Élni tudni kell

Már tapasztaltam az önpusztítás bizonyos formáit. Volt, hogy nagy dózisban is, bár nem volt olyan vészes. Minden esetben a saját fejem után mentem, én döntöttem, és végül én álltam le.
Viszont mai napig emlékszem egy estére, ami meghatározó az életemben. Egy hosszabb éjszaka után elterültem egy ágyban, már éjfél után, és éreztem, ahogy a szívem eszeveszetten lüktet a mellkasomban. Aztán lelassul… Éreztem, ahogy lelassul. És ahogy lassult, egyre félelmetesebben rémlett fel előttem, hogy ez bizony akár a végsőkig is lassulhat. Másodpercről másodpercre kevesebbet dobogott. Egy pillanatig elfelejtettem még levegőt is venni, azt hittem, a szívem végleg leáll. Nem pánikoltam be, semmi nem történt, egy pillanat alatt elmúl az érzés, a szívem megint gyorsabban dobogott, csak annyi történt, hogy nem bírtam elfelejteni a pillanatot.
Élni jó, és élni kell. Élet nélkül nem élet az élet. Nem csak a túlélésre játszunk, azért vagyunk itt, hogy ki is élvezzük a létet. Sokféleképpen lehet ezt véghezvinni, vannak romboló és építő módszerek is. Nem mondom, hogy az építő feltétlenül egetrengetőbb érzés, mint a romboló, de mindenképpen hosszútávúbb. Mert élni tudni kell, de azért a nagy élésben nem árt néha túlélni is. És építeni. Mert aki most azt mondja, hogy bizony neki sokkal nagyobb élvezet elszívni egy füves cigit vagy csupán meginni öt liter sört, mint éjt nappallá téve tanulni vagy dolgozni, hát bizony simán megcáfolom az állítását. Én már részt vettem mindkettőben. Romboltam és építettem. De annál nemesebb érzés nincs, mikor az ember a kezében tartja a munkája gyümölcsét. Annál semmi sem jobb. Büszkeség kontra önfeledtség. Mindkettő vidám. A különbség a minőségben van.
A.

Január 23.

Ki akarok menni a Margit szigetre, egy sörrel a kezemben, el akarok terülni a meleg, friss füvön, és csak bámulni az eget, a fákat és a madarakat a fejem fölött. Kezd kikészíteni ez az állandó hideg, nyirkos idő, mostanában a fejem is sokat fáj.
Szeretem a telet, a havat, a fagyos hideget, de ez a ködös, gusztustalan idő nem az én műfajom, ki nem állhatom. Már szeretném megint érezni a tavasz finom illatát, a virágokat, nem akarok kabátot meg vastag cipőt venni, mielőtt kilépek a házból, csak egy laza ingben és farmerben akarok felpattanni a buszra, és meg sem állni a Szigetig. Minden álmom pár barátommal venni egy karton sört, egy vízipipát, meg egy-két vicces történetet, hogy aztán az egész napot barmulással és poénkodással töltsük a meleg gyepen. Elegem van a sok könyvből, tanulnivalóból, szürke tanárokból, sötét tanteremből, fáradt tekintetű diákokból, kedvtelen emberekből az utcán, negatív gondolatból otthon. Nyáron tízig le sem megy a nap, és a hajnali fények öt órakor már másnapos, de vidám embereket találnak koszos pincékben, vagy csak kint, szabadon, az ég alatt fekve, egymás lábát használva párnául, egymás kezét és az üres üvegeket fogva, mosolyogva. Télen kint megfagynak a hajléktalanok, ép eszű ember pedig inkább behúzódik egy sötét, meleg helyre, és nem kell neki barát vagy haver, hogy leigya magát.
Nyáron szeretek estefelé sétálni vagy futni, mert szeretem, ahogy a meleg, balzsamos levegőt magamba szívhatom, szeretem, ahogy az aszfalt a nappal beszívott forróságot az arcomnak csapja és megtorpant egy percre. Az emberek nyáron többet mosolyognak, vidámabbak, nincsenek eláztatott, fagyos kezű utasok a villamoson, akiknek az arcukról csak egyetlen gondolat látszik, hogy szeretne hazamenni, és leülni a meleg radiátor mellé egy teával meg újsággal a kezében. A villamos télen csak zötykölődik, viszi magával mélabús utasait. Nem történik semmi, csak a túlélésért kelnek föl az emberek reggelenként, este pedig csak arra tudnak gondolni, hogy jaj ne, holnap kezdődik elölről. Nyáron az élet este nem áll le, a villamosok pedig már nem kárörvendhetnek az utasokon, mert mindenkinek kicsit könnyebb a szíve.
Még pár hónap, és itt van. Kinyílnak a virágok, és az én hangulatom is jobb lesz. Jó lesz, érzem. Élvezni fogom a nyár minden percét. Csak hogy majd a legnagyobb hőségben a megváltó fagyra, január közepére gondoljak, és álmodozzak a kis faházamról a hótenger és fagyhalál közepén, ahol én egy kakaóval a kezemben, takarókba burkolózva olvasok a hintaszékemen a kandalló előtt. De így van ez rendjén. Ha nem lenne január, nem lenne augusztus sem. És ha nem lennék szomorú, vidám sem lehetnék. Ma január 23-a van. A fagyhalál közepe.
A.

