Egy átlagos keddi nap

Fáj a térdem. :( Ma egész nap nyávogtam, és nem is volt túl jó érzés suliban lenni. Legszívesebben otthon döglöttem volna, de hát nem lehet. Az első két órán jól elvoltunk, aztán jött a nagyszünet (20 perc), és a rémálmom: a kémia és a fizika óra. Mindkettőn írtam. Kémiából egész jól sikerült, a szerves kémiát kezdtük el. 2,2-trimetil-3-butilhexán. És a hasonlók. Szóval az megvolt, még egész büszke is voltam magamra, hogy de ügyes vagyok, reméltem, hogy a szerencseszféra folytatódik. Akkor jött a fizika... A négy feladatos dogára volt húsz percem. Hármat sikerült is megoldani, de sajna nem időhiány miatt nem ment a negyedik. Egyszerűen nem tudtam megcsinálni. A feladat: van egy korong, amit 6 m/s-al meglökünk, mekkora utat tesz meg, mire megáll? Elvileg a munkatétellel kellett volna megcsinálni, de amikor odáig jutottam, hogy a testnek a súrlódási erője négy számjegyből állt, és Newton volt a mértékegysége, feladtam.
Hát, nem leszek se fizikus, se komikus. Már napközben is éreztem szünetekben a lábamat, de a fizika után szinte meghaltam, úgy fájt. Van egy tippem, hogy miért lett ilyen, de nem mondom el. :) A lényeg hogy tegnap este felálltam a székből (...), és akkor történhetett. A rajzórán végig felraktam egy székre, az óra után pedig leslattyogtam Becz tesitanárunkhoz, hogy Tanárúr, én bizony ma nem fogok Q/-t (12 perces állandó futás, a követelmény min. 2000m). Nem is futottam, erősítettem, és Orsitól megtudtam, hogy ma szépen elmegyek a patikába, és veszek... Őőőő. Pillanat, hogy is volt... Nem Herkules, hanem Hektor, áh, megvan! Valami Flektor nevű krémet veszek, és bekenem vele a lábam, és pihentetem.
Úgyhogy mindjárt hazamegyek, elsántítok a patikába, veszek olyan Herkulesizét, és megtanulom a németet. Mert sok van. Naaagyon sok. Utána elmegyek gitárórára, és ha hazajövök, akkor (ezt is Orsi mondta) jegelem a térdem, és nem ugrálok túl sokat.
A.

