Minden relatív

Ma reggel ez a szöveg bukkant elő az adventi-naptárból számomra: Minden relatív (Einstein).
Soha nem olvastam még Einsteint, nem tudhatom, milyen tudományos levezetés során jutott erre a következtetésre, de be kell vallanom, nem is nagyon érdekel (ez esetben). Inkább arról írnék, hogy én mit fedeztem fel a mai nap folyamán Einstein nagy igazsága kapcsán.
Már fizika órán is felmerült a relativitás, amikor a hullám „sebességéről” beszélgettünk. Úgy került szóba, hogy a hullám sebességének a jele nem a megszokott v, hanem c. Hogy miért? Azért, mert ez a sebesség relatív. Nem teljesen értettem, de valami olyasmit hámoztam le a dologból, hogy a víz felszínén egy részecske le-fel mozog hullámzás során, de nem ennek a mozgásnak a sebessége a hullám sebessége, hanem az, amilyen gyorsasággal megy végig sok-sok ilyen kis részecskén a „zavar”, tehát a hullám. A kis részecske valójában nem is mozog, csak a nagy egész – egyszóval a sebesség relatív.
Semmi problémám nem volt mindaddig, míg hazafelé nem jöttem gitáróráról. Biztos említettem már, hogy vannak bizonyos „veszélyes idők”, amikor az embernek túl sok ideje és lehetősége van az aktív és elmélyült gondolkodásra. Este ez egy-két embernél előfordul, de én sajnos nagyon ügyesen le tudom állítani csapongó gondolataimat, hogy aludnit udjak. Egy negyedórás séta alatt azonban még én is gondolkodom, és ilyenkor a legvadabb dolgok jutnak eszembe. Ma például rájöttem séta közben, hogy ez a relativitás milyen félelmetes is tud lenni.
Gondoljuk csak bele: minden egyes megdönthetetlennek hitt gondolatom, ami eddigi rövid életem során megfordult a fejemben, egy másik nézőpontból szemlélve hamis, valótlan. Továbbmegyek: van a mindenségben olyan perspektíva, amiben én magam vagyok hamis, vagy mondhatnám: nem létezem (tehát valótlan vagyok). Szerintem az első egy kicsit elviselhetetlenebb, mert ha még jobban belegondolok, akkor ez azt jelenti, hogy minden, amit mondok bizonyos perspektívából szemlélve hamis. Példaként íme egy-két sűrűn használt kijelentés: „az élet szép” „szeretlek” „fáj a fejem". DE! Ha megkérdezek egy nyomorék, alkoholista munkanélkülit, akkor elég nagy az esélyem arra, hogy azt mondja: nem, az élet nem szép! (Persze nem biztos, hogy így felel.) Vagy ha találkozom a mindenség legszeretőbb emberével, aki a legtöbb megpróbáltatást kibírt kapcsolattal rendelkezik, akkor ez az ember talán így szól hozzám: te nem is szeretsz! Esetleg ha összefutok egy súlyos migrénnel küszködő emberkével, ki fog röhögni, amikor azt mondom, fáj a fejem.
Ami a legfurcsább számomra, hogy nem is kell ilyen messzire mennem másik perspektívát kutatva. Önmagamban is sok-sok ilyet vélek felfedezni, amikor hol az egyik, hol a másik szemszögből szemlélem a dolgokat. Például: egyik pillanatban felhívnám. Aztán ez akkora őrültségnek tűnik, hogy nem is értem, hogy juthatott eszembe. Picivel később arra gondolok, hogy ki vagyok én, hogy az ösztöneimnek ellenálljak. Nem kell hozzá sok idő, hogy azt mondjam magamnak, hogy de hát én egy racionálisan gondolkozó lény vagyok, és egyébként is, a „normális” emberek nem hallanak hangokat a fejükben – még a sajátjukat sem.
Vagy mégis?

Pontosan erről gondolkoztam bekanyarodva az utcánkba: felhívjam, vagy ne hívjam? Csomócsomó ideje tépelődök, erre az egy kérdésre választ keresve, és mindig a fent említett belső vitával záródik a dolog. Tudom, hogy vannak "tiszta" pillanataim (azt hiszem, tiszta alatt a racionális perspektívát értem), amikor leszögezem magamban, hogy ha esetleg arra a következtetésre jutnék később, hogy igenis fel kell hívnom, akkor az egy őrültség. Tiszta állapotomban azt is mélyen a tudatom felszínére vésem, hogy később nem szabad indokot keresnem, csak megadnom magamnak a választ: nem, nem hívod fel, mert őrültség. Slussz passz.

Irtó nehéz úgy hinni magamnak, hogy nem tudom, miért kell ezt tennem.
Nincs konklúzióm. Csak felötlöttek bennem ezek a gondolatok, megrettentem a relativitástól, de meg is csodáltam, hiszen valljuk be, hogy ezért gyönyörű az egész: nincs megkötve jó vagy rossz (én szívem szerint ki is húznám ezt a két kifejezést minden egyes szótárból, az összes szinonimájukkal együtt), minden változik, ha perspektívát váltasz, sőt, talán még Descartes-nek sem volt igaza, miszerint: gondolkodom, tehát vagyok.
Mert lehet, hogy van olyan perspektíva, amiben én nem is vagyok.
A.