Maci

Mire gondolnak az emberek, amikor egy fiatal lány, kezében egy macival utazik a piros 7-esen, Budapest füllesztő hőségében? Erre a kérdésre kerestem a választ ma, amikor nagyimtól a kiadós ebéd után Budaörsről az Oktogonra mentem. A kísérletben (Die Experiment...) én voltam a fiatal lány - már nem gyerek, de még nem is felnőtt -, és a kezemben volt Mackóm, akit még másodikos koromban kaptam fent említett Mamámtól. Most azért időzött a maci ismét nála, mert egy ideje leszakadt a feje, Mama pedig szülinapom alkalmából visszavarrta nekem ("kell majd neki egy csinos kockás sálat venni, hogy ne látszódjon a varrás, nagyon helyes lesz benne!"). Ebéd után Apum megkérdezte, ne vigye-e haza Macit, de én hárítottam az ajánlatát - számára bizonyára érthetetlen módon.

Felszálltam a 40-es buszra, ami tömött volt és fülledt. Ülőhelyem nem volt. A nap hétágra sütött, egy kisfiú a mamája karjában fecsegett mindenfélét, pólóján a "My muther rocks!" felirat díszelgett. Kicsit szemeztem a kisfiúval, cinkos kis szemei voltak, de aztán a műanyag dínója izgalmasabbnak bizonyult nálam. Ekkor figyelt fel rám az idős bácsi, akinek az ülésébe kapaszkodtam - a külső széken ült, hogy véletlenül se tudjon senki mellé ülni. A szeme egyvonalban volt a kezemben tartott macim szemével, ő erre lelkesen hozzám fordult és felkiáltott:

- Nagyon aranyos maci! A magáé?

Én meg erre