Nyomás

A lélegzetem felgyorsul. Érzem, hogy a fejemből áramlik a hő, és izzadok. A szám fölött. Ahol a bajszom van, és úgy útálom, amikor izzad. Aztán érzem a talpamban azt a furcsa fájást, mint amikor nagyon magasról lenézek, vagy csak egy filmben látom a magasságot. És érzem a szívemben azt a szorítóan taszító erőt, ami arra ösztökél, hogy fogjam a telefonom, és egy gyors beszélgetés után pakoljak, majd üljek fel az első buszra és menjek el innen. El akarok menni.
Elvonási tünet. Azt hiszem, már értem. Habár még nem próbáltam ki semmilyen drogot (bár tudatmódosító szerekkel már volt dolgom), körülbelül érezni vélem, milyen lehet az, ha az ember egész egyszerűen csak nem bírja letenni. És bármilyen ostobaságot hajlandó megtenni azért, hogy megszerezze azt, amit akar. Az „Anyagot”.
De lehet, hogy nem elvonási tünet. Nem csak. Talán része van még benne egy érzésnek is, ami valami menekülés fajta, ami akkor jön rá az emberre, amikor már túl sokáig volt a szüleivel, már nem akar ugyanabban a szobában aludni, mint 1 évesen, már nem akarja többé a szokásos mi-van-veled-semmi beszélgetéseket lefolytatni anyukájával a kocsiban ülve és az útra meredve, már semmi kedve ugyanabban a konyhában veszekedni a kishúgával, mint ahol kiskorában is tette. El akarok menni.
De nem kerülhetem ki saját magamat, én viszont egy racionális ember vagyok. Az érzelmeim befolyásolhatják a cselekedeteimet, de nem uralhatják. Néha azt kívánom, bárcsak nem így lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy melyik a jobb. Mindenesetre még nem futok. Legalábbis nem messzire. Érzem, hogy még ki kell várnom az én időmet, még egy pár évet itt kell eltöltenem, és ha már így van, akkor akár szeretni is lehet ezt az időt. Vagy legalább élvezni. De azért egy kicsit mégis mozgolódom. Itthon most sok minden összejött, de leginkább bennem, önmagamban. Így hát egy időre elmegyek itthonról, de nem sokáig. Végtére is szeretek itt lenni, de most egy kicsit sok. Most sok. Reménykedem abban, hogy egy kis idő messze itthontól majd helyre ráz, segít hogy megtaláljak új és régi dolgokat, és visszanyerem az egyensúlyt. És most mondok valamit. Ezt már rég meg kellett volna tennem. Mert ez az egyensúly már rég nincs meg. Túl rég.

Most pakolok. Indul a buszom.

Bénultságban

Az egyik legveszélyesebb fegyver ezen a világon. És ami a legrosszabb, hogy a veszély nem is csupán az emberben keltett reakció, hanem a vágy. Mert az ember egy olyan furcsa lény, ami valamilyen rejtélyes okból kifolyólag szereti – ha fél.
Félelem. Ott van mindig és mindenhol. Habár más formában és fokozatban jelenik meg. Sokan sokszor használják, hol kicsiben, hol nagyban, mert az egyik legjobb manipuláló eszköz. De ha a saját életedre tekintesz, rájössz, hogy a hétköznapjaidban is jelen van. Habár ott igazán senki nem áll a félelem mögött, csak saját magad.
Ami minden félelemben közös, az a bénultság. Mert ha félsz, akkor nem tudsz úgy cselekedni, ahogy normális esetben tennéd, félelem nélkül. Megbénulsz. Lezsibbadsz. Próbálsz menekülni. Hol sikeresen, hol sikertelenül. Van, aki azt mondja, hogy ő sosem fél. Leküzdte a félelmet, és soha, semmitől nem fél, hiszen elméletben tudja, hogy a félelem hátráltat, és ki is tudja kerülni. Én ezt még senkinek nem hittem el, mert mint már mondtam, szerintem a félelem az emberi lénynek nem csak jellemző tulajdonsága, hanem lételeme is. Rengeteg oldala van. És nem mindegyik negatív.
Pedig milyen bután hangzik – szeretek félni. Ám aki megmosolyogja ezt a mondatot, attól megkérdezném: volt-e már vidámparkban? Olvasott-e már horrort? Ment-e már bele kétségbeesetten abba a bizonyos sötétségbe, ahol tudta jól, hogy félni fog, és éppen ezért tartott afelé? Talán mert tudta, sejtette, hogy a félelem erősebbé tesz, a félelem megváltást hoz, a félelem előre hajt, a félelem kibúvó, a félelem valami teljesen ismeretlen ismerős?
Én félek. Ezért bénultam le, és ezért nem vagyok cselekvőképes. Félek, sőt, rettegek attól, hogy nem fogok megfelelni az elvárásoknak. A legrosszabb az, hogy az emberektől félek. A reakcióktól. A megszégyenüléstől. A kérdően vádló pillantásoktól… A saját pillantásomtól.
Mindenkinek mást jelent a félelem. De az okos ember tudja, hogy mikor köszönt be az életébe. És az erős ember, aki a helyes utat akarja választani, felveszi ellene a küzdelmet. Van, hogy le is győzi. És amikor az idő segítségével továbbhaladva hátrafordul, és belenevet a saját félelmének az arcába – azok előtt az emberek előtt tisztlegek. De sajnos még ezeknek az erős, kemény embereknek is vissza kell fordulni megint, hogy előretekintve tudják folytatni az utat az időben. És bizony ott vannak a következő feketén gomolygó félelem-felhők. És lehet, hogy az az erős ember, aki visszatekintve győzelmet talált, a következő felhőbe belefullad.