A maszk mögül

Milyen lehet az, amikor magad vagy? Mármint úgy értem, hogy magad magad. Az a magad, amit te sem biztos, hogy ismersz, mert szépen becsomagolva tartod, nehogy kihulljon belőle a levélvágókésed és megszúrjon.

Az az ötletem támadt, hogy vajon igaz-e, hogy a bolondoké a világ? Nameg az íróké, természetesen, aki olvasott már regényt, tudja jól, hogy minden író őrült. Hogy lehet írni? Mondatok mondatokba öltve, egyik a másik után, mint valami parádés majomcsorda, követik egymást, hogy a végén pár mondatban összefoglald azt a rengeteg oldalt és fejezetet. Hogy van-e benne katarzis, vagy nincs... az már egy másik kérdés. Hol van manapság katarzis? Mintha mindenki azt keresné, nézik a filmeket filmek után, olvassák a sztorikat, hallgatják a híradót, hogy valamilyen katarzisélményük legyen. Akármilyen. Mert az ő életükben nincs, vagy legalábbis nem vetítették le szépen kockáról kockára nekik.

Szóval milyen is az, amikor kigabalyodsz egy picit a könyvek, filmek, média, és a saját magad által felépített, csodaszép képek övezte világból? Irigylem azokat, akik (akár csak egy pillanatig is) tudnak maguk lenni. Amikor nem számít semmi külsőség, a tárgyak elvesztik a szilárdságukat, a gravitáció megszűnik, egy teljesen más, belső dimenzióba kerülsz, transzba esel, és meglátod önmagadat. Vagy nem, de az egy más kérdés. Szerintem ezt egyszerűen nem lehet elérni azokkal a szerekkel, amikkel sokan próbálkoznak: drog, alkohol, zene, szex, egyéb tudatmódosító szerek. Nem, az a transz, amiről én beszélek, annak másnak kell lennie, valami tisztábbnak.

Tehát egy rövid idő, vagy akár hosszabb, amíg nem alkalmazkodsz a társadalmi és a saját elvárásoknak. Megnézed egy picit (vagy sokáig), hogy milyen is az ember valójában, mi a természete annak a fajnak, amit uralsz (vagy ami uralkodik rajtad) azóta, hogy megszülettél. Tényleg az a csodás, a tápláléklánc tetején csücsülő zsenik lennénk, akiknek hisszük magunkat? Vagy mi is olyan állatok vagyunk, mint bármilyen más teremtmény ezen a földön? Te is tudsz artikulálatlanul üvölteni, lelkiismeret nélkül bántani, kikelni magadból, habozás nélkül átlépni másokon. A társadalom, amibe beépültünk, ezeket a dolgokat elítéli. De vajon ez nem elfojtás? Mi az ember igazi természete?

A.

A csillagszeműről

Álltam a nővérem sötét szobájában, és az ablaküvegnek nyomott orral bámultam ki a mindenségbe. Már nem is tudom, hogy vitt oda az utam, egyszercsak ott álltam az ágya mellett, amin a frissen beszerzett karácsonyi ajándékok hevertek madhogynem érintetlenül, és megakadt a szemem a képeslapon, amit idén adtam neki. Egy vers állt benne, ami gyakorlatilag nem szólt semmi másról (nem nagyon volt másra ihletem), mint hogy hiányzik, és jöjjön haza.

Nem jött, sőt, amikor itthon van néha napján, akkor is mintha lélekben máshol lenne. Egy kemény fal mögött. Vagy valahol. Az orrom már kezdett fázni az ablaküvegtől, úgyhogy inkább hátat fordítottam a kinti sötétnek, hogy a benti sötét felé iramodjak. Kimentem a szobából, becsuktam az ajtót, és most itt vagyok a saját szobámban. Folyton az jut eszembe, hogy vajon én vagyok-e az oka, hogy nincs itthon? Tényleg olyan sznob, beképzelt, gonoszkodó, undorító seggfej vagyok, mint ahogy azt minden pillantása üzeni nekem, amikor rám néz. Dühös lenne? Féltékeny lenne? - kérdem magamtól. Keserűen mosolygok a gondolatra, mert eszembe jut az éles kontraszt kettőnk jelenlegi élete között: ő egy jól fizető állásban dolgozik, míg én iskolapadoktól és hülye tanároktól idegesítve tengetem napjaimat. Neki van párkapcsolata, nekem nincs. Ő bent van a város közepén, míg én Bián vagyok "bezárva" a családi fészekbe.

Irigy? Nem is tudom. Karácsony óta, pontosabban azóta, hogy ő elment, csak egy CD-t hallgatok folyamatosan, azt, amelyiket együtt hallgattuk úgy négy-öt éve, miközben ő a szalvétateknikás ajándékokat csinálta, én meg csak hülyültem mellette. Hogy romolhat meg ilyen észrevétlenül, ilyen alattomosan egy ilyen tiszta testvéri kapcsolat, amilyen a miénk volt? Milyen szörnyűség következtében lettek feszültek az egymást üdvözlő szavak? Egy pofon teszi? Egy pillantás? Egy nyelvvizsga? Egy dicsérő szülői szó? Tíz felesleges kiló? Mi, az istenért? De hát miért is itt teszem fel ezeket a kérdéseket, hiszen nyilvánvalóan nem kapok választ - ha nem teszem fel őket annak, akihez a kérdések szólnak. De gyáva vagyok, és csak annyit teszek, hogy várom, csak lesz valahogy. A híres Tárczy Anikó, az Aranyszájú Diplomatakirály csődöt mondott, mert nem merte megkérdezni a nővérétől, hogy miért utálja őt.

De vajon meddig lehet húzni a dolgot? Igaza lesz Anyunak, és a szeretet tényleg megoldás mindenre? És ha igaza van, akkor tudjuk-e, hogy mi az, hogy szeretet? Tudja-e ő? Tudom-e én? Létezik-e egyáltalán szeretet? Megint kérdések, megint rossz helyen. Csak tudnám, kinek tegyem fel...

A.

