Szitakötő Úr botjára támaszkodva cammogott a macskaköves utcán. Alsó ajka örök sértődöttségbe fagyva tűnt el fölső ajkai mögött, görnyedt testtartása már messziről tudtára adta az esetleges barátságos lelkületű ismerkedőnek azt a szót, ami Szitakötő Úr egész életét dominálta: NEM! Már a megjelenése is ezt a szót üvöltötte, sűrű, összevont szemöldöke, horgas, görbe orra, göcsörtös keze, de még a piszkosszürke hajszálak is, amik itt-ott meredeztek tar koponyájából.
Egyszóval Szitakötő Úr nem volt a világ legbarátságosabb öregura. A macskakövek kopogtak fekete, kopott bőrcipőjének talpa alatt, ahogy ment-ment, végig az úton, le nem térve az egyenes iránytól. A macskakövet felváltotta a beton, majd fokozatosan mocskos sárúttá változott át Szitakötő talpa alatt. Komótos tempóban leért a falu melletti kis tavacskához.
Ezt a tavacskát a legtöbben csak úgy hívták: a Láp. Ez a ragadványnév ugyan nem volt teljesen hű a valósághoz, hiszen itt-ott mégiscsak felfedezhetett az ember kisebb állóvíztócsákat, de való igaz, hogy ez nem volt egyszerű feladat. A tó környékén a föld sáros volt és ragacsos, sokszor tűntek el kisebb háziállatok arrafelé – így alakult ki a szóbeszéd, miszerint a tó rendszeresen élő áldozatokat vesz magához. Este a gyerekek egymásnak mesélték a hallott rémtörténeteket különböző vérszopó szörnyekről, futóhomokról és gyilkos rovarokról. Talán ők álltak a legközelebb az igazsághoz, bár a faluban senki, még az élénk fantáziával megáldott gyerekek sem tudhatták, mi történik valójában.
Szitakötő Úr lassan odaért az ütött-kopott, piszkos-zöldre festett ajtajú, rozoga kunyhóhoz. Mielőtt belépett, egy éles pillantással körbekémlelte a környéket, leselkedő szemek után kutatva. Mikor meggyőződött arról, hogy senki nem zavarja magányát, gyors mozdulattal besurrant a kunyhóba, meghazudtolva addigi cammogó, görnyedt járását.
A nap éppen delelőn volt, mikor Szitakötő Úr pillantását elzárta a világ elől az a bizonyos zöld ajtó. Ám amikor újra kitárult, fény már nem érintette a sáros földet, melege eltűnt, és fagyos északi széllé változott. Csak úgy süvített a tavacskát körbevevő sás között, kísértetiesen susogva. Szitakötő Úr viskóját csupán egy zöld villanásnyi ideig érintette, hogy kíméletlen erővel becsapja az előbb kitárult ajtót. Bummm! – hallatszott a baljóslatú hang végig a tóparton, de azon az éjjelen senki nem járt a tó körül, így senki füle nem hallhatta a környéken visszhangzó zajokat.
Szitakötő Urat viszont hiába kereste volna bárki is a tópartnál, a kíváncsi látogató csupán egy üres viskót talált volna, zöldre festett ajtóval és rogyadozó oldalakkal. Szitakötő Úrnak sokkal fontosabb dolga volt, mintsem holmi alvással, olvasással vagy merengéssel tölteni idejét, ahogy azt öreguraknak illenék. A falu polgárai ugyan nem ismerték Szitakötő Urat, csak annyit tudtak róla, hogy öreg, mint a föld, vagy talán annál is öregebb. Senki nem tudta, hol, vagy mikor született, van-e családja, milyen kedvtelései vannak, vagy hogy mi a kedvenc süteménye. Ő volt Szitakötő Úr, aki néha ünnepélyes mogorvasággal végigvonult a falu főútján, hogy utána tovább tengesse napjait abban a furcsa viskójában.
Abban igazuk volt, hogy Szitakötő Úr öreg. De a földnél nem volt öregebb, habár a föld sem volt öregebb őnála. Egészen pontosan egyidősek voltak, kellemes együttlétüket semmi sem zavarta meg. És ahogy a földnek, úgy Szitakötő Úrnak is fenn kellett tartania magát valahogyan – ezért indult útnak azon a szeles éjjelen, természetes szükségleteit kielégítendő. Egy fémes, zöldes csillanás jelezte útját, ahogy házról házra járt.
A falu templomtornyán a nevetségesen aranyos óra már majdnem hajnali négyet mutatott, amikor a tomboló szél alábbhagyott a falu fölött. Szitakötő Úr dolga végeztével hazaindult faluszéli viskójába, hogy kipihenje a megerőltető éjszaka fáradalmait. Mikor egy (immár vörös) villanással visszatért a kunyhóhoz, a szél egy utolsó leheletével még készségesen kinyitotta előtte az ajtót – ami többé nem piszkos-zöld, hanem élénkvörös színben pompázott, erős kontrasztot mutatva a falak szürkeségével. Szitakötő Úr álomra hajtotta fejét.
A faluban aznap reggel nem indult el az élet. De másnap, sőt, egy hét múlva sem, egészen addig, amíg egy arra tévedt pap be nem tért a falucska kocsmájába, hogy poros torkára egy kis sört loccsantson. A kocsmában viszont nem egy teremtett lélek sem volt, így a pap továbbment, házról házra, nagy borzalmakból még nagyobb borzalmakba. A nap végére már odacsődítette a szomszédos falu lakosságát, akik szintén értetlenül álltak a jelenség előtt: a falu népe eltűnt. Sehol nem találtak senkit, se gyerekeket, se kocsmárost, se szabót, vagy vargát vagy tanárnőt. Mintha a föld nyelt volna el mindenkit.
Két hét sem telt el a leírt eset után, mikor ismeretlen idegen állított be egy, a kísérteties módon kiürült falutól messzire fekvő városkában. Bíborvörös hintón érkezett nagyúr vette birtokába a város kihalt kastélyát, melynek ajtói is vörösen néztek a látogatókra – ám azok nagyon hamar elmaradoztak. A fiatal idegennel a városka népe megpróbált ugyan ismerkedni, de az zárkózott volt, még orra görbesége is elutasítóan meredtezett az ég felé. Rövid időn belül megszokták a jelenlétét, nem zavart senkit, nem zavarták hát őt sem.
Legközelebb akkor vonta magára a figyelmet a különc idegen, mikor a régi kastély ajtóit egyik napról a másikra átfestette – a szép, élénk (talán túlságosan is élénk) vörös lassan megkopott, így az idegen átfestette: piszkos-zöldre.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése