Pobrecito

Lassan december lévén ma nagy lelkesen belevetettem magam az adventinaptár-készítésbe.

A problémák ott kezdődtek, hogy az idei naptár-tervet húgom, Eszter már részletesen kigondolta, és meg is vásárolta a hozzávalókat. Nekem homályos elképzeléseim voltak Eszter terveiről, de ő ma sajnos csak este ért haza. Tegnap nem is aludt itthon. Hogy őszinte legyek, tegnap senki nem aludt itthon rajtam kívül, és - hiába szeretek egyedül lenni a házban - erősen cidriztem éjjel az ürességtől kongó szobákban. Oké, nem éjjel, hanem gyakorlatilag naplementétől napkeltéig. Az én agyam valahogy furcsán működik, és ott is rémeket lát, ahol nem kéne. Ez ma délután már olyan nagyon elfajult, hogy a faaprításra használt baltát behoztam a nappaliba magam mellé, hogy az esetleges támadóktól védni tudjam magam.

Egyedüllétem azonban nem akadályozott meg abban, hogy elkezdjem a naptárgyártást - Eszterrel egy gyors telefonos egyeztetést tartottam (körülbelül egy perceset...), és nekiestem a hópöhölyvágásnak, az aranycsillagfestésnek és a dobozkészítésnek. Előtte még gyorsan feldobtam két girlandot megy egy égősort a falra, hogy guszta legyen a keret. Majd rakok fel képet róla.

Ahogy telt-múlt az idő, és egyre sötétebb lett, fokozatosan kezdett eluralkodni rajtam az üldözési mánia. Nem nagyon akaródzott bevallani magamnak, hogy azért gyújtok milliónyi gyertyát, kapcsolok föl minden lámpát és tekerem fel a hifi hangerejét, hogy egy kicsit csillapítsam csapongó képzeletemet. A balta a biztonság kedvéért karnyújtásnyira volt... Már fél hétkor is kérdeztem Esztert, hogy mikor ér haza, de nem tudta megmondani. Nyolckor sms-ben érdeklődtem ugyanerről, háromnegyed kilenckor pedig idegesen hívtam, hogy ugye a kilenctízessel hazajön?! Azt mondta, hogy talán... Hát akkor kiborultam. Egy goromba "ha nem éred el, kapsz egyet!" mondatot belebrummogtam a telefonba, majd lecsaptam a készüléket. Aztán küldtem a sms-t a bocsánatkéréssel... Ilyen az én formám!

Eszter elérte a kilenctízest, fél tíz után itthon is volt. Én rögtön nekiestem, hogy a dobozokat így meg úgy kell-e díszíteni, ezt vagy azt a betűtípust ragasszuk-e rá, kicsi vagy nagy karácsonyfákkal az oldalán? Ő erre fogta, és elment fürödni, mondván, hogy a fantáziámra bízza. Én egy kicsit duzzogtam, de folytattam a munkát - a saját ízlésem szerint. Amikor hugicám tiszta lett, lejött hajat szárítani, és közben megjegyezte, hogy nem kicsi, hanem nagy karácsonyfa kéne a dobozka sarkára. Mire én azt válaszoltam, hogy oké, de akkor hozza le a nagy mintát. Nála itt pattanhatott valami el, mert sírni kezdett, és teljesen érthetetlenül motyogta, hogy miért most csinálom, miért nem holnap, így ő nem tud résztvenni a nagy Adventinaptár Készítésben. Bevallom, ez eszembe sem jutot...

Eszter tudniillik tegnap suli után elment Pestre, onnan Csepelre, onnan Érdre, és végül éjfélkor megérkezett Diósdra egy barátnőjehez, ahol még éjjel egyig szendvicseket csináltak, majd ma reggel fél hatkor keltek és mentek fel a vasútra ifiskedni. Fél hétkor végzett Hűvösvölgyön, utána még találkozott a barátjával, és utána jött csak haza. Éhesen, fáradtan, piszkosan, és totál átfagyva. Csodálkozzak, hogy kiborult? Nem tudtam vele mit csinálni, úgyhogy engedtem, hadd menjen aludni.

De most komolyan, mi értelme annak, amit csinál? Legalábbis ahogyan csinálja? Ha kéri, hogy várjam meg a naptárral, hát eszem ágába sem jut elkezdeni. De egy szóval sem kérte. Ráadásul 15 évesen nem hiszem, hogy a fent leírt napirend normális (vagy túlzottan egészséges) lenne. Holnap ráadásul még naptárt akarna készíteni - természetesen a tanulás rovására, bár ehhez igazán semmi közöm. Az egész advent dologról viszont az a véleményem, hogy nem a rohanva, kapkodva összevagdosott papírfecnikről szól. Ebbe bele kell élni magadat, igenis gyertyát kell gyújtani, be kell tenni egy kis zenét, kényelembe kell helyezni magad, mégha ez azt jelenti is, hogy egy baltát raksz a jobb oldaladra. Eszter azt mondta nekem ma este, miközben állva majszolgatott egy kiflit, hogy "nincs karácsonyi hangulata". Hát, így nekem se lenne...

Tíz perccel a leteremtésem után találkoztunk a folyosón Eszterrel. Egy békés jóéjszakát után ki-ki ment a saját szobájába aludni, és én azon gondolkoztam, hogy kell-e (lehet-e) neki segíteni, és ha igen, akkor mit és kinek.

A.