A nagy karácsonyfadöntés

Roppant mókás étkezésen vagyok túl, szerintem évek óta nem műveltünk hasonlót itthon. Már a szünet eleje óta átlagosan fél tizenegykor kelek, kedves családom többségével egyetemben. Ma is így történt, fél dél körül pedig kocsiba pattantunk Julcsival és Eszterrel (Zsuzsi szegény már dolgozik...), elrobogtunk a lekváros pólóval (Volkswagen Polo, rendszáma: JAM) a CBA-ba, vettünk sok-sok finomat egy rejtélyes hitelkártyával, és feladtuk a postámat (meeegy, Csuri!).

Mire hazakeveredtünk, fél egy múlt, úgyhogy leültünk reggeli-ebédelni. Ez úgy nézett ki, hogy kipakoltunk minden kaját, amit vettünk és ami a karácsonyi lakomából még megmaradt, a sárkányt kivéve. Gyuri ette a halászlevet, Anyuci a húslevest, Julcsi tükörtojcsit csinált magának, Eszter zsömlét selyemsonkával, én meg káposztát ettem, nyami. Egyszóval megreggeli-ebédeltünk.

Az asztalnál szóba került a megbolondult időjárás: a Népszabadság címoldalon hozta le, hogy mínusz 25,5 fokról szűk egy héten belül plusz 21,2 fokra melegedett az idő. Ez még az én matektudásommal is 46,7 fok különbség. És még csodálkoznak a népek, hogy mindenki ideges, agresszív, nyűgös, fáradt, és egyébként is, minden baja van. Aki normális esetben nem is érzékeny az időjárásváltozásokra, még azt is megviseli az ilyen őrült nagy, természetellenes ugrabugrálás. Akárcsak hugicámat...

Évekig emlékezni fogok az idei első karácsonyfa-döntős jelenetünkre. (Volt második is...) Pontosabban ez nem csak idei első, hanem minden tekintetben az, mivel ezidáig még soha nem sikerült feldönteni a fát. A dolog úgy nézett ki, hogy 25-én délután a fa alatt kiterített matracon hasalva írogattam, amikor Eszter valami belső sugallatra úgy gondolta, hogy neki ki kell mennie a szakadó esőbe a teraszajtón keresztül. A baj az volt, hogy az ajtót kinyitva meglökte a fát, ami egyenesen az én hátamra esett. Szegény Esztert azóta ezzel szivatjuk, de sajna már elég jól kezeli, eleinte őrjöngött, hogy ő csak ki akarta nyitni az ajtót. A félelmetesebb része a dolognak a fa felborítása utáni, körülbelül tíz másodperc volt: én visongok a meglepetéstől a fa alatt, Zsuzsi a röhögéstől a fotelben, Eszter (némi fáziskéséssel...) üvölti, hogy dől a fa - odakint pedig átszeli a sötét eget egy bazinagy villám. Anyu egy pillanat alatt ott termett, és ő is üvöltött, hogy mi az úristent csinálunk mi itt, hogy lehetünk ennyire bénák, miközben az eső ömlik befelé a még mindig nyitott erkélyajtón. Egyszóval a békés, nyugodt üldögélésből röpke tíz másodperc alatt őrjítő káosz lett. És az a villám meg mennydörgés! Mintha csak arra várt volna, hogy Eszter kinyissa az ajtót (amit mai napig nem értünk, miért tette). Ennyit az időjárásról. És a fergeteges karácsonyfadöntésről...

A.

Későesti szösszenet

Éjfél múlt, és én még abszolút nem vagyok fáradt. Hogy lehet ez?

Vége a négynapos hétvégének és a karácsonynak, holnaptól kezdődik a melósabb időszak. Értem ezt a vizsgára felkészülésen (magyar szóbeli), és egyéb nyalánkságokon, mint például beszédtechnika és filozófia házidolgozat. Matekozni is kéne, egyszóval - nem fogok unatkozni.

A karácsony kellemesen telt, habár idén mindannyian egy kicsit feszültek voltunk, nem tudtunk annyira ellazulni, mint ahogy tavaly sikerült. Zsuzsi nővérem nem lakik itthon, ő csak szenteste jött haza, Julcsi viszont itthon lakik, mert jelenleg elég zűrös az élete. Szegénykém most is a szomszéd szobában sír. És, ahogy ez ebben a családban már csak lenni szokott, senki nem tud vele mit kezdeni. Sírja csak ki.

Sokminden megfordult a fejemben, hogy mit is illik (?!) így karácsony után írni, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy kihagyom a "kaptam egy kesztyűt és egy sapkát" részt. Arról viszont szívesen mesélek, hogy ma kitakarítottam a szobámat. De nem csak úgy tessék-lássék módon, egyébként nem is volt kupis. Nem, ma úgy istenigazából kipucoltam az egészet az elbújt porcicáktól kezdve a teafoltokig mindent. Nagyon zsufis volt már a szobám a sok felhalmozott limlomtól, úgyhogy elég szívtelenül szelektáltam a cuccaim között. Találtam olyan dolgokat is, amiktől egy kicsit itt-ott megfacsarodott a szívecském, ám mivel kellő keménységre sikerült szert tennem az elmúlt öt-hat évben, így végül gond nélkül landolt a süllyesztőben minden, ami csak a port fogta az elmúlt években.