Megjegyzésekre reflektálás

Korrigálás:
A szuper és nagyszerű Illyés Gyula Gimnázium valójában nem 20, hanem 40, ismétlem !40! ponttal verte meg Monokot (?) kosárban ma. Hatalmas, kéremszépen, hatalmas, és látnátok, milyen jó pasik vannak a csapatban! Fúúú! Szóval nem 20, hanem 40. Az észrevételt köszönöm, Orsi Morsi (ha te voltál). :) Megjegyzem, a lányok a megyei döntőben másodikak lettek, ami szintén nem kis teljesítmény... ILLYÉS!
Öhömm-öhömm:
Csuri gondolatára, miszerint az orvosi irányba orientálódjak, csak annyit szeretnék reflektálni, hogy sajnos elájulok, ha vért látok, és hogy bizonyított tény hogy nem vagyok a világ legtürelmesebb embere. Azért jó tudni, hogy valaki úgy látja, alkalmas lehetek erre a pályára, de talán mégsem kéne ennyire nagy veszéllyel fenyegetni az emberiséget, hogy én az orvosira menjek... És az oxfordi padon üldögélés (nem ülögetés, üldögélés: Zsuzsi kedvéért) már nagyon kilátásba van helyezve, úgyhogy minden oxfordi pad féljen, mert RÁÜLÖK! Azért a puszi jár Csurinak a tippért, igaz, most csak így, elektronikus formában tudom prezentálni. CUPP!
A.

Szökés

Elég nyomasztó az idő. Esik, és egész nap sötét van, mintha nem is létezne a nap. Ma reggel négy óra alvás után (olvastam…) úgy keltem fel, hogy Úristen, bárcsak ne kéne suliba menni, borzalmasan fáradt vagyok. De mint mindig, most is összekaptam magam, még ha tudtam is, hogy csupán négy óra kedvéért megyek be. Nem érte meg…
Az első két órában nem csináltunk semmit, egy tesi és egy német volt. A harmadik órának a második felét elkönyörögtünk, mondván hogy „saját vérünk van a küzdőtérben”, értve ezalatt a tesiteremben csatázó kosaras fiainkat. A tanár megkönyörült, és lemehettünk megnézni. 20 pontos fölényben vertük őket szét, az utolsó 3 percet a bíró már le is fújta, semmi értelme nem volt lejátszani.
Lett volna még egy dupla magyarunk, de a tanár nagyon jó arc, és odaadta mindkettőt, feláldozta a kosarazás szent oltárán. Baró, én arra gondoltam, hogy odavagyok a kosárért, de annyit nem ér meg, hogy plusz két órát várjak miatta a buszra, így fogtam magam, és mint egyszer régen, harmadikban, szabályosan kiszöktem az iskolából. Cucc összeszed, folyosóra kinéz, van-e tanár, aztán spuri, ahogy a lábaimon kifér! Elértem a déli buszt.
Nem sok időt nyertem ezzel a kis merénylettel, mert amikor hazaértem, szokásomhoz híven letusoltam, rögtön bedőltem az ágyba, és csak most, négy óra felé ébredtem fel. Nem baj, nekiülök az angolnak, kicsit olvasgatok még este, megcsinálok pár tesztet, lehet, hogy még a matekleckémet is megírom, ki tudja. Az asztalomról gonoszan vigyorog rám a Felsőoktatási felvételi tájékoztató című vaskos könyv, azzal is foglalkozni kéne, hiszen nemsokára ki kell választanom, milyen faktokat választok. Nekem tippem sincs, de ha valakinek konkrét elképzelése van a fejecskéjében, hogy mi legyek, ha nagy leszek, akkor feltétlenül szóljon, és mondja el nekem! Kap tőlem egy csókot.
A.

