Még hogy nekik fáj!

Nem akarok egy pasit sem megbántani, de mindegyikük fogja be a pofáját. Rálépnek a lábukra, és máris kikelnek magukból, fáj egy kicsit a torkuk, és már egy hétig ki sem bújnak az ágyból. Ők azt hiszik, hogy a betegségre rögtön gyógyszert kell szedni, elmennek a dokihoz, és csodára számítanak. El sem tudják képzelni, milyen szörnyű életük van ezzel szemben a nőknek, akik nem hogy dolgoznak, szülnek, és gyereket nevelnek, de minden hónapban egyszer kiszakad a méhük a fájdalomtól. Már akinek, ugyebár, mert manapság erre nagyon frappáns kis megoldások léteznek. Elvileg…
Azért tört ki most belőlem az erősebbik nem iránti heves indulat, mert a minap, egész pontosan szerdán kedvem lett volna tökönrúgni minden kedves nyavalygó férfiembert. Akit megbántottam, kérem, írja annak a számlájára a heves vélemény-nyilvánítást (és valljuk be, sztereotípiákat), hogy nagyon szenvedtem. A havibaj ugyanis nálam valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig fájdalmasabb volt, mint sorstársaimnak, a nők többségének, bár találtam rá egy jó gyógyszert, amiből egy-kettő szem rendszerint elég, hogy ne essek össze. Tegnap reggel be is vettem egyet, majd anyummal, és egy rakás gyerekkel elindultunk a vonatállomáshoz, ahonnan a Délin keresztül eljutottunk a Millenáris Parkba. Ott még figyelnem kellett a csoportot, hogy mindenki megvan-e, minden rendben van-e, senki nem akarja levetni magát a korlátról, ilyesmi, úgyhogy nem volt időm az alhasamban hasogató fájdalomra összpontosítani. Utána mindenki szétszéledt, és én észrevettem, hogy valami nagyon nincs rendben. Akkor vettem be a második csodatablettámat, anyum pedig azonnali hatállyal elküldött nagyimékhoz az Oktogonra, hogy pihenjek ott. Az oda út szörnyű volt, még úgy is, hogy (egy jó pont Demszkynek) a Kombínókban működik a légkondi. Ettől függetlenül, mire megtette a sárga csodabogár a Mamut-Oktogon útvonalat, én már azt lestem, hol van egy jó pasi, hogy ájulás esetén a nyakába omolhassak. Persze sehol sem volt a szőke herceg, ezért kénytelen voltam tovább vonszolni magam a röpke száz méteres úton, fel nagyimék lakásába. A liftben már nem álltam a lábamon, nem is tudom, hogy jutottam el a lakásig. Sikerült úgy betoppannom az ősökhöz, hogy alaposan rájuk ijesztettem. Nem akarom untatni a férfiembereket itten a nyomasztó részletekkel, női sorstársaim többsége már élt át hasonló fájdalmakat, csak én úgy éreztem, hogy menten megszülök. Belém nyomtak még két gyogyibogyót, és öt perc múlva sikítva követeltem, hogy basszus, hasson már! Úgy éreztem, órák teltek el a bevétel után. Körülbelül fél óra horror után sikerült annyira hasson a gyógyszernek, hogy nem csak hogy elmúltak a görcseim, de úgy kiütött, hogy két órán keresztül aludtam. Ennyit az (általam „száraz fájdalomnak” nevezett) borzalomról.
Elnézést minden megbotránkozott személytől, akiket mélyen érintett a sokkoló, és részletekbe bocsátkozó intim beszámolóm, de abban a fél órában más sem jutott eszembe, mint hogy ha még egyszer hallok egy pasit jajgatni, hát odaadom neki a méhemet, hogy hajrá, tartsd tisztán. Aztán tegnap este néztem a focit, és a hatalmas műesésektől megint felment bennem a pumpa, de hát szegényeknek ha muszáj, hát muszáj kicsit sajnáltatni magukat. Én úgy döntöttem, drasztikusabb lépésekhez folyamodom, de továbbra is bíztatok mindenkit (jóképű, fekete hajú kék szemű férfiemberek előnyben!), hogy ha a Kombínón egy hullaszínű, félig ájult nőt látnak, aki görcsösen próbál normálisan lélegezni, de mégsincs hatalmas hasa (tehát terhesség kizárva), húzodjon egy kicsit közelebb, hátha a nyakába esik a szerencse…
A.