Nagyon szeretek szobát takarítani, és úgy éreztem, ez most rám is fér. Végre volt rá időm, lendületem, kedvem. Többek között ezért csücsülök még a laptopom előtt, ostobaságokról fecsegve Nektek. Ugyanis várom, hogy a szárítógép kiköpje a lepedőmet. Na nem mintha nem telne szegény családomnak mégegy lepedőre szerény családi kasszánkból (amúgy a lepedő nem occsó mulaccság, az Ikeába' kaphatsz tíz rongyé' is, kéremalássa!), hanem itthon a száraz lepedők mind fehérek, én meg utálom a fehér lepedőt. Oké, legyen a fehér a tisztaság jele, de ne az én lepedőmön. Az én lepedőm sötétkék. Az ágytakaróm pedig kockás.
Így, hogy már minden ágy-titkomat ismeritek, amit ismerni érdemes, áttérek egy kevésbé intim témára. Az elmúlt négy nap alatt ha éppen nem sárkányt (pulykát...) zabáltunk vagy szaloncukorral dobálóztunk, hát akkor bizony filmet néztünk. Nálunk ez külön szertartás, és ha valaki nem nézi a filmet a többiekkel együtt, akkor komoly sértődések képesek kialakulni. (Én lenni magyar diák.) Így esett, hogy eszméletlen mennyiségű szörnyűséget sikerült végignézetni egymással, amit a legtöbben már láttunk párszor. Volt viszont egy, ami nagyon-nagyon tetszett, most láttam először. Az a címe, hogy 'The Holiday'. Cameron Diaz és Kate Winslet a két főszereplőnő, Jack Black és Jude Law a férfifőszereplők. Tipikus hollywoodi lovestory, de nagyon aranyos! Tele van meglepő fordulatokkal, és mi mást nézne öt nő éjféltájt, ha nem egy ilyen nyálas-romantikus maszlagot? (Nemis, tényleg jó film, ajánlom mindenkinek!)

Huh, lassan kész van a szárító, őszintén szólva kezdek fáradni, itt az ideje ágyba bújni. A sok zöldségért elnézést, ígérem, egyszer írok majd "kaptam sálatkesztyűtsapkát" bejegyzést is. Szép éjszakát!

A.

Ez egy faaaaa-aaa-aaa-aaa-aaa

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!

:)

Idei mottónk: A kis fa is szép fa!

Anikó

X generáció

Winston Churchill: "Mindenki akkora ember, amekkora dolgok felidegesítik."

Még mindig egy, a laptopom képernyőjén agyonnyomott szúnyog vére zavarja a tiszta látásomat.

Fene.

A.

Képek az Illyés Napokról

Nincsenek sorrendben a képek (illetve nagyjából igen, csak időben visszafelé...), úgyhogy bocsi. Írok alájuk ezt-azt.

Liza és én fellépés előtt, péntek reggel. Panni a háttérben befigyel...

Liza és Lillus, a táncos kislány

Fellépés előtti utolsó próba - lányok

Fellépés előtti munkálatok - fiúk

Uccsó próba

A kész mű, háttérben az osztállyal

Maci őrzi az ajtót, nehogy megtudják a népek, hogy legózunk...

Szasza, a hangulatteremtő. Éppen taxis.

Szerda esti első teremberendezés, este 6 felé. Liza egy felhőkarcolón dolgozik.

Kuru és Kovi barnulnak. Péntek reggel.

Rájuk sem ismerek... Balról jobbra: Panni, Karesz, Lillus, Lili.

Lili mutatja, hogy fehér a foga.

A kész mű. Csütörtök este.

Felhőkarcolók mögött a nyomortelep kontrasztként.

A híres városkapu legó-makettje. Hátul a Kenya felirat.

A Mű

Van Kenyában Hilton hotel? Mindegy, Balázs, ügyi vagy!

Liza csütörtök reggel, az első teremberendezés romjain csücsül.

Legó az egész világ!

Második gyermekkor.

Baka és Orsi, a zseniális ötlet megszületésekor, szerda este.

Ez én vagyok. Fáradt voltam. Szerda este.

Dénes, szintén fáradt, szintén szerda este.

Első teremberendezés. Csodáljátok, hogy új terv kellett?

Liza felhőkarcolóját azért figyelitek...

A 12.b zsenialitása

Ezennel hivatalosan is kijelenthetem, hogy az Illyés Gyula Gimnázium 12.b-s osztálya ISTENKIRÁLY!!!

Az Illyés Napok alatt mindannyian ott voltak, próbáltak, szerepeltek, rendeztek, ügyködtek, játszottak, pakolásztak, és még sokáig sorolhatnám... Ráadásul az osztálykarácsonyon tegnap egy olyan szeretetteljes, lelkes hangulat volt, nem is gondoltam volna, hogy ilyenre képesek vagyunk. Sok süket duma keringett ugyanis valami olyasmiről, hogy az "osztályközösség megbomlott"... Lám, annyira azért mégsem. Péter Szaszától egy gyönyörű grafitrajzot kaptam, ami egy klasszikus gitárt ábrázol (annyira élethűen, hogy először azt hittem, képeslap...), egy tollat, és egy naplófüzetet, azzal a felirattal, hogy "Ide írhatod világhírű műveidet!". Hát, Szasza, ennél jobban nem találhattad volna el. Ezúton is nagyon-nagyon köszönöm!

Na de vissza az Illyés Napokra. Nem sok elvárással, és még kevesebb reménnyel kezdtünk neki, a tavalyi keserű tapasztalatok után. Egy évvel ezelőtt ugyanis agyonhajszoltuk magunkat, mégsem lettünk eredményesek. Ígyhát ebben az évben lazára vettük a figurát, inkább élveztük, mintsem stresszesen törekedtünk a győzelemre.

Elnézést azoktól, akik nem tudják, kikről beszélek, de jópár ember akkorát alkotott idén, hogy muszáj említést tennem itt róluk. Kezdem rögtön a táncoskislánnyal, Lillussal, akinek volt mersze betanítani az osztálynak egy nagyon botrányos, nagyon vicces táncot, a Jazz+Az Gin, Rum, Sör, Bor című számára. Már a címből gondolhatjátok, milyen volt... (képek a következő bejegyzésben) Heinekenes üveggel nyomtuk a koreografált részegesdit. KIRÁLY! És a végén a nulladikos-paródiánk! Az osztálytánc csak és kizárólag azért nem lett első helyezett, mert hatalmas botrányt kavart, hogy a nulladikosok a táncunk után sírva omlottak össze. Mentségünkre legyen mondva, senkit nem akartunk megbántani, másnap követséget küldtünk hozzájuk, a félreértések tisztázása véget. Sikerült. Lillusnak nem csak ez a csodaprodukciója borzolta a kedélyeket, hanem az egyéni tánca is. Amit ugyanis akkor produkált, az egész egyszerűen zseniális. Úgy tudom (javíts ki, ha tévedek), hogy nem volt előre megírt koreográfiája, ám pont ezért annyira belülről jött, annyira csodálatos, igazi érzelmeket sikerült átvinnie a táncán keresztül, hogy az előadása közepén már szipogtam. Gyönyörű volt. Örök első! :)