Drog

Ott álltam a polcok előtt, és úgy éreztem magam, mint az igazi Paradicsomban. Nem, nem a Mennyországban, mert az nekem túl messze van, de egy paradicsomot bármikor lekaphatok a gyümölcstartóról (habár a paradicsom egy zőcség), még ha nincs is sok kedvem belebújni. A lényeg az, hogy álltam a boltban, a polc előtt állva, és hirtelen sírhatnékom támadt. Azt kívántam, bárcsak lenne valamilyen fenék nélküli zsebem, amibe mindent bele lehet pakolászni. Persze feltűnés nélkül. Sajnos a kabátomon nemhogy fenék nélküli, de semmilyen zseb sincsen. Zsebtelenségre van ítélve.
Miután konstatáltam a varázszseb hiányát, erőnek erejével visszatartottam a kibuggyanó könnyeimet, és tovább nézegettem a polcot. A körülbelül 5-6 négyzetméternyi felületen majdnem minden Stephen King regény képviseltette magát. Olyan ez, mint amikor a drogos elé kiteszed az asztalra a különböző szereket, de természetesen csak a legjobb minőségűeket, a legcsábítóbbakat, amiknek tökéletesen bódító hatásuk van. Elszállsz tőlük. Bekómálsz, önkívületbe esel, beállsz, kifordulsz önmagadból. De nem tudsz semmit csinálni, még ha ott is van tőled egy karnyújtásnyira a hőn áhított Anyag, te mégsem szerezheted meg. Hogy miért? Mert baromi drága. És általában a drogosok csórók…
A könyvek az én esetemben ugyanolyanok, mint a napi adag egy drogosnak. Ha valaki kijelentené, hogy mostantól nem vehetek könyvet a kezembe, előbb-utóbb komoly elvonási tüneteim lennének. Azok a ropogós lapok… A könyv érintése, ahogy a kezedbe veszed, és rakosgatod, és pakolgatod, és törölgeted, fényesíted, isteníted… Imádod. Na, még ha egy Stephen King! Úristen. Nem, biztos nem bírnám ki könyv nélkül.
A könyvesboltból fájó szívvel jöttem el, az ajtóban még egyszer visszapillantottam A Polcra, majd nyálcsorgatva erőt vettem magamon, elfordítottam a fejem, és kiléptem a boltból. A becsukódó ajtón keresztül mintha még hallottam volna, ahogy a könyvek utánam suttogják szirén-éneküket, de nem érhették el céljukat. Szomorúan néztem a pénztárcámat, amiben egy sovány kétszázas lapult a bérletek között. Márpedig a drogot nem adják ingyért.

Repülök!

A berkenyei tóba, a közepén levö szigetröl.

Jégen

A nógrádi tónál, épp az imént... Nagyon szép!