Megszoksz vagy megszöksz

Angol érettségizem októberben. Ez amúgy nem téma, senkit nem érint, csak engem, a lényege viszont az, hogy – mint minden egyes nyelvekkel foglalkozó vizsga esetében – itt is vannak témák, amiket ki kell dolgozni, és tudni kell róla beszélni.
Többek között ilyen téma a közlekedés. Van egy tündéri nagynénim, Csuri, aki kint él Angliában, ott dolgozik, és nemrég hazajött egy kis időre, hogy relaxáljon. Kicsit elment a Balcsira, kicsit itthon pihent, egyszóval élvezte az életet, amit nagyon is jól tett. Azám, de ő, mint olyan magyar, aki Angliában él és dolgozik egy jó pár éve, bizony hozzá van szokva az angol közlekedési hogy-s-mint-ekehez. Lehet, hogy éppen ezért érintette őt olyan mélyen az, amit itthon kellett tapasztalnia ezügyben? Neeem, kéremszépen, mégpedig azért nem, mert én bizony nem élek Angliában (még...), mégis sokszor előfordul, hogy döbbenten állok bizonyos szituációk előtt, és nem tudom elhinni. Csuri egyébként leírta a magyar közlekedéssel kapcsolatos egy-két élményét, a verabozsoki.blogspot.com blogon el is olvashatjátok (nesze neked ingyen reklám:D).
Na de gondolom sokan vannak, akik bizony reggelente nem a bérletük után kutatnak, hanem a kocsikulcsukat hajkurásszák föl-alá, ezért az ő kedvükért elmesélem, milyen is egy átlagos – mondjuk – szerdai nap, amikor a 17 éves gimnazista (szerény személyem) elindul, hogy világot lásson, és megpróbálja túlélni a napot Biatorbágytól Budaörsön és Budapesten keresztül egészen vissza a kiindulópontig.
A reggeli félkómáról már számtalanszor írtam, ezért nem részletezném. Reggel mondjuk nem kell bemennem első két órára, azért nem tudok közvetlen Volán-járattal menni Budaörsre, a Tetra Pak nevű állomásnál át kell szállnom. Oké, felszállok a buszra, felmutatom a bérletem, és leülök. A busz bemegy a Faluházhoz és a Vasútállomáshoz is, mindkét helyen maximum két ember száll föl, egy sem száll le, de a kis városnézés minimum plusz negyedóránkba kerül. Remek. Tovább zötykölődünk, és csakúgy, mint mostanában szinte az összes járat, bemegyünk az Outlet Centerhez, ahol felszáll két kedves, aranyos, diplomás ellenőr, egy férfi és egy nő. Aki nem élt már át ilyen kihagyhatatlan élményt, annak elárulom, hogy ez úgy működik, hogy az egyikük fecseg a sofőrrel, a másik pedig szépen végigslattyog a buszon, szokásos „jegyeket bérleteket” szövegét nyomva. Az én bérletemen – mint mindig – most sincs feltüntetve a diákigazolvány-számom, sem a nevem, ugyanis lusta vagyok minden hónapban felirogatni. Mielőtt még odajön az ellenőr, gyorsan végigfut az agyamon, hogy fölírhatnám most, de minek, hiszem van nálam diákigazolvány. Az ellenőrnő odajön, odaböfögi, hogy „jegyeket bérleteket”, megmutatom neki a bérletemet (990 ft/hó/15 km). Közben egyébként kiveszem a fülemből a head-setet, hogy halljam, mit mond, de csak az egyikből, hiszen egy fülemmel is jól hallok. „Diákigazolványt!” mondja (semmi kéremszépen, ne legyünk túl igényesek), én odaadom neki, megnézi a képet és a hátulján a kis igazoló matricát. „Utazási viszonylatot igazoló igazolványa?” Nem sűrűn nézek bután. Most azt teszem. Mint a kicsi bocika, aki most pottyant ki anyja segglyukán keresztül, nézek az ellenőr nénire, és kedvesen visszakérdezek: „Milyen igazolás?” A néni – akinek egyébként a ruhája látott már jobb napokat is, és lerí az arcáról, hogy egy ideje még valamilyen kocsma előtt tengődött – rám förmed: „Ha kivenné a füléből azt a baszt, akkor hallaná, hogy mit mondok!” Na itt már elmúlik a bocika nézésem, és a pumpám is felmegy egy csöppet. Lehet, hogy nem ismeri a head-set kifejezést, de a „basz” elnevezés azért mégsem illik rá erre a technikai remekműre. Nem nagyon érdekel, hogy megismételje azt az xyz-t igazoló igazolásnak az igazolópapírjának a nevét, inkább újabb kérdéssel próbálkozok: „És hol szerezhetem be ezt az igazolást? Az iskolában?” „Az Etelén.” „Szuper, akkor be fogom szerezni.” Felállok, elveszem tőle a bérletemet és a diákomat, és elindulok, hogy leszálljak a buszról, végtére is már majdnem a Tetra Paknál vagyunk. A kedves, kultúrált ellenőr néni még utánam szól: „Most száll le?” „Igen, most szállok le!” Ha azt mondtam volna, amit valójában mondani akartam, lehet, hogy följelent közszolgálati személy lelki terrorizálásáért. Jogosan. De így csak annyit szól: „Az a maga szerencséje!” Ez már fenyegetés. Komolyan. Most akkor ki is fizet kinek? Ki él kinek a pénzéből? Én itt vendég vagyok, aki fizetett egy szolgáltatásért, és erre egy ilyet kapok: az a szerencséje. Hát neki volt a szerencséje hogy nem tudtam a nevét, ami egyébként az ellenőröknél 99%-ban nincs kiírva, pedig szerintem úgy lenne kóser a dolog, ha lenne egy kis táblácska a mellecskéjükön, a becses, szép nevükkel kipingálva.