És persze ott voltak Dénesék, akik összehoztak egy csudavicces videót (http://www.youtube.com/watch?v=6Eh38-jRYzI), Máté zseniális vágásával, Egri és Szakál tanárnő élethű színjátékával és a Csajok nyálcsorgatásával, nem beszélve Dénes barnán befestett, szexi felsőtestéről. Aztán Baka, aki a szerdai teremberendezés-próblákozásunk végén, amikor már mindenki be volt készülve, felvetette az idióta ötletek legjobbikát: mi lenne, ha idén legóból csinálnánk termet, és nem szenvednénk ilyen sokat? Úgy is lett. Másnap, csütörtökön egész délután legózott az osztály, úgy élveztük, hogy csuda, és nem, nem lettünk elsők teremberendezésben - ezúton is gratula a C-seknek a csudiszuper termükért, ám fogadni mernék, hogy mi sokkal jobban szórakáztunk, mint ők, igaz-e? :) Folytatom a sort: őszinte elismerésem a színdarabban résztvevőknek (Lili, Lilu, Lillus, Évi, Panni, Bea, Karcsi, Kuru, Kovi, Dénes, Dani, Dávid), akik 1: kibírtak engem, mint rendező-diktátort, 2: annyira zseniálisak voltak, hogy másodikak lettünk a seggrázós lányokkal és szaloncukorral vadászó skacokkal 3: engedték, hogy bekenjük őket barna testfestékkel, igaz, akkor még nem tudták, hogy napokig nem jön majd le róluk! :) Bocsiii! Külön köszönet azoknak, akik részt vettek a vers megírásában: Dani, Bea, Panni, Lilu, Évi, Kuru, Liza, és remélem, nem hagytam ki senkit... Plusz infónak csak annyit, hogy az utolsó versszakot egy órával fellépés előtt, a kocsiban írtam meg, és az utolsó sor első két szava Anyum szerzeménye. "A többi". Köszi!

Ha már a családomnál tartunk, Eszter ismét zseniális volt az Alfa és az Omegával (családi bábelőadás, harmadik hely egyéb kategóriában), ő volt az a szerencsétlen, akinek a legagresszívebb-Anikót kellett elviselnie csütörtök éjféltájt, első próbánk alkalmával (12 órával fellépés előtt...). Legközelebb franciául nyomjuk, Tesó! Itt említeném meg Gabi nénit, csodálatos osztályfőnökünket, aki mert nemet mondani, ha pénzt kértünk, és ezért mi mertünk nagyokat alkotni (lásd: legó-terem...). Mindig ott volt, ha segíteni kellett, és velünk aggódott, amikor látszott, hogy elindultunk a züllés lejtőjén. Azt hiszem, ez Ági mondása volt, amikor túlvoltunk a teremberendezésen, egy extrahamis népdaléneklésen, amit szintén fellépés előtt próbáltunk el először (és utoljára), a fiukórus által előadott "Ez egy fa" című éneken (Ez egy faaaa-aaa-aaa-aaa-aaa). Hát igen, azt hiszem, mi végig lejtőn haladtunk, csak idén valahogy pont ez kellett.

Szombaton, a maratoni vers- és prózamondó, valamint ének-zene versenyen mindenkinek gratula, hogy kibírta (miért nem szállnak a fák....), de főleg Lizának, aki lekonferálta a közel 6 órás műsort, végig állva, egy pici ruhácskában a jéghideg aulában. Nem tudom, hogy bírta ki... Terítésben Orsiék voltak nagyon szuperek az ehetetlen kenyai kajákkal - tökéletesen élethűek voltak, hiszen Kenyában tényleg ehetetlen ételeket esznek emberek milliói, ezért csináltak ők is ilyet. Pepét tudom nagyon tisztelni, aki szó nélkül beengedte családi konyhájukba a csajokat, akik egy fél kenykét sütöttek meg nála. Sajnos ebből a részből keveset láttam, mert én Liza szülinapi ajándékára gyűjtögettem az aláírásokat. 25-én lesz nagykorú! Blankának köszönet a segítségért!

Száz szónak is egy a vége: az osztályom zseniális volt, és elsősorban nem azért, mert összesítettben másodikak lettünk (ami eddigi legjobb teljesítményünk), mindezt 6000 forintos költségvetéssel (testfesték), hanem leginkább azért voltak szuperek, mert végig élvezték, összetartottak, vidáman fogták fel az egészet. Nagyon szeretem mindannyiukat, szerintem a miénk a legjobb, és a leghangosabb osztály az egész Illyésben! Éjen a 12.b!!!

A.

Jó hír

Büszkén jelenthetem, hogy átmentem a KRESZ-vizsgán! Az még hagyján, de aggodalmaskodó barátnőm, Lizácska is átment, annak ellenére, hogy a vizsgáztató először oroszul kezdett vele beszélni (harmadik neve Natasa...), és ő maga sem gondolta volna, hogy a vizsga előtti villámkészüléssel mindössze három (!) hibaponttal átmegy a vizsgán. Gratula neki (is)! :)

Egyébként véleményem szerint az egész egy ökörség, olyan kérdések vannak, hogy úristen. Az egyik kedvenc kérdésem: mire kell számítanom, ha idős emberek kelnek át az úton. Az egyik megjelölhető lehetőség az, hogy az öregemberek direkt megszegik a KRESZt, hogy nekem bosszúságot okozzanak. Agyrohasztó kérdések...

A hét első részének ezennel vége, most jön a rizikósabb időszak, egészen vasárnap estig. Szurkoljatok, hogy ép ésszel kibírjam. Gondolom, nem csak nekem ilyen szörnyű ez a karácsony előtti egy-két hét, még akkor is, ha ez elvileg a békés felkészülés, az ünnepi hangulat ideje. Hát, megváltozott a világ...