Egy szoba

Ma körülnéztem a szobámban, és ismét rádöbbentem egy régi igazságra. Ez a kis terület, ahol az életem legbelsőbb, legintimebb és legszemélyesebb perceit töltöm, híven tükrözi a bensőmet.
Évekkel ezelőtt döbbentem rá erre először. Valójában persze nem csak a szobával van ez így, hanem mindennel, ami az ember sajátja – mind tükrözi azt, hogy ki is ő valójában. Akár egy írása, akár egy nevetőránc a szája szegletében, de még olyan dolgok is, mint a cipője vagy egy csinos sál a nyakában. Mind mondanak ezt-azt viselőjükről, ugyanúgy, ahogy a szobám mesél rólam.
Mostanában sok időt töltöttem a szobámban, és szeretek is itt lenni. Régebben szinte csak olvasni és aludni jártam ide, és nem nagyon törődtem olyan dolgokkal, mint például a stílus, a melegség, a hangulat vagy az érték. De ma, ahogy ültem az ágyamban, körbenéztem, és rádöbbentem: jól érzem magam ott, ahol vagyok.
Reggelente már nem csak a csupasz parkettára lépkedek, hanem vannak kis szőnyegjeim, amik megóvnak attól, hogy fázzon a lábam. Kicsik, aranyosak, és tökéletesen illeszkednek a szoba stílusához. Van két könyvespolcom, amiknek az alsó két polca tömve van a kedvenc könyveimmel, rendszerezve és jelentéshordozóan. Fölöttük a tanszereim, és azok fölött két polc a kisebb ajándékoké, a képeslapoké, emlékeké, mint a ballagós vándorpálcám, vagy a giccsesen szép műanyag vekkeróra, amit Lizától kaptam születésnapomra, valamint rengeteg kis ládikó, amikben a kincseimet rejtegetem. És ez az egy polc is olyan, mint egy regény rólam: magában hordozza az értékrendemet.
A ruhásszekrényemben már nem a káosz uralkodik, és igyekszem rendet tartani benne. Már csak kevés használhatatlan, régi göncöt tárolok itt. Ami fölösleges, nem tartogatom. Az ágyamon melegbordó ágytakaró díszeleg, és a széles franciaágy másik oldalán ott fekszik a plüssmacim, néhány könyv, amit éppen olvasok, és egy szótár társaságában. A falak már nem kihaltak, mint régen, hanem szép, képes naptárak és hangulatos képek díszítik. Még növényem is van, amit Julcsitól kaptam karácsonyra. A falamon van egy kétajtós kis fekete faszekrényke, amiben a pipereholmijaim lapulnak meg, ügyesen elrejtve. Az asztalomon rendszerezett angolfelszerelés, és középen tágas hely, hogy legyen hol leckét írni. Ez az asztal a célok asztala.
Minden a helyén van. Minden rendben van. És minden azt hivatott megmutatni, hogy igen, ez én vagyok. A szoba összhatása nem az a túl-moderált, nagyon szögletesen rendes, és minden-a-helyén-van stílusú, de én sem vagyok az. Ez a szoba egy kissé szeszéjes, de boldog kisugárzású, a maga különc, egyedi, barátságos hangulatával. Nem hiszem, hogy bárkinek is rossz érzése támadna, ha belépne ide.
Egy szoba mindent elárul a tulajdonosáról. És én már bátran vállalom azt, amit az én szobám ad, és amit képvisel: saját magamat.
A.