Leszállok. Remeg a kezem. Átmegyek a kétszer két sávos úton a túloldali buszmegállóhoz. Az úton nincs zebra, és a nagy forgalom miatt csak úgy tudok átmenni, hogy először elmegyek félig, utána a záróvonalon ácsorgok egy ideig, amíg elfogy a túloldalon is a kocsisor, közben fél centire tőlem zúgnak el az autók. Amikor odaát vagyok, várok a 88-asra fél órát, de nem tudok leülni, mert a buszmegálló nem több egy táblánál, és temérdek szemétnél. Már nem egyszer gondoltam arra, hogy egyszer kimegyek oda, és összeszedem a szemetet. A 88-as végre megérkezik, elmegyek Budaörsre a környéki bérletemmel (500 ft) és leszállok a Gimi előtt. Lenyomom a napomat, és délután fél háromkor elindulok Budapestre, különangolra. Napközben rájövök, hogy a környéki bérletem nincs is nálam, úgyhogy jegyet kell kezelnem a 40-esen (ma már 240E), a kültéri részre (270 pengő). Budapesti bérletem éves van (35.750 ft egy 6,6cmszer 4,9cm-s papírszeletért). A Móriczon elmegyek a tanáromhoz, és 4-ig ott is vagyok. Utána még van egy randim a Westendben, úgyhogy visszasétálok a Móriczra, és felszállok a piros 7-esre (ma már 7E). A tömeg akkora, hogy három ember préselődik nekem, és akkora a bűz, hogy eszméletlen. A fázós emberek ugyanis télen nem nyitják ki az ablakot, merthogy kint hideg van, és ha arra merészkednék, hogy én teszem ezt meg (feltéve ha egyáltalán eljutok az ablakig), ziher hogy rám szól egy nénike, hogy sürgősen csukjam be, mert fázik. Hát én meg nem kapok levegőt, de ez senkit nem érdekel, a Blahán leszállok a 7-esről, és elmegyek a kombínóhoz. A 6-oson kapok helyet, de a felszáll egy részeg háromtagú csöves banda, és ontják magukból a bűzt, ezért felállok, és odébb somfordálok. Inkább állva teszem meg az utat a Westendig, és rekordidő alatt eljutok a Móriczról a Westendbe. Ott egy röpke találkám van, csak odaadnak nekem valamit, és máris itt a következő feladat: menjünk haza, Biatorbágyra.
Ilyenkor mindig egy nagy levegőt kell vennem, amit később megbánok, mert a Westendnél az aluljáróban pisiszag és kajaszag keveredik, amitől fölfordul az ember gyomra. Gyors mérlegelés után úgy döntök, hogy ne legyen unalmas az élet, metróval elmegyek a Ferencziek terére, onnan a hetes már visszavisz az Etelére. Nos, a metrónál manapság már mindig állnak ellenőrök, kicsit úgy néznek ki, mint a skin-head bandák az aluljárókban, félelmetesek és abszolút unintelligensek. Nem baj, nekem van bérletem, mi bajom lehetne? Nekifeszülök, és elindulok a mozgólépcső felé. Felmutatom a bérletem az egyik ellenőrnek, és már megyek is tovább, de az megfogja a karomat, és visszarángat a mozgólépcsőről. „Diákigazolvány?” Ez azért poén, mert az éves bérletet úgy lehetséges megvenni januárban, hogy a pénztáros néni elkéri a diákodat, ő személyesen ráírja a bérletre a számot, és a kettőt együtt akkor adja vissza, ha már kifizetted a nem kevés pénzt a papírfecniért – ergó száz, hogy ha diákbérleted van, akkor diák vagy. Nem baj, most a sárkány-tekintetemet veszem elő, és a bunkó, tapizós-rángatós ellenőrnek megmutatom az igazolványomat. Halkan fohászkodom, és hál’ istennek minden további nélkül tovább tudok menni. Amikor elérkezek a piros7-es megállójához, körülbelül öt darab szórólap van a kezemben, bár nem is emlékszem, hogy került hozzám. Mindegy, már közel a cél, még egy kis hering-feeling a hetesen, és pikk-pakk ott vagyok az Etelén. Az óra 5:55-öt mutat, amikor beesek lihegve a bérletpénztárhoz. Idő van, új bérletet kell vennem, mert már csak két napig érvényes, és a húgom is megkért, vegyem meg neki a bérletét, mert ő nem jár az Etelén. Megjegyzem, csak és kizárólag az Etelén lehet bérletet venni. Azám, de a bérletpénztár 6-kor zár, 5:55-kor pedig már rééég nincs nyitva! Az vígasztal, hogy kivételesen nem kell fél órát várnom a Volánbuszra, mert 6:10-kor pontosan elindulunk. Kocsival az Etele-Biatorbágy útvonal közepes szerencse esetében maximum 20-25 perc. Ugyanez Volánbusszal legjobb esetben is háromnegyed óra, de van, hogy több, attól függ, hogy lesz-e városnézés vagy nem. Ezen a szerdán nincs, és áldom az Eget, hogy hazaérek 7 előtt.
Nos, annyit hozzá kell tennem, hogy a fent említett szerdai nap kitalált, de minden esemény, amit leírtam benne, más napokon bizony megtörtént. Meg még sok-sok egyéb csúnya, gusztustalan és felháborító dolog is az egész magyar tömegközlekedéssel kapcsolatban, de asszem ennyi is elég volt.
De egyébként használd Te is a tömegközlekedést, mert a kocsi szennyezi a környezetet, igaz, nincs halálfélelmed, nem nyomnak össze, nem húznak fel minden másodpercben, nem kell félórákat várnod állva, és kétszer gyorsabban ott vagy mindenhol. De hát ez van, megszoksz, vagy megszöksz. És akkor még nem is beszéltem a zavarról, amikor nyelvvizsgán nem tudok jót mondani országom közlekedéséről, csak negatívumokat, sem azokról a szerencsétlen külföldiekről, akik ellátogatnak a híresen szép Budapestre, és minden buszon-villamoson – külföldi nyelvet hírből sem ismerő – bunkó ellenőrökbe és lehetetlen közlekedési állapotokba botlanak (a 270-es vonaljegyet már nem is említem...). Megszoksz vagy megszöksz? In my opinion: egyszercsak az utóbbi.
A.