A.

Áááááááááá

Szerintem légörvény...

Figyelitek, hanyadik kérdés...:Szerintem direkt csinálják...

Tejesteás szóhullás

Az idei tél első havazását nézem, és békesség tölti el a lelkemet. Éppen most csináltam magamnak egy fincsi tejesteát (azt, amit még áprilisi angliai utazásunk során vettünk ajándékba Anyunak), felhoztam a szobámba, meggyújtottam egy illatos gyertyát, és nézem a hóesést az ágyamból.

Közeledik a karácsony, így az év egyik legstresszesebb időszaka is itt van egy lépésnyire: az Illyés Napok. Idén én szervezem a színdarabot és a teremberendezést (témánk: Kenya), valamint nagyon sokszor én rakom össze az osztályéneket, és a népdalokat, amiket együtt éneklünk. (Vicces: amikor be kellett írni, hogy milyen népdalokat énekel az osztály, 36-an megszavaztuk a Nyári dal című műdalt - senkinek sem tűnt fel, hogy ez se nem népdal, se nem magyar....)

Eszterrel idén bábozni is fogunk az egyéb kategórián belül, az Alfa és Omega című darab rövidített verzióját adjuk elő, amit még meg kell csinálnunk. Az a terv, hogy erre ma kerül sor. Igaz, jövőhéten KRESZ-ből vizsgázom, ráadásul hétfőn és kedden kettő, szerdán egy témazáró dolgozatot írok - a tanárok megkergültek, mindenki az utolsó három nap írat.

Sok-sok tennivalóm ellenére mégis megszállt valami furcsa, békés hangulat, amiből nehéz lesz kikecmeregni holnap hajnalok hajnalán. Sajnos muszáj lesz, mert az Illyés Napokon még egy icipici gondolatfoszlány formájában sem fordulhat meg a fejedben az a kárhozatra ítélt két szó: békesség vagy lassúság. Pörögj, csináld, tedd a dolgod, gyerünk, hajrá, ihajcsuhaj! Persze vannak jó oldalai is, sőt, biztos vagyok benne, hogy visszanézve biztos minden pillanata meg fog szépülni. Rengeteg kreativitás és rögtönzés jellemzi ezt a három-négy napot, ilyenkor mindenki kiélheti problémamegoldó vágyait. Oh yeah. :)

Mindenkinek ajánlom továbbá (legalábbis azoknak, akik nem külföldről olvasnak :) ), hogy látogassanak el Biatorbágyra egy hét múlva, december 20-án, ugyanis délután 5 órakor a Közösségi Házban karácsonyi gitárkoncert lesz, amin jómagam is hivatott vagyok fellépni. Belépődíj nincs (csak nekem), előreláthatóan egy kicsikét unalmas, de bájos koncertecske lesz, főszervező kedves tanárom, Éles Gábor. Ő idén nem játszik... Ám azok, akik nem tudnak eljönni, bármikor szívesen bemutatom priviben a két számot: a Beatles-től a Blackbird-öt (figyelem! én énekelek!), és egy Chopin etűdöt. Összeillő páros, nemde?

A maradék hétvégére kívánok mindenkinek sok-sok nyugalmat, pihenést, békét, mosolyt, meg egy fincsi tejesteát. Uha muha huhaha.

A.

Minden relatív

Ma reggel ez a szöveg bukkant elő az adventi-naptárból számomra: Minden relatív (Einstein).
Soha nem olvastam még Einsteint, nem tudhatom, milyen tudományos levezetés során jutott erre a következtetésre, de be kell vallanom, nem is nagyon érdekel (ez esetben). Inkább arról írnék, hogy én mit fedeztem fel a mai nap folyamán Einstein nagy igazsága kapcsán.
Már fizika órán is felmerült a relativitás, amikor a hullám „sebességéről” beszélgettünk. Úgy került szóba, hogy a hullám sebességének a jele nem a megszokott v, hanem c. Hogy miért? Azért, mert ez a sebesség relatív. Nem teljesen értettem, de valami olyasmit hámoztam le a dologból, hogy a víz felszínén egy részecske le-fel mozog hullámzás során, de nem ennek a mozgásnak a sebessége a hullám sebessége, hanem az, amilyen gyorsasággal megy végig sok-sok ilyen kis részecskén a „zavar”, tehát a hullám. A kis részecske valójában nem is mozog, csak a nagy egész – egyszóval a sebesség relatív.
Semmi problémám nem volt mindaddig, míg hazafelé nem jöttem gitáróráról. Biztos említettem már, hogy vannak bizonyos „veszélyes idők”, amikor az embernek túl sok ideje és lehetősége van az aktív és elmélyült gondolkodásra. Este ez egy-két embernél előfordul, de én sajnos nagyon ügyesen le tudom állítani csapongó gondolataimat, hogy aludnit udjak. Egy negyedórás séta alatt azonban még én is gondolkodom, és ilyenkor a legvadabb dolgok jutnak eszembe. Ma például rájöttem séta közben, hogy ez a relativitás milyen félelmetes is tud lenni.
Gondoljuk csak bele: minden egyes megdönthetetlennek hitt gondolatom, ami eddigi rövid életem során megfordult a fejemben, egy másik nézőpontból szemlélve hamis, valótlan. Továbbmegyek: van a mindenségben olyan perspektíva, amiben én magam vagyok hamis, vagy mondhatnám: nem létezem (tehát valótlan vagyok). Szerintem az első egy kicsit elviselhetetlenebb, mert ha még jobban belegondolok, akkor ez azt jelenti, hogy minden, amit mondok bizonyos perspektívából szemlélve hamis. Példaként íme egy-két sűrűn használt kijelentés: „az élet szép” „szeretlek” „fáj a fejem". DE! Ha megkérdezek egy nyomorék, alkoholista munkanélkülit, akkor elég nagy az esélyem arra, hogy azt mondja: nem, az élet nem szép! (Persze nem biztos, hogy így felel.) Vagy ha találkozom a mindenség legszeretőbb emberével, aki a legtöbb megpróbáltatást kibírt kapcsolattal rendelkezik, akkor ez az ember talán így szól hozzám: te nem is szeretsz! Esetleg ha összefutok egy súlyos migrénnel küszködő emberkével, ki fog röhögni, amikor azt mondom, fáj a fejem.
Ami a legfurcsább számomra, hogy nem is kell ilyen messzire mennem másik perspektívát kutatva. Önmagamban is sok-sok ilyet vélek felfedezni, amikor hol az egyik, hol a másik szemszögből szemlélem a dolgokat. Például: egyik pillanatban felhívnám. Aztán ez akkora őrültségnek tűnik, hogy nem is értem, hogy juthatott eszembe. Picivel később arra gondolok, hogy ki vagyok én, hogy az ösztöneimnek ellenálljak. Nem kell hozzá sok idő, hogy azt mondjam magamnak, hogy de hát én egy racionálisan gondolkozó lény vagyok, és egyébként is, a „normális” emberek nem hallanak hangokat a fejükben – még a sajátjukat sem.
Vagy mégis?

