Ahrweiler

Ez a hét őrület volt. Ha esetleg itthon voltam, akkor a) aludtam b) ettem vagy c) telefonáltam. A három lételemem Bonnban. Csütörtökön például hazajöttem off-shore-ról délután hat óra tíz perckor, és szokásos Apu-telefont leszámítva másnap reggelig aludtam. Ennek örömére mondjuk pénteken nagyon sok energiám volt, sokkal jobb volt az idő is (halljátok, majdnem 20!!! fokot mértünk!), szóval az alvás nagy barátom.

A hét legizgalmasabb két napja a szerda-csütörtök volt. Nagyon jókor érkeztem a csapathoz, mert részt vehettem a team off-side-ján, amikor csapatépít a csapat. Szerda reggel kilenckor találkoztunk az irodában, persze mindenki ezerrel a gép előtt ült már fél kilenckor (én is… megfertőztek!), hogy az utolsó simításokat végezze. Aztán pontban kilenckor megjelent Stephan, ránkförmedt, hogy azonnal elhagyni az irodát, indulás van!

Hát az út. Juan kocsijába kerültem, róla tudni kell, hogy a csapat mókamestere, körülbelül 30-40 közötti, két gyerekes apuka hatalmas Volkswagennel, és Lolával, a Navigációval, aki nem fiú, hanem lány és csak spanyolul beszél. Juan kolumbiai lévén olyan vérmérséklettel rendelkezik, ami nem összeegyeztethető az útra figyeléssel vagy a koncentrált vezetéssel. Juan ugrál, teli szájjal röhög, vicceket mesél, forgolódik – és vezet. A kocsiban ült még Michael és Konrad, akik teljes nyugalommal ültek az autóba, bekapcsolták a biztonsági övet, megkapaszkodtak valamiben, és relaxáltak. Rutinos vén rókák, már nem először bízzák az életüket Juanra és Lolára. Én bezzeg… kissé zöld voltam a mélygarázsos eset után, amikor lementünk egy kanyargós nagyon-lejtőn, majd kiderült, hogy a garázsnyitó gomb odafönt van, mire Juan hatalmas vigyorral rükvercbe rakta az autót, és miközben azt üvöltözte, hogy „I’m just learning, I’m just learning!”, visszatolatott a kb. 15%-os emelkedőn. A radar néha majdnem kiakadt, de Juan megcsinálta.

Miután mindenki megérkezett a Rodderhof Hotelbe, rövid kávé után Stephan beterelt minket a konferenciaterembe, és elkezdtünk dolgozni. Tündériek voltak, mert a csapatban csak én nem beszélek jól németül, mégis végig angolul folyt a munka. Nekem ez a rész nagyon hasznos volt, mert mindenki elmondta a többieknek, mivel foglalkozik, milyen projektekben vesz részt. Egykor elmentünk ebédelni, itt már átváltott németre a beszélgetés, de azt a stratégiát dolgoztam ki, hogy figyelek a németre, a legtöbb dolgot megértem, majd angolul beszúrok ezt-azt, ők pedig németül folytatják. Elég vicces, de beválik. Délután még dolgoztunk egy kicsit (Stephan ebéd közben, az óráját birizgálva: „We are absolutely out of time.” Komolyan, mint a nyuszi az Alice-ban…), majd elfoglaltuk a szobánkat. Hát az nem volt semmi. Mindenki saját szobát kapott a négycsillagos hotelban. A Rodderhof egyébként a római kori Ahrweiler masszív kőfalán belül fekszik, gyönyörű szálloda. Négykor elindultunk várost nézni, csepergett az eső, de még így is lenyűgöző volt sétálgatni ennek a városnak az utcáin, még egy régi zsinagógája is van, ami most sajnos használaton kívül álldogál a templom és a kocsma között.

Ezután bepattantunk néhány taxiba, és elindultunk valahova. Ekkor már teljesen elvesztettem a fonalat, fogalmam sem volt, hova megyünk. A taxi elindult a domboknak, aztán valamilyen szűk földúton mentünk fölfelé egy darabon, mígnem megérkeztünk a cock-event helyszínére: egy hüttéhez. Az erdő közepén, kicsi kör alakú házikó, tényleg olyan, amibe az ember vándortábor alatt szokott botlani. Odabent a kör közepén hatalmas tűz égett (ami nagyon jól esett, mivel csak az Illyés-pulcsi volt rajtam, kabát nem), ott megmelegedtünk, kaptunk egy pohár pezsgőt, majd sorsolással három csapatra bomlottunk és elkezdtünk főzni. Na kinek a csapatába kerültem? Juanéba, természetesen, három másik lánnyal, Lisaval, Emmanuelaval és Rosyval együtt. Juan még ebéd előtt hosszan ecsetelte, hogyan kell jól elkészíteni a vastag steaket, most nagyon megörült hát, amikor mi húztuk a főételt: disznó és krumpli mártással. Juan itt volt, aztán ott, aztán amott, itt megtanított vágni, ott megtanított keverni, amott megtanított sózni, de Emmától is tanultam: hagymapucolás előtt rakj tüzet, hogy bele tudj nézni, amikor könnyezik a szemed a hagymától. Jó tanács!

Cirka két óra alatt mindennel készen voltunk, nagyon finom bor járt körbe, én az asztalnál Stephan, Anja és Tina közé kerültem, hatalmasakat nevettünk, jókat sztorizgattunk, ahogy fogyott a bor a poharamból, egyre jobban tudtam németül. Szóval nagyon jól éreztük magunkat, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hangulatos lesz. Egykor jöttek értünk a taxik, a szállodában belebújtam a hattttalmas ágyamba, és bevágtam a szundit.

Másnap sajnos elmaradt a biciklitúra, az időjárás ellenünk dolgozott, úgyhogy visszamentünk az irodába – dolgozni. Juan az autóban lelkesen magyarázta, hogy öt órát aludt, úgyhogy kicsattan az energiától, én meg arra gondoltam, hogy az én hét órás alvásom messze nem volt elég ahhoz, hogy vidáman munkába álljak. De muszáj volt, úgyhogy melóztunk ötig. Hazaérve bumm be az ágyba, abban a megnyugtató tudatban, hogy másnap péntek, már csak egy nap a hétvégéig.

És most itt a hétvége, újabb móka-party. Sajnos a mosás és rendrakás még vár rám, de holnap egy kölni kiruccanást tervezek, vonattal és bicajjal. Majd írok!

Ciao

A.

ps: képek facebookon!