Ringben

Furcsán büdös köntöst viselek. Olyan, mint amikor a mosást bent felejted a gépben, és pár nap múlva szeded csak ki. A ruháid beszáradtak, és az istennek nem akar kijönni belőlük az a szag. Ilyen szaga van a köntösömnek.
Az öltöző csendes, csak egy óra kattog hangosan, szinte agresszíven. Éles fény világít, én egy padon ülök, melegítőben és köntösben. A köntösöm büdös. A folyosóról szapora léptek zaja szűrődik be, és az öltöző ajtaja pár pillanat múlva kivágódik, beáramlik a zaj, és bejön az Edző. Üvölt, felrángat, pofozgatja az arcomat, ingerel, és kituszkol az ajtón. Végigmegyünk az éles, hideg fénnyel megvilágított folyosón, és én magamban arra gondolok, hogy nem vagyok felkészülve arra, ami vár. De nem tudom, mi vár. Csak nem akarok menni.
A folyosóról kiérve hatalmas tömeg tárul a szemünk elé. Az edző ordít. „Készítsd ki!” „Ne hagyd élni!” „Terítsd le!” És csak üvölt, én meg bambán nézek végig az orkánként tomboló tömegen, a szemembe hatszáz reflektor világít, egy hangszóró harsog, de nem értem, mit mond.
Másodpercek kérdése, és a Ringben találom magam. Most értem csak meg: itt nekem küzdenem kell. Az Edző lerángatja rólam a büdös köntöst, és megint pofon vág. Egyszerre tudom, hogy itt nincs választás: győznöm kell. Nincs fél siker, csak kudarc van, vagy a Minden.
Becsukom a szemem, és ráhangolódok a feladatra. Mint mindig, most is megpróbálom átélni a helyzetet, beleélni magam a szerepbe, hogy a legjobbat, a maximálisat hozzam ki magamból. Csukott szemmel, egyenletesen lélegzem, míg úgy nem érzem, hogy felkészültem a feladatra. Utolsó pillantás az Edzőre, majd hátat fordítok neki, és szembenézek a feladattal.
A pillanat tört része alatt hallgatott el az orkán. Mindenki. Csönd lett, mélyebb, mint amilyet bármikor megértem. Csak az én lélegzetem hallatszik. A négyzet alakú ringben már nem egyedül vagyok. A túloldalom van a Feladat, az Ellenség, a bukás vagy a Minden. Én fel lettem készítve, az Edző azt mondta, kész vagyok, azt mondta, zúzzam péppé azt az alakot a túloldalon, azt mondta, megígérte, neki igaza kell hogy legyen, mert ő az Edző, ő biztos tudja. Neki tudnia kell. Az alak közelebb lép, zöld szeme mélyen az enyémbe fúródik, szőke haja szorosan a tarkójára van kötve, és csak néz. Én belelátok a szemébe. Sőt, a szemén beljebb nézve látom a lelkét. És a lelkébe belenézve meglátom magamat. Látnék még beljebb is, de inkább két lépést hátrálok, és a zord csendben még jobban hallatszik a felerősödött zihálásom. Az én zöld szemeim karikára nyílnak, míg az övéi szúrósan, vizsgálgatva szegeződnek az enyéimbe. Nem akarom elhinni, hogy belerángattak ebbe, de már késő. Eszembe jut a köntös, hogy büdös a köntösöm, még ki kell mosni, még nem készültem föl, mert a köntösöm még büdös. Ő gúnyosan rám vigyorog, pedig nem is mondtam semmit. Nem kellett, ő tudja, és ugyanazt gondolja ő is. Ki kell mosni még.
Az orkán visszatér, a közönség tombol, a bíró előkerül, és kijelenteti, hogy életre-halálra küzdjünk meg egymással. Utána a bíró köddé válik, az embereket nézve pedig ismerős arcokat látok, akik várakozón lesik minden mozdulatomat. Szurkolnak nekem, győznöm kell – mondja a szemük. Én elkeseredek, megijedek, szememmel az Edzőt keresem, de nem találom sehol. Üvöltök a nézőknek, hogy keressék meg őt, de senki sem hallja, mit mondok. Ki akarok szállni. Akkor hátulról erős ütést mérnek a fejemre. Megütött a szemét. Hátraarcot csinálok, és szembetalálom magam villogó szemeimmel, gyűlölettől izzó szempárommal, és az ellenfelem elkezd beszélni:
- Egoista stréber szűzkurva, te! – acsarog a rém az én arcommal, az én számmal, az én indulatommal, az én lelkemmel. – Félsz az árnyékodtól, síró-picsogó, azt hiszed, vagy valaki, pedig semmi vagy! ÉN vagyok a valaki, mocsok! – és megint megüt. Az orromból vér folyik, a számban sós ízt érzek. Rádöbbenek, hogy ő sokkal erősebb mint én, mert én nem vagyok kondiban mostanában, pedig el akartam én menni úszni reggel, de hát más dolgom volt, na! Nem érek rá. És ő szebb is, mint én, ő szép, én ronda vagyok. Ő okos, ő tud mindent, én nem vagyok jó, buta vagyok.
- Igen, az vagy, csúnyaság! Folyton dolgod van, mi? Nyavalyogni, azt van időd, igaz?! Tessék, most sírd ki magad, most, mindenki előtt, azt szereted, nemde? Oszd csak az észt, mint aki hét próbát kiállt, de én úgyis utolérlek, és megmondom, hogy mi vagy te, hazudozó senki!
Üt. Minden mondatánál nyomatékul üt. Én már rég a padlón vagyok, már szinte az első másodpercnél kiütött. Bíró sehol. De akkor feltámad belül az a keserű, emésztő érzés, ami a lelkem legmélyéről áramlik felfelé, mint a sav, egészen az agyamig, mindent kimarva, és mindent semmibe véve. Nem jövök rá, hogy ő mindaz, ami én. Ugyanolyan hazug, önző, kétségbeesett strucc, mint én. Ő én és én ő. Az utolsó mondata után szünetet tart, hátrébb lép, kihívóan csillog a szeme, kibomlott haja az érzelmektől kipirult arca körül táncol, és a szeme megint szúr, mint a lelkiismeret. Én feltápászkodok, és összegyűjtöm minden dühömet, hogy bosszút álljak. Felemelem a kezem, és egy ugrással előtte termek, amikor meglátom az Edzőt. Ott áll, megfeszül az izgalomtól, mintha a döntő pillanat következne. A tömeg tombol, csak az edzőm és az ismerősök izmai feszülnek meg, mindegyikük szeme rám mered, és kezüket összekulcsolva szurkolnak nekem. Látom az Edző szemében a bizalmat, a hitet, és azt hiszem, jól csinálom. Minden indulatommal és gyűlöletemmel pofon csapom a szikrázó zöld szeműt. Úgy pofon csapom, hogy hátraesik. Ahogy én is. Amint hozzáér a tenyerem az arcához, azonnal érzem én is. Ugyanúgy hátratámolygok mint ő, és ugyanúgy elesek, ahogy ő teszi.
Minden eltűnik. Csak a vakító, sértő fény marad meg, és a tudat, hogy vesztettem. Kudarc lett a Mindenből. Az ellenfél legyőzött, megkapta a győztesnek járó övet, ott csámcsoghat vele, a szikrázó zöld szemeivel és a kócos hajával, én meg itt vagyok, arcomon még ég a pofon helye, a többi sebet meg sem érzem. Csak a pofon fáj. Hallom, ahogy egy ajtó csikorogva kinyílik, majd lassú, lemondó léptek zaja szűrődik felém. Megint az a szag. A köntösöm szaga. És akkor tisztán hallottam az edzőm hangját:
- Hát nem megmondtam, drágaságom? Hát nem megmondtam, hogy nyerni kell? Készítsd ki, mondtam. Ne hagyd élni. Te meg erre életet adsz neki, és az orra alá dugod az egyetlen igazi fegyverét? Buta vagy, drágaság, még edzenünk kéne. Most hazamegyek, holnap légy készen.
A pofon ég az arcomon, az orromban a köntös utálatos szaga terjeng. És tudom, hogy holnap fárasztó edzésem lesz. Megint. Mindent vagy semmit.
A.