Pontosan erről gondolkoztam bekanyarodva az utcánkba: felhívjam, vagy ne hívjam? Csomócsomó ideje tépelődök, erre az egy kérdésre választ keresve, és mindig a fent említett belső vitával záródik a dolog. Tudom, hogy vannak "tiszta" pillanataim (azt hiszem, tiszta alatt a racionális perspektívát értem), amikor leszögezem magamban, hogy ha esetleg arra a következtetésre jutnék később, hogy igenis fel kell hívnom, akkor az egy őrültség. Tiszta állapotomban azt is mélyen a tudatom felszínére vésem, hogy később nem szabad indokot keresnem, csak megadnom magamnak a választ: nem, nem hívod fel, mert őrültség. Slussz passz.

Irtó nehéz úgy hinni magamnak, hogy nem tudom, miért kell ezt tennem.
Nincs konklúzióm. Csak felötlöttek bennem ezek a gondolatok, megrettentem a relativitástól, de meg is csodáltam, hiszen valljuk be, hogy ezért gyönyörű az egész: nincs megkötve jó vagy rossz (én szívem szerint ki is húznám ezt a két kifejezést minden egyes szótárból, az összes szinonimájukkal együtt), minden változik, ha perspektívát váltasz, sőt, talán még Descartes-nek sem volt igaza, miszerint: gondolkodom, tehát vagyok.
Mert lehet, hogy van olyan perspektíva, amiben én nem is vagyok.
A.

Piszkos-zöldből vérvörös

Szitakötő Úr botjára támaszkodva cammogott a macskaköves utcán. Alsó ajka örök sértődöttségbe fagyva tűnt el fölső ajkai mögött, görnyedt testtartása már messziről tudtára adta az esetleges barátságos lelkületű ismerkedőnek azt a szót, ami Szitakötő Úr egész életét dominálta: NEM! Már a megjelenése is ezt a szót üvöltötte, sűrű, összevont szemöldöke, horgas, görbe orra, göcsörtös keze, de még a piszkosszürke hajszálak is, amik itt-ott meredeztek tar koponyájából.

Egyszóval Szitakötő Úr nem volt a világ legbarátságosabb öregura. A macskakövek kopogtak fekete, kopott bőrcipőjének talpa alatt, ahogy ment-ment, végig az úton, le nem térve az egyenes iránytól. A macskakövet felváltotta a beton, majd fokozatosan mocskos sárúttá változott át Szitakötő talpa alatt. Komótos tempóban leért a falu melletti kis tavacskához.

Ezt a tavacskát a legtöbben csak úgy hívták: a Láp. Ez a ragadványnév ugyan nem volt teljesen hű a valósághoz, hiszen itt-ott mégiscsak felfedezhetett az ember kisebb állóvíztócsákat, de való igaz, hogy ez nem volt egyszerű feladat. A tó környékén a föld sáros volt és ragacsos, sokszor tűntek el kisebb háziállatok arrafelé – így alakult ki a szóbeszéd, miszerint a tó rendszeresen élő áldozatokat vesz magához. Este a gyerekek egymásnak mesélték a hallott rémtörténeteket különböző vérszopó szörnyekről, futóhomokról és gyilkos rovarokról. Talán ők álltak a legközelebb az igazsághoz, bár a faluban senki, még az élénk fantáziával megáldott gyerekek sem tudhatták, mi történik valójában.

Szitakötő Úr lassan odaért az ütött-kopott, piszkos-zöldre festett ajtajú, rozoga kunyhóhoz. Mielőtt belépett, egy éles pillantással körbekémlelte a környéket, leselkedő szemek után kutatva. Mikor meggyőződött arról, hogy senki nem zavarja magányát, gyors mozdulattal besurrant a kunyhóba, meghazudtolva addigi cammogó, görnyedt járását.

A nap éppen delelőn volt, mikor Szitakötő Úr pillantását elzárta a világ elől az a bizonyos zöld ajtó. Ám amikor újra kitárult, fény már nem érintette a sáros földet, melege eltűnt, és fagyos északi széllé változott. Csak úgy süvített a tavacskát körbevevő sás között, kísértetiesen susogva. Szitakötő Úr viskóját csupán egy zöld villanásnyi ideig érintette, hogy kíméletlen erővel becsapja az előbb kitárult ajtót. Bummm! – hallatszott a baljóslatú hang végig a tóparton, de azon az éjjelen senki nem járt a tó körül, így senki füle nem hallhatta a környéken visszhangzó zajokat.