A sokadik első nap

Tapasztalt Első Napos vagyok.
Már vagy milliószor kellett hosszabb-rövidebb szünet után reggel hatkor kikászálódnom az ágyból és hullakómásan iskolába menni. Ezt a tapasztalatot mélyen a szívem belsejében tudva tehát tegnap este időben lefeküdtem. (Az időben ez esetben tizenegy órát jelent.)
Lekapcsoltam a lámpát, és arra gondoltam, hogy nem lehet igaz, hogy úgy érzem magam, mint aki most dobott be három Red Bul-t öt kávé után. Biztos csak én vagyok a hülye, és valójában olyan fáradt vagyok, hogy csak na. Nem így volt.
Egy idő után nagyon meguntam a hasztalan sötétbe bámulást, úgyhogy előkapartam az órát, és megnéztem az időd: fél 12. Még csak?! Nem baj, én rendíthetetlenül próbáltam továbbra is elaludni. Eszembe jutott, hogy Zsuzsi nemrég elkezdett bárányokat számlálni, úgyhogy én is megpróbáltam. De az a baj, hogy mivel nem sok báránnyal találkoztam életem során, eszméletlenül frusztrált, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni a bárányokat, és amit nem tud elképzelni az ember, azt ne is számolja. Így hát átírtam a feladatot a saját igényeim szerint, és immár lépcsőszámlálgatás folyt nagyban békés buksimban.
Amúgy nem tudom, ki volt az az idióta, aki a bárányszámolgatást kitalálta, de lehet, hogy így akarta potyán megszámoltatni a bárányait. Végülis ma már kemény pénzeket kell fizetni egy jó könyvelőért, ez meg igen praktikus megoldás. Mindegy, nekem nem segített semmit a számlálgatás.
Aztán kinyitottam az ablakot, mert melegem volt. Aztán elővettem még egy takarót, mert fáztam. Aztán becsuktam az ablakot, mert ugattak a kutyák. Aztán melegem lett, úgyhogy ledobtam magamról a második takarómat. Aztán bedugult az orrom, mert ezerrel ment a fűtés. Aztán elkezdtem forgolódni. Aztán…
Hat óra volt, és a telefonom aranyos tudatlanságban próbált engem ébreszteni. Sajnos sikerült neki, így végül abban a felemelő és kihagyhatatlan élményben volt reggel részem, ahogy a gimibe belépve olyan arcok pillantanak a képembe, amiket nagyon könnyen össze lehetett volna téveszteni egy sült tökkel. A szemük benőve, az arcuk még gyűrött, és részeg vonalban közlekednek a fáradtságtól. Részeg sült tökök.
De azért a legtöbben fölkeltek. És írtunk egy magyardogát. És lezártak hármasra fizikából. És a legközelebbi szünet áprilisban lesz. És valaki elírta a naptárat, mert a március 15-ét vasárnapra rakta. Írassuk már be egy iskolába!
A.

2009

Eltelt egy év. Pontosan egy éve, 2008 januárjában kezdtem el írni a blogomat. Voltak hullámvölgyek, de úgy érzem, egész tisztességesen csinálom, amit csinálok. Néha lehetnék egy kicsit kevésbé depresszív, mint azt voltak kedvesek jelezni nekem, úgyhogy legyen nekik igazuk. Megpróbálok 2009-ben vidám, pörgős bejegyzéseket írni. Megpróbálok… : )
Elkezdhetném sorolni, hogy mi volt jó és mi volt rossz a tavalyi évben, de talán senkit nem érdekelne. És amúgy is, a tegnap már mindegy, a ma és a holnap viszont egyáltalán nem az. Idén szeretnék egy nyelvvizsgát április-májusban, szeretnék egy olyan bizonyítványt produkálni, ami nem hemzseg a hármasoktól (jelenleg ez a szituáció), ki szeretnék menni nyáron dolgozni Angliába, és szeptembertől el szeretnék kezdeni spanyolul tanulni, hogy mégiscsak legyen egy harmadik nyelvem. Ja, és jövőre ilyenkor már azon szeretnék izgulni, hogy úristen, német felsőfokú nyelvvizsgára kell tanulnom. Azt érjem meg…
Szóval terveim vannak, dögivel. A téli szünetben egész jól sikerült feltöltődnöm, és nagyon remélem, hogy ez az energia kitart egy ideig. Legalább a nyelvvizsgámig. De legalább azt tudom, hogy ott vannak mellettem sokan, akik támogatnak, bíztatnak, és hisznek bennem (legalábbis a többségük hisz bennem, vagy ha nem is, ezt mondják). Szülők, tanárok, tesókák, nagyik, és természetesen a barátok. Nagy szükségem lesz rájuk idén, talán még nagyobb, mint általában.
Hát, körülbelül így kezdeném ezt az évet, majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Én azért még bízom a saját kitartásomban és makacsságomban, és tapasztalatból tudom, hogy ha én egyszer valamit eldöntök, hogy megcsinálom, és igazán akarom, akkor azt az esetek nagy részében véghez is viszem. Asszem, ez a törtető életmód. Vagy valami olyasmi.
A.