Épp ráértem

Múlt héten egyik nap Apum felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni Londonba vasárnap. Gondolkoztam egy kicsit, majd így szóltam: hát, vasárnap épp ráérek.
Így kerültem ki Londonba a hétvégén, és így történt, hogy nem mentem iskolába hétfőn. Egyébként a tényleges cél a Chelsea stadion volt Londonban, a Chelsea kontra MU meccs. Be kell vallanom, hogy amíg meg nem tudtam, hogy megyek a meccsre, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán vannak meccsek mostanában Angliában. Na de akkor fogtam Peti barátunkat (részletes személyleírás róla a www.rliza-naplo.blogspot.com blogon), és kikérdeztem: mi a hangyahajzat is az a Chelsea, és miért jó az nekem, ha kimegyek. Megtudtam.
Vasárnap reggel, amikor az ember általában délig alszik, és utána is csak poénból kel ki az ágyból, mi húgommal, Eszterrel ötkor keltünk, hatkor pedig édesapám kocsijában ásítozva száguldottunk a Ferihegy felé. Apum egy gyors tájékoztatót adott a kocsiban, lenyomta a programot nekünk, meg hogy egyáltalán kikkel, hogyan megyünk. Kiderült, hogy a Samsung visz ki minket, és nem csak T-mobilosok lesznek, hanem mindenféle mobileladó cégek emberei. Najó, ezt később tudtuk meg – visszafelé. :)
Apum I-phone-ja szerint Londonban 20 fokra számíthattunk vasárnap, ám amikor a gépen a pilóta bácsi bemondott mindenféle okosat, kiderült, hogy csak hat, azaz hatos darab Celsius röpködik ottan. Már áldottuk az Eget Eszterrel, hogy mindketten hoztunk kabátot és sálat.
A programunk elég kötött volt, a Gatwick-ről rögtön a belvárosba vittek minket egy kisbusszal, egy nagyon aranyos idegenvezetővel a fedélzetén, és egy sofőrrel, aki a negyvenes évei végét járta, és egy playboy-nyuszi volt a fülében. Jah, és a muki kopasz volt, de nagyon nagy arc is egyben.
Az ebédünket egy puccos tajvani étteremben, a Blue Elephant-ban költöttük el, ahol nagyon finom koktélok, és eszméletlenül csípős kaják voltak. Amúgy még élek, de akkor nem gondoltam volna.
Na de térjünk a lényegre: a Chelsea stadion. Hatalmas, gazdag, és nagyon vigyáznak rá. Az, hogy kinek szurkolok, már abszolút nem volt kérdés. Még szép hogy a Chelsea-nek! Mertem volna a Menchesternek szurkolni, asszem addig éltem volna. Életem első focimeccséről beszélünk, ahol konkrétan kint voltam, és meg kell hagyni, egész jó volt. Azért nem fogok minden vasárnap Londonba menni ezért az örömért. Kihagyom.
A meccs után egy rövid fotózkodás, aztán a tömeggel a küzdelem, hogy elmenjünk a meeting-pointhoz, ahol a busz várt ránk. Istenem, miért van az, hogy Angliában ez az egész koordináltan működik, míg Magyarországon ilyenkor inkább menekülsz, mint szervezetten vonulsz.
Visszafelé a Heathrow-ról indultunk vissza, de a gép késett, úgyhogy csak éjfélre értünk Magyarországra. Welcome to Hungary! A jól fűtött épületből kilépve megcsapott minket a párás és jéghideg levegő. Még jött a búcsúzkodás, a „kösz a fuvart” beszólások, meg a „jövő héten hova megyünk?” (amúgy teljesen béna) poén. Jah, mondtam már, hogy hugicámon és rajtam kívül csupán egy nőnemű volt az amúgy 10-15 fős csapatban? Nagyon otthon éreztem magam. :)
A végkövetkeztetést levonva: imádtam az utat, hiszen már azért is megérte, hogy láthattam szerelmemet, Angliát. Az egésznek van egy olyan hangulata, amit egyszerűen nem lehet leírni. Ott kell lenni, be kell szívni a levegőt, szeretni kell. Minden ház, minden kis angol kertecske, minden egyes vörös hajú sápadt angol hapi egy olyan vonzalmat keltett bennem, hogy tudtam: itt akarok élni, és ha létezik ilyen vonzalom, akkor az jelent valamit. Úgyhogy mikor hazatérve lefeküdtem az ágyamba, lekapcsoltam a lámpát, és aludni készültem (mindezt fél kettőkor, azzal az elhatározással, hogy én reggel hatkor igenis felkelek, és igenis iskolába fogok menni), arra gondoltam: megtörtént-e egyáltalán ez a nap, nem álmodtam-e mindezt, és valóban igaz-e: reggel hatkor Magyarországon, éjfélkor ismét ott, és közben kiruccantam egy tőlünk több 100 kilométerre fekvő országba. Nem tudtam elhinni, de akkor ez volt a legkisebb problémám. Másnap egyébként tényleg felkeltem hatkor, de amikor a zuhanyzóban nem tudtam megkülönböztetni a sampont a tusfürdőtől, és folyamatosan csak az egyik karomat mostam, úgy döntöttem, mégiscsak feladom, és visszamegyek aludni. Úgy is lett.
Nos, ennyit a vasárnapomról. Ha valaki be akar vágódni, jelzem: bármikor kapható vagyok egy hosszabb (vagy rövidebb...) angliai kiruccanásra.
Ja, a meccs döntetlen lett, az utolsó negyed órában a Chelsea pontot mentett: 1-1!
A.

Add vissza a mamuszom!