Szitakötő Urat viszont hiába kereste volna bárki is a tópartnál, a kíváncsi látogató csupán egy üres viskót talált volna, zöldre festett ajtóval és rogyadozó oldalakkal. Szitakötő Úrnak sokkal fontosabb dolga volt, mintsem holmi alvással, olvasással vagy merengéssel tölteni idejét, ahogy azt öreguraknak illenék. A falu polgárai ugyan nem ismerték Szitakötő Urat, csak annyit tudtak róla, hogy öreg, mint a föld, vagy talán annál is öregebb. Senki nem tudta, hol, vagy mikor született, van-e családja, milyen kedvtelései vannak, vagy hogy mi a kedvenc süteménye. Ő volt Szitakötő Úr, aki néha ünnepélyes mogorvasággal végigvonult a falu főútján, hogy utána tovább tengesse napjait abban a furcsa viskójában.

Abban igazuk volt, hogy Szitakötő Úr öreg. De a földnél nem volt öregebb, habár a föld sem volt öregebb őnála. Egészen pontosan egyidősek voltak, kellemes együttlétüket semmi sem zavarta meg. És ahogy a földnek, úgy Szitakötő Úrnak is fenn kellett tartania magát valahogyan – ezért indult útnak azon a szeles éjjelen, természetes szükségleteit kielégítendő. Egy fémes, zöldes csillanás jelezte útját, ahogy házról házra járt.

A falu templomtornyán a nevetségesen aranyos óra már majdnem hajnali négyet mutatott, amikor a tomboló szél alábbhagyott a falu fölött. Szitakötő Úr dolga végeztével hazaindult faluszéli viskójába, hogy kipihenje a megerőltető éjszaka fáradalmait. Mikor egy (immár vörös) villanással visszatért a kunyhóhoz, a szél egy utolsó leheletével még készségesen kinyitotta előtte az ajtót – ami többé nem piszkos-zöld, hanem élénkvörös színben pompázott, erős kontrasztot mutatva a falak szürkeségével. Szitakötő Úr álomra hajtotta fejét.

A faluban aznap reggel nem indult el az élet. De másnap, sőt, egy hét múlva sem, egészen addig, amíg egy arra tévedt pap be nem tért a falucska kocsmájába, hogy poros torkára egy kis sört loccsantson. A kocsmában viszont nem egy teremtett lélek sem volt, így a pap továbbment, házról házra, nagy borzalmakból még nagyobb borzalmakba. A nap végére már odacsődítette a szomszédos falu lakosságát, akik szintén értetlenül álltak a jelenség előtt: a falu népe eltűnt. Sehol nem találtak senkit, se gyerekeket, se kocsmárost, se szabót, vagy vargát vagy tanárnőt. Mintha a föld nyelt volna el mindenkit.

Két hét sem telt el a leírt eset után, mikor ismeretlen idegen állított be egy, a kísérteties módon kiürült falutól messzire fekvő városkában. Bíborvörös hintón érkezett nagyúr vette birtokába a város kihalt kastélyát, melynek ajtói is vörösen néztek a látogatókra – ám azok nagyon hamar elmaradoztak. A fiatal idegennel a városka népe megpróbált ugyan ismerkedni, de az zárkózott volt, még orra görbesége is elutasítóan meredtezett az ég felé. Rövid időn belül megszokták a jelenlétét, nem zavart senkit, nem zavarták hát őt sem.

Legközelebb akkor vonta magára a figyelmet a különc idegen, mikor a régi kastély ajtóit egyik napról a másikra átfestette – a szép, élénk (talán túlságosan is élénk) vörös lassan megkopott, így az idegen átfestette: piszkos-zöldre.

A.

Nektek

JÓREGGELT!

Pobrecito

Lassan december lévén ma nagy lelkesen belevetettem magam az adventinaptár-készítésbe.

A problémák ott kezdődtek, hogy az idei naptár-tervet húgom, Eszter már részletesen kigondolta, és meg is vásárolta a hozzávalókat. Nekem homályos elképzeléseim voltak Eszter terveiről, de ő ma sajnos csak este ért haza. Tegnap nem is aludt itthon. Hogy őszinte legyek, tegnap senki nem aludt itthon rajtam kívül, és - hiába szeretek egyedül lenni a házban - erősen cidriztem éjjel az ürességtől kongó szobákban. Oké, nem éjjel, hanem gyakorlatilag naplementétől napkeltéig. Az én agyam valahogy furcsán működik, és ott is rémeket lát, ahol nem kéne. Ez ma délután már olyan nagyon elfajult, hogy a faaprításra használt baltát behoztam a nappaliba magam mellé, hogy az esetleges támadóktól védni tudjam magam.

Egyedüllétem azonban nem akadályozott meg abban, hogy elkezdjem a naptárgyártást - Eszterrel egy gyors telefonos egyeztetést tartottam (körülbelül egy perceset...), és nekiestem a hópöhölyvágásnak, az aranycsillagfestésnek és a dobozkészítésnek. Előtte még gyorsan feldobtam két girlandot megy egy égősort a falra, hogy guszta legyen a keret. Majd rakok fel képet róla.

Ahogy telt-múlt az idő, és egyre sötétebb lett, fokozatosan kezdett eluralkodni rajtam az üldözési mánia. Nem nagyon akaródzott bevallani magamnak, hogy azért gyújtok milliónyi gyertyát, kapcsolok föl minden lámpát és tekerem fel a hifi hangerejét, hogy egy kicsit csillapítsam csapongó képzeletemet. A balta a biztonság kedvéért karnyújtásnyira volt... Már fél hétkor is kérdeztem Esztert, hogy mikor ér haza, de nem tudta megmondani. Nyolckor sms-ben érdeklődtem ugyanerről, háromnegyed kilenckor pedig idegesen hívtam, hogy ugye a kilenctízessel hazajön?! Azt mondta, hogy talán... Hát akkor kiborultam. Egy goromba "ha nem éred el, kapsz egyet!" mondatot belebrummogtam a telefonba, majd lecsaptam a készüléket. Aztán küldtem a sms-t a bocsánatkéréssel... Ilyen az én formám!

