A csillagszeműről

Álltam a nővérem sötét szobájában, és az ablaküvegnek nyomott orral bámultam ki a mindenségbe. Már nem is tudom, hogy vitt oda az utam, egyszercsak ott álltam az ágya mellett, amin a frissen beszerzett karácsonyi ajándékok hevertek madhogynem érintetlenül, és megakadt a szemem a képeslapon, amit idén adtam neki. Egy vers állt benne, ami gyakorlatilag nem szólt semmi másról (nem nagyon volt másra ihletem), mint hogy hiányzik, és jöjjön haza.

Nem jött, sőt, amikor itthon van néha napján, akkor is mintha lélekben máshol lenne. Egy kemény fal mögött. Vagy valahol. Az orrom már kezdett fázni az ablaküvegtől, úgyhogy inkább hátat fordítottam a kinti sötétnek, hogy a benti sötét felé iramodjak. Kimentem a szobából, becsuktam az ajtót, és most itt vagyok a saját szobámban. Folyton az jut eszembe, hogy vajon én vagyok-e az oka, hogy nincs itthon? Tényleg olyan sznob, beképzelt, gonoszkodó, undorító seggfej vagyok, mint ahogy azt minden pillantása üzeni nekem, amikor rám néz. Dühös lenne? Féltékeny lenne? - kérdem magamtól. Keserűen mosolygok a gondolatra, mert eszembe jut az éles kontraszt kettőnk jelenlegi élete között: ő egy jól fizető állásban dolgozik, míg én iskolapadoktól és hülye tanároktól idegesítve tengetem napjaimat. Neki van párkapcsolata, nekem nincs. Ő bent van a város közepén, míg én Bián vagyok "bezárva" a családi fészekbe.

Irigy? Nem is tudom. Karácsony óta, pontosabban azóta, hogy ő elment, csak egy CD-t hallgatok folyamatosan, azt, amelyiket együtt hallgattuk úgy négy-öt éve, miközben ő a szalvétateknikás ajándékokat csinálta, én meg csak hülyültem mellette. Hogy romolhat meg ilyen észrevétlenül, ilyen alattomosan egy ilyen tiszta testvéri kapcsolat, amilyen a miénk volt? Milyen szörnyűség következtében lettek feszültek az egymást üdvözlő szavak? Egy pofon teszi? Egy pillantás? Egy nyelvvizsga? Egy dicsérő szülői szó? Tíz felesleges kiló? Mi, az istenért? De hát miért is itt teszem fel ezeket a kérdéseket, hiszen nyilvánvalóan nem kapok választ - ha nem teszem fel őket annak, akihez a kérdések szólnak. De gyáva vagyok, és csak annyit teszek, hogy várom, csak lesz valahogy. A híres Tárczy Anikó, az Aranyszájú Diplomatakirály csődöt mondott, mert nem merte megkérdezni a nővérétől, hogy miért utálja őt.

De vajon meddig lehet húzni a dolgot? Igaza lesz Anyunak, és a szeretet tényleg megoldás mindenre? És ha igaza van, akkor tudjuk-e, hogy mi az, hogy szeretet? Tudja-e ő? Tudom-e én? Létezik-e egyáltalán szeretet? Megint kérdések, megint rossz helyen. Csak tudnám, kinek tegyem fel...

A.