Nem hiányzik a nyár. Visszagondolni is rossz, milyen rémes volt ülni a Volán buszon és gyakorlatilag hozzátapadni az üléshez. Nekem mindig ez jut eszembe a nyári hőségről. Van egy örök érvényű szabály: nyáron azt mondod, hideget akarsz, télen azt, hogy meleget.
Most mégsem mondanám, hogy meleget szeretnék. Legalábbis az időjárás jó így, hidegen. Amikor reggel felébredsz, azzal kezdesz, hogy kidugod a lábujjadat a takaró alól, aztán gyorsan visszamenekülsz a takaró alá. Utána mégis felkelsz, átkozod magad hogy előző este nem készítetted elő a meleg ruhádat, de már talpon is vagy. Majd’ megfagysz. A hidegben mégis az a legjobb, hogy ilyenkor van lehetőség felmelegedni. Leülsz a kandalló elé, vagy a forró radiátorhoz simulsz. A kezedben egy nagy bögre forró, illatos kakaót tartasz, és csak belebámulsz a gyertyák fényébe. A lábadon mamusz, olyan kis pomm-pomm-mal a végén, a válladon finom illatú kötött takaró. Lámpa ugyan nem ég, de sötétség nélkül nincs fény, ahogy hideg nélkül sincs meleg.
Azon gondolkoztam, hogy milyen mesterien passzol a mostani hideg a lelki állapotomhoz. Az ember nem viseli túl jól a magányt, főleg ha az életének egy nehéz korszakát éli éppen. De az a jó, hogy úgy érzem, a bennem levő télben, hidegben is vannak kandallók, forró csokik és mamuszok. Igazság szerint ebből az egész idilli képből csak az hiányzik, hogy legyen melletted valaki, akin ugyanúgy mamusz van és kakaót tart a kezében. Olyan igazságtalan, amikor ezt a lehetőséget megcsillantja előtted a Sors, aztán egy gonosz, galád vigyorral a képedbe röhög, és gúnyosan mondja: nemár, haver, bevetted ezt a maszlagot? Pedig előtte megígérte, hogy hideg lesz, és a hideggel kapok valakit. A hideget megkaptam, a valakiből csak a fintor maradt. Nesze neked mamusz. Nőjél már fel.
Talán a lélek egy furcsa növény, ami nem akkor nő, ha meleg van, hanem akkor, ha körülötte minden fagyos. A feladat: megtartani a meleget. Talán ilyenkor nő ez a furi növény, és biztos nem véletlenül. Ki van ez találva. Én ebbe kapaszkodom.
A.

Gyermekkor

Freud szerint az emberek minden kompenzációja a gyermekkorban keresendő. Minden oda vezethető vissza. Azon gondolkoztam, hogy nekem milyen gyermekkorom volt. Itt nem a körülményekre gondolok, mert az – hál’ istennek – nem volt probléma. A gyermekkoromat úgy értem, hogy a személyiségem hogyan fejlődött időszakról időszakra.
Amikor az óvodás korszakomra visszaemlékszem (azok a legkorábbi emlékeim), akkor kifejezetten megijedek. Gyakorlatilag depressziós voltam, magamba zárkózott, és gyakorlatilag egy másvilágban éltem. Az oviban arra emlékszem, hogy az ablaknál állok, bámulok kifelé, és haza akarok menni. Sokáig egyébként nem is vettek fel az óvodába, mert azt mondták, nincs hely, és egyébként is, még inkább maradjak otthon. Két évet voltam oviban, mindkettőt más-más csoportban.
Aztán jött a suli. Itt is még mindig egy félős kisgyerek voltam, magamnak való, és az osztályban a három lányból az egyik. Utáltam. Tanítás után meg kellett várnom nővéreimet, hogy velük együtt menjek haza, ez gyakran két óra hosszú várakozást jelentett. Persze nem mentem sehova, az iskolában kóborogtam, és mindenki elől kitértem, ha tehettem. Egyszer bombariadó volt a suliban. Teljesen tehetetlen lettem és kiszolgáltatott. Rettegtem a félelemtől, és ez a félelem megbénított.
Amikor elkerültem a pesti sulimból, és másodikban már Törökbálinton kezdtem egy új közegben, akkor sem javult a helyzet. Ezekre az évekre nagyon fájó visszaemlékezni, mert nagyon rossz tapasztalatokat kellett szereznem. Már elsőben is utáltam várni, de abban az iskolában elsőtől harmadikig mindenkinek nyolc órája volt. Ez a dolog úgy nézett ki, hogy az első négy óra tanítás, aztán két óra szünet, amit általában az udvaron töltöttünk, szünet után pedig még két óra tanítás. Ha valamit gyűlöltem már életemben, akkor az a két óra, amikor a suli kertjében a bokrok mögött bujkáltam, és zokogtam, hogy én haza akarok menni. Persze senki nem vett észre. Abban az évben meg is betegedtem. Mononukleózist kaptam, ami egy kiszáradásos betegség, olyan, hogy a torkod fáj, lázas vagy, legyengülsz, esetleg megnagyobbodik a léped, stb… Nálam a kiszáradás volt nagyon veszélyes, egy hétig voltam fekvőbeteg a János Kórházban. Nagyon rossz volt ott lenni, egyedül voltam és féltem, még ha Anyum sokat bent is tudott lenni. Ráadásul hülyék voltak a nővérek. Az iskolából több mint egy hónapot hiányoztam a betegség miatt, de az otthon töltött időre nem emlékszem.
Na, a törökbálinti tapasztalatok után megint új iskolát keresett nekem Anyum, és kikötöttem Bián. Harmadikig öt éven keresztül minden évben új közösségben kezdtem a tanévet. De Bián megállapodtam, és nyolcadikban itt is kaptam meg az általános iskolai bizonyítványomat.
Harmadiktól körülbelül ötödikig nem voltam önmagam. Volt egy testem, ahol inkább csak megfigyelő voltam, olyan, aki nem fordul már (szerencsére) magába, de még abszolút nem közösségi lény. Ötödik körül azonban elkezdtem olvasni. Meg egy kicsit idősebb is lettem. Az ám, de nem a világ legjobb könyveit olvastam, szerettem a fantáziadús, valótlan világokat. Istenítettem a Harry Pottert és a Gyűrűk Urát – ez a két könyv egyébként zseniális, de csak mértékkel. Hetedik végére egy olyan személyiség lettem, akinek ugyan már vannak felületes barátságai, és körülbelül tudja, ki ő, mégis – minden probléma elől a könyvekbe és fantáziavilágokba menekültem. Olyan eszményeim voltak, amiktől ma megrettenek. Talán a legkonzervatívabb és legelvakultabb papok láthatták így a világot a középkorban, mint én akkoriban. És gonosz voltam. Kifejezetten, morbidan gonosz. Leginkább mégis azt mondhatnám, hogy az ellentétek és a káosz uralkodott rajtam, erre jó példa, hogy a gonoszság mellett azt tartottam, hogy a szeretet mindent megold. Mindkét elvem megdőlt az idő folyamán.
Hetedik végén találkoztam fiatalságom nagy szerelmével, aki a középkori eszméimet az alapjaiban rombolta le. Szüleim abban az időszakban váltak el, de nekem volt hova menekülni, ami végre nem egy mesevilág volt. Kicsit jobban kitekintettem a világra, és rájöttem, mennyire nincs fogalmam semmiről sem. Ekkor kezdtem meglátni a szüleimben a hibákat, elkezdtem saját gondolatokkal érvelni, és rájöttem, hogy az élet nem egy habos torta. Gimiben a személyiségem már nem változott ugrásszerűen, de azért csiszolódott rendesen. Csalódások, kihívások, és sikerek is voltak bőven, és ezek mind-mind sokat alakítottak rajtam. Mindezt már felnőtt felfogással, de tinédzser aggyal éltem meg, és élem meg mai napig.
Nem tudhatom, milyen leszek később. Azt tudom, hogy hálás vagyok azért, hogy voltak már mély pontjaim. Mert abban hiszek, hogy az élet minél rögösebb, annál több leszek én tőle. És ha választanom kéne egy szép, hibátlan, szuper gyermekkor és az én gyermekkorom között – eszembe sem jutna az előbbit választani.
A.

Faleveleim

A teraszon ülök, és a kertben gyönyörködöm. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden ősszel kiülhetek a szabadba, és nézhetem a természet játékát. A levegő már kicsit csípősebb, érezni benne az enyhe füstszagot. A levelek zizegnek, ahogy a szél fújja az ágakat, és minden olyan békés.
Vannak barátaim. A karácsony a családé, az ősz a barátoké, mert ilyenkor egy egész csöpetnyit magányosabb az ember. Vagy inkább úgy fogalmaznám meg, hogy jobban magába néz, jobban körülnéz a belsejében bújó érzelmek és értékek között. Ilyenkor jövök rá, hogy vannak barátaim.
Sokat töprengek most azon, hogy neveket írjak-e? Nem nagyon szeretek személyes konkrétumokat írni, de most az egyszer talán kivételt tehetek. Az én barátom Liza. Az én lelki szemetesládám. Ismerem a hibáit, és ő ott van, ha szükségem van rá. Még nem jutottunk el a „tökéletes barátságig”, de úgy hiszem, ez még meg fog történni. Vele együtt tele vagyok még sok-sok más, értékes emberekkel, akikben megbízhatok, ha baj van. Olyanok ők, mint a falevelek. Csak akkor hallja őket az ember, ha fúj a szél. Velük megosztom a mindennapokat, akik a napok hangulatát biztosítják. Reggel Liza a világ legfáradtabb embere. Blanka a korán kelt sportoló, aki reggel hétkor két edzésen már túl van. Lilu az aggodalom, hogy mit felejtett el megtanulni, és milyen leckéről nem hallott még. Lilla a vidámság, nála vidámabb embert még életemben nem láttam. Akkor is mosolyog, ha a legtöbben sírnak. Imádom. És még sorolhatnám a sok-sok nevet… Mindegyiküknek megvan a hangulata. Egytől egyig. Mindannyian személyiségek, és ezért szeretem a reggelt az iskolában, amikor egyesével mindenki megérkezik, köszön, és hozza a hangulatot. E nélkül nem lenne reggel a reggel, az ősz pedig nem lenne ősz anélkül, hogy én ennek újra és újra nem örülnék.
A.

Múlik az idő

Pénteken magyar órán a középkori világfelfogásról volt szó. Ennek a nagy egésznek egy része az, hogy a középkori ember hogyan is fogta fel az időt. „Az idő nem múlik, csak telik.” Amikor ezt a bölcsességet meghallottam, először fogalmam sem volt, hogy ugyan mi a hangyahajzatot akar jelenteni. Amikor a tanárnő túl sok bámuló arcot látott, megmagyarázta a nebulóknak (nekünk) ezt a furcsa idő-zavart.
Az idő múlik, ha fejlődünk, célunk van, és látjuk a változásokat magunk körül. Ám csupán telik, ha beleszorulunk egy ciklikusságba, ahol minden nap, minden évszak, minden évtized ugyanaz, ugyanabban a környezetben, változatlan társasággal. A középkori embernek az idő csupán telt. Mi ezt már el sem tudjuk képzelni.
Az idő számomra mégis inkább telt a nyár folyamán. Nem is hordtam egész nyáron órát, nem néztem, mikor kelek, mikor fekszem le, mikor eszem. Olyan ritmusban éltem, ahogy azt a szervezetem kellemesnek érezte. Ám most, hogy elkezdődött az iskola, ismét fontos lett, hogy hány óra van. Hány perc. Hány másodperc. Határidőkkel félelmek születnek, koránkeléssel álmatlanság, követelményekkel szorongás. Ez az én világom. Ebben élek, hasonlóan sok-sok emberhez rajtam kívül. Még régebben írtam egy alig egy oldalas novellát, aminek az volt a címe, hogy Digitális óra. Személyes tapasztalat ihlette, arról szól, hogy egy éjjel fekszem az ágyamban, és a digitális órám vörös világító számlapját nézem. Tikk-takk, jár az óra az ágy fölött a polcon. Csak ez nem tikk-takkol. A novella végén káoszhangulat van, amikor az Időnek mondom éjjel, hogy még nem akarom, hogy kattanjon a másodpercmutató, még nem akarok engedelmeskedni az idő kegyetlenségének, és egyébként is, ha az ember szabad, akkor miért köti meg a kezét ez a műanyag szörnyeteg a polcon? Senki sem tudott még szavakat kicsikarni egy digitális órából, úgyhogy most is, sokadszorra, megint hoppon maradtam a válasszal. De talán megnyugtatásként elsuttogom magamban, hogy így van rendjén, az idő tudja, mit csinál, végzi a dolgát, ahogy mindenki más is, és talán ő is jobban érezné magát, ha néha kapna egy kis szünetet. De nem kap. Ahogy mi sem.
A.