Eszter elérte a kilenctízest, fél tíz után itthon is volt. Én rögtön nekiestem, hogy a dobozokat így meg úgy kell-e díszíteni, ezt vagy azt a betűtípust ragasszuk-e rá, kicsi vagy nagy karácsonyfákkal az oldalán? Ő erre fogta, és elment fürödni, mondván, hogy a fantáziámra bízza. Én egy kicsit duzzogtam, de folytattam a munkát - a saját ízlésem szerint. Amikor hugicám tiszta lett, lejött hajat szárítani, és közben megjegyezte, hogy nem kicsi, hanem nagy karácsonyfa kéne a dobozka sarkára. Mire én azt válaszoltam, hogy oké, de akkor hozza le a nagy mintát. Nála itt pattanhatott valami el, mert sírni kezdett, és teljesen érthetetlenül motyogta, hogy miért most csinálom, miért nem holnap, így ő nem tud résztvenni a nagy Adventinaptár Készítésben. Bevallom, ez eszembe sem jutot...

Eszter tudniillik tegnap suli után elment Pestre, onnan Csepelre, onnan Érdre, és végül éjfélkor megérkezett Diósdra egy barátnőjehez, ahol még éjjel egyig szendvicseket csináltak, majd ma reggel fél hatkor keltek és mentek fel a vasútra ifiskedni. Fél hétkor végzett Hűvösvölgyön, utána még találkozott a barátjával, és utána jött csak haza. Éhesen, fáradtan, piszkosan, és totál átfagyva. Csodálkozzak, hogy kiborult? Nem tudtam vele mit csinálni, úgyhogy engedtem, hadd menjen aludni.

De most komolyan, mi értelme annak, amit csinál? Legalábbis ahogyan csinálja? Ha kéri, hogy várjam meg a naptárral, hát eszem ágába sem jut elkezdeni. De egy szóval sem kérte. Ráadásul 15 évesen nem hiszem, hogy a fent leírt napirend normális (vagy túlzottan egészséges) lenne. Holnap ráadásul még naptárt akarna készíteni - természetesen a tanulás rovására, bár ehhez igazán semmi közöm. Az egész advent dologról viszont az a véleményem, hogy nem a rohanva, kapkodva összevagdosott papírfecnikről szól. Ebbe bele kell élni magadat, igenis gyertyát kell gyújtani, be kell tenni egy kis zenét, kényelembe kell helyezni magad, mégha ez azt jelenti is, hogy egy baltát raksz a jobb oldaladra. Eszter azt mondta nekem ma este, miközben állva majszolgatott egy kiflit, hogy "nincs karácsonyi hangulata". Hát, így nekem se lenne...

Tíz perccel a leteremtésem után találkoztunk a folyosón Eszterrel. Egy békés jóéjszakát után ki-ki ment a saját szobájába aludni, és én azon gondolkoztam, hogy kell-e (lehet-e) neki segíteni, és ha igen, akkor mit és kinek.

A.

70 méter híján

Még a KRESZ-óra járt a fejemben, miközben vártam Anyumra, hogy felvegyen a suli előtti buszmegállóban. Alig másfél perce várakoztam, rajtam kívül még egy párocska álldogált tőlem pár méterre, könnyen csevegve és egymás kezét fogva. Első látásra tök átlagosnak tűntek - később kiderült, hogy valóban azok.

Álltam, vártam, majd egyszercsak magam mögül vidám sikítást hallok, és egy kicsi kerekecskének a dübörgését. Biztos úszásról jönnek a kicsik, gondoltam, mert a mögöttem lévő gimiben uszoda is van, ahol estefelé együtt járnak a pici gyerekekkel a munkából szabadult szülők. Igazam volt, valóban egy kissrác (olyan 2-3 éves, annál biztos nem több) száguldozott lefelé az enyhén lejtő gimikijáraton egy műanyagmotor vidám utasaként. Hogy jobban le tudjam írni az ezután történteket, készítettem egy rajzot. Ne ijedjetek meg, előre szólok: a kisfiú túlélte.

Ezen a vázlaton látjátok, hogy a kisgyerek nyílegyenesen kiszáguldott a gimi kapuján, a lejtőn szerzett nem csekély lendületét kihasználva, és ugyanazzal az erővel fogta magát, és tovább száguldott - egyenesen ki Budaörs főútjára, a buszmegállóba (amit béna sárga cikkcakkal jelöltem). Szerencsétlenségére éppen egy busz közeledett, igaz, az még csak a kb 70 méterrel odébb lévő jelzőlámpától indult el. A kisfiú sikoltozott örömében, hogy új terep van kilátás előtt (sokkal szélesebb a főút, mint a járda...), az apuka pedig lélekszakadva rohant utána, de még a kapunál sem volt, amikor a srác már legurult a járdáról a busz elé. Igaz, akkor már én álltam el a kalandor útját. Ugyanis már akkor sejtettem, hogy mi lesz a dolog vége, amikor korábban meghallottam a műanyagmotor zaját. Amikor megláttam a nagy sebességgel az út felé tartó fiút, reflexből elkezdtem én is a főút felé sprintelni, de még így is az útról kellett a gyereket felrántanom a járdára. Akkorra már odaért az apja, és átvette.

Egy: hogy a pokolba lehet olyan hülye egy szülő, hogy felülteti egy gyorsan guruló műanyagmotorra az alig három éves fiú (!) gyerekét, és engedi, hogy száguldozzon a lejtőn?! Kettő: akár hiszitek, akár nem, a párocska, akik olyan átlagosnak tűntek korábban, meg sem moccantak, hogy a gyerek útjába kerüljenek, pedig sokkal közelebb voltak, mint én (ők a kék pöttyök). Tőlük azt a gyereket ki is lapíthatta volna a 240E, ők tovább csevegtek volna...

Miután az egész jelenet röpke 15 másodperc alatt lezajlott, és végighallgattam a felelőtlen apuka "jaj köszönöm"-jeit, remegő lábbal visszahátráltam eredeti helyemre. Tényleg remegett a lábam, a szívem hevesen vert, és döbbenten néztem a távolodó buszt, ami az előbb majdnem véget vetett egy három éves lurkó életének. Szerencsére Anyum három-négy perc múlva odaért, és be tudtam zuttyanni a kocsiba.

Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy nem is volt olyan elpocsékolt idő a szombati négy órás elsősegélynyújtás-tanfolyam...

A.