Hullajó

Hát nekem sem kell sok a boldogsághoz! Ma reggel szép napsütésre ébredtem, tökre megörültem, hogy elmehetek a parkba egy könyvvel, néhány almával és az egyetlen megmaradt árva Twixemmel, de sajna mire a mosásom kész lett, csúnyán beborult az idő. Na mondom, akkor megint itthon-ülős-olvasós napom lesz, mint tegnap... Mostanában annyira sokat esett, hogy az elmúlt héten olvastam 300 oldalt a zseniális Stephen Kingtől (kitől mástól), a Horror Királyától. Ezúttal a Desperation című könyvét vettem a kezembe, ami valahogy egyszerűen túl jól van megírva. Éppen annál a résznél tartottam, amikor bemegy a csaj a pasijával egy elhagyatott, homokviharos város egyik házába, először találnak egy levágott kezet az akváriumban, aztán az emeletről Johnny Cash-t hallanak, úgyhogy felmennek, és találnak tizenöt hullát felakasztva a fogasokra - és mikor máskor dörögne az ég Bonnban teljes erőbedobással, ha nem itt?! Ritkán sikkantottam eddig föl olvasás közben, de most sikerült. Mondjuk akkora volt a durranás, szinte egyidőben a villámmal, tudjátok, az igazi DURRR! ami néha megtalálja az embert. Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy a horror és a tomboló vihar valahogy nem kóser együtt, úgyhogy inkább aludtam.

Stephen King Despreation

Délután aztán odébb állt a vihar, nekem pedig mehetnékem volt, elindultam sétálni egyet. Mentem a szokásos utamon, de előbb-utóbb unni kezdtem, már hatszázszor jártam arra. Letértem hát a főútról, be valami furi ösvényre. Mentem-mentem, egyszercsak egy sírba botlottam. Aztán mégegybe. Kiderült, hogy sikerült észrevétlenül bemennem a legnagyobb (és legzegzugosabb) temetőbe, amit eddig láttam. Emlékeztem valami kapura korábbról, de azt hittem, valami parkba érkeztem. Hát, gondoltam, ha már itt vagyok, körbe nézek. Az ég még jócskán felhős volt, félhomályba burkolózott minden, ráadásul rengeteg szomorúfűz, fenyő és mindenféle egyéb fa és bokor nehezítették a szabad látást. Jah, meg a kontaklencsém sem volt bent, de hétvégén sosem hordom. Megyek-megyek, nézegetem az ősrégi sírokat, amikor hallottam valami koppanást a hátam mögött. Valami furcsa koppanást. Valahogy erős volt, és biztos nem állattól jött. Egy pillanatra lefagytam, füleltem, képzeletemben már láttam a levágott kezet az ösvény közepén, ahogy a csont véresen kificcen a végéből, és ha hátra fordulok, egész biztosan tenyérre áll, láthatom a jegygyűrűt a negyedik ujján, de csak éppen addig, amíg elkezd kúszni felém, mint valami pók, rámászik a fejemre, befogja a számat és az orromat, és megfojt.

Ne hülyéskedj, gondoltam magamban, majd indultam volna tovább, amikor megint hallottam a tompa puffanást, amikor valami nehéz és puha esik le a magasból. Éreztem, ahogy az utolsó csepp vér is elhagyja az arcomat, úristen, gondoltam, most már két kéz van ott. Vagy egy egész kéz-had. Megfordultam, és láttam...

...a gesztenyéket. Olyan vigyorgó mintájuk volt, gyönyörű fényesen ragyogott a frissen kiszabadult barna bőrük, csodásan szépek voltak, és... nagyok. A talaj tele volt avarral, ezért hallhattam tompának a puffanást. Nem kéz - gondoltam, és a legközelebbi kijárat felé vettem az irányt. Bárhol jobb, mint egy temetőben gesztenyeérés közepén, főleg száz oldal horror és két óra masszív villámlás és dörgés után. Mire haza értem újra esett. Iszonyú éhes lettem hirtelen, előkaptam a bacont meg a tojást a hűtőből, csináltam magamnak fincsi tükcsitojcsit és nagy élvezettel befalatoztam - kanállal, mert a villám valahol eltűnt. Most pedig megyek vissza King bácsihoz, hogy megtudjam, mi történt azokkal a szerencsételnekkel a Desperation nevű kis faluban.

Biztos meghalnak. Brrroouuuáááá yeahh! :o)

A.