Tündérország

Az álmok birodalma kifürkészhetetlen. Nem hiszem, hogy bárkinek is sikerült volna éber állapotban hűen visszaadni, hogy mit álmodott. Egyszerűen lehetetlen, mert az álom nem egy reális, ésszerű, összefüggő dolog. Nincsenek ok-okozati összefüggések, és nincsen lehetetlen sem. Ezért nem tudjuk elmagyarázni: nincsenek hozzá szavaink. Furcsa világ ez. Teljesen elképzelhetetlen a realitás határain belül, a saját hétköznapjainkban. Mégis, minden álom egy hétköznapon alapszik. Az emberek nagyon is reális ingereit dolgozza fel. Miért érezzük álmunkban mégis, hogy ez egy más világ, valami sokkal jobb, vagy sokkal rosszabb. Ahol néha tudnunk kéne a választ, de nem tudjuk, ez mégsem baj, mert máris máshol vagyunk – nem kell válaszolni. Nem reális. Az életben minden kérdésre meg kell adnunk a választ, és ha rosszul felelünk, nem járunk jól.
Én szeretek álmodni. Van egy pár dolog, amire azt mondom, hogy érdemes érte végigcsinálni a napokat, és az egyik ilyen az álom. Este, amikor lefekszem, már szinte várom, hogy mit fogok álmodni, még ha rémálmom van, akkor is sokkal jobban érzem magam ilyenkor. De nem élek álomvilágban. Éltem. De már nem teszem.
Van egy másik fajta álom is… Ahogy az ember felnő, a céljai és vágyai egyre tudatosabban alakulnak, már nincs az a gyermeteg ösztön, amikor biztosak vagyunk abban, hogy mit akarunk, és arra is mérget mernénk venni, hogy az a valami meg fog valósulni. Emlékszem éber álmaimra, amikor megpróbáltam az éjjeli álmokat folytatni, tovább szőni, de sose sikerült. Egyszerűen nem tudtam a szabályokat átvenni, nem tudtam repülni, hisz a gravitáció működik, nem tudtam nevetni, mert az élet nem vicces, nem tudtam szeretni, mert az életben nem volt szerethető. Szörnyű érzés volt. Fel is adtam az éber álmodozást, és visszatértem a való világba. Elkezdtem tervezni a jövőmet, és sose tértem vissza kedves történeteimhez. De esténként, amikor a paplan alá bújok, tudom, hogy valamit visszakapok. Vagy csak szimplán kapok. A reggelem szebb lesz ettől. Mert hiába nőttem fel, hiába ismerem az e világ adta törvényeket, valahol ott van a menekülés, amit én fantáziának hívok. Ott bármi lehetek. Nem kell hozzá bizonyítvány. Nem kell hozzá gravitáció. Nem kell hozzá realitás. De van benne szeretet és melegség. És ahogy a kisgyerekek álmukban titkon hiszik (hisz a felnőttek biztos nem így gondolják): az álmok valóra válnak. Ha hiszünk benne.
A.

Száraz duma

Nehéz. Ez az első és legfontosabb megállapításom. Baromi nehéz.
De nyomás alatt nő a pálma, ezért inkább úgy állok hozzá az egész dologhoz, hogy zsír, bírom, nincs semmi gáz, menni fog az, stb… És hogy mi a nehéz? Jogos kérdés. Júlia nővérem egész egyszerűen fogalmazta meg a problémát, amikor így szólt: „Anikó, te hülye vagy.” Alapvetően tényleg itt kezdődnek a problémák. Mert ki az az állat, aki másodikos korában szeptemberben érettségizik, nyelvvizsgázik meg hasonló önpusztító dolgokat művel? Én lennék az a hülye. Nekiugrok az angol középszintű érettséginek, amit osztályozóvizsgák előznek meg, valamint novemberben leteszem (ha minden igaz) az angol felsőfokú nyelvvizsgát a Pannonnál. Parázok, de menni fog az. Egyelőre a legnagyobb ellenségem a fáradtság, azt próbálom elérni, hogy ne úgy érjek haza, mint a mosott rongy, hanem esetleg egy kicsit tanulgatni is tudjak. Ma ez például meghiúsult, mert be kellet suli után mennem a Lónyaiba, ahol érettségizni fogok, és mit ne mondjak, nem volt egy nagy élmény. Negyven fok, hosszú farmernadrág, sok büdös ember, és persze a teljesen béna adminisztráció a gimiben – nos, mindez megtette hatását. A jó hír: pénteken újra mehetek. És október 17-ig még egyszer. Aztán egyszer még az érettségit is ott kell letenni. Na ki a hülye?
Hogy valami jót is mondjak: bírom az új magyartanárunkat, nagyon jó fej, és remélem, hogy így valamennyire könnyebb lesz az emeltszintű magyar. De addig még van három évem, azzal már csak nem bosszantom magam. Jah, nem is mondtam, tanév végére a terv: német felsőfokú nyelvvizsga, középszintű érettségi (osztályozó vizsgákkal természetesen), valamint a földrajz érettségi, de az nem biztos. Nagyon nem biztos. De még kellhet, így hát megcsinálom.
A.