Bringa eldob, lámpa lekapcs, fut.
A munkahelyemre megérkezve a nap legnagyobb kihívásával kell szembenéznem: parkolóhelyet kell találnom a bringámnak. Bonnban ugyanis autóval sokkal könnyebb ez a feladat, mint két- vagy három kerékkel, pedig a város tényleg televan biciklitárolókkal. Ha valahogy leparkoltam a szamaramat, lecsatoltam róla az összes kantárját (első lámpa, hátsó lámpa, sebességmérő, kulacs), az épületbe érve lövök magamnak egy sonkásszendvicset a menő T-kártyámmal, és kezdődik a meló.
A hazaút nagyon hasonlít a fent leírtakhoz, néhány különbséggel (például a nap más irányból süt, csak azért, hogy reggel és délután is a szemembe süthessen). Nade ezt majd holnap elmesélem, most inkább gyorsan posztolom ezt a bejegyzést, mielőtt yoyo, a szomszéd úgy dönt, hogy leszakad a világhálóról és bezuhan az ágyába (vagy egy kneipéba). Veszélyes ez az internet, olyan, mint a fény vagy a víz agy a levegő. Ha egy ideig nincs, koplalsz/fulladozol/összeaszol, és amikor újra hozzájutsz, feltámadásszerűen rácuppansz – ész újra az élők között vagy. Ma ezt éreztem, amikor körülbelül egy órával ezelőtt yoyo bekapcsolta a wifit, azonnal hívtam Anyuékat. Nagyon jól esett beszélni velük, Anyu sportnapot tartott, Csuri élvezte a magyar hőséget, Julcsi pedig a munkájáról mesélt sztorikat. Hát, hiányoznak. De InternetAtya azért sokat segít. Ha van.
Bis Morgen! :)
A.
1 megjegyzés:
Pesten tényleg van Elvis Presley tér? Hol???!
Megjegyzés küldése