Szívkampó

Néha rám tör egy furcsa érzés. Biztos nem vagyok ezzel egyedül, de amikor megérzem, az olyan, mintha valami sorsdöntő folyamat menne végbe bennem. Mert ahogy kezdek felnőni, ez az érzés is együtt nő velem, egyre erősebb, egyre nyilvánvalóbb és egyre félelmetesebb lesz.
Olyan, mintha a szívemet kinyitották volna, megkeresve a lehető legmélyebb, legpuhább és legérzékenyebb részt, oda beakasztva egy kis kampót, majd újra örökre visszavarrva a szívemet, minden nyomot eltüntetve maguk mögött. A kampó mindig ott van, de a végére van erősítve egy láthatatlan, pókháló vékonyságú fonal, ami túlnyúlik a szívemen. És amikor eljön az a bizonyos érzés, mintha valaki húzná azt a fonalat, valahol messze, a láthatatlanban. Olyankor mindig ráncok jelennek meg a homlokomon, a tehetetlenség érzése szinte megbénít, a szemem kétségbeesetten nyílik ki, legszívesebben kirobbannék saját magamból, ordítanék, zokognék, futnék a semmibe, ehelyett általában csak állok – vagy éppen fekszek – valahol, esetleg kicsit összébb görnyedek, és egy csöndes, lassú sóhajt hallatok. A kampó megfeszül, a szívem fáj, én meg csak ülök. Vágyakozom.
Sok emberi tulajdonságot tudnék mondani, ami leginkább dominál az emberben, de az egyik legerősebb biztosan a vágy. Vágy a birtoklás iránt, vágy egy másik ember iránt, vágy a boldogság iránt, vágy az élet megélése iránt. Mindenki vágyakozik. Ez ad nekünk célt, ezért halad előre az emberiség.
Az én vágyam kezd egyre erősebb és követelőzőbb lenni. Sajnos azonban a mai világ nem teljesen alkalmas az én vágyam beteljesítésére. Őszintén szólva meg sem tudom pontosan határozni, mi az én vágyam tárgya, úgyhogy ez esetben segítségül hívom Tolkien-t. Ő azt mondja:

„Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár;
futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?”

Szóval így szól a vers. Ez a két versszak szorosan kötődik a Gyűrűk Ura Bilbójának ahhoz a mondásához, miszerint (szabad fordításban): Veszélyes kitenni a lábad a küszöbre, mert onnan már csak egy pár lépés, és ki tudja, milyen vad és ismeretlen tájakon találod magad! És milyen igaza van! Mert ha azt a kampót valaki egyszer túl erősen megrántaná, én biz’ Isten kiszedném a bicskám a fiókból, elraknék egy pár gyufaszálat, egy térképet, tollat és papírt, és elindulnék az Úton. Jobbra vagy balra – nem tudom, mert ha már a lábad egyszer az Útra tetted, nem állsz meg, amíg meg nem találod, amit keresel. Aztán ki tudja, lehet, hogy magát a keresést kerested, a kalandra vágytál, ahogy végtére Bilbó is. A kampó húzza a szívem, a vágyakozás összeroppantja a gerincem, de lehet, hogy mégiscsak a másik versnek lesz igaza:

„Hát szerbusz, édes otthonunk:
a nagyvilág vár, búcsuzunk.
De egyszer majd bealkonyul,
és fent a csillag mind kigyul.
Akkor majd szerbusz, nagyvilág:
otthon már vetve van az ágy.
Felhők, ködök, éjszakák,
nincs tovább! nincs tovább!
Lámpa, tűz és vacsora:
csak haza! csak haza!” /J.R.R.Tolkien/

Mindegy, jobbra vagy balra – csak el innen! csak el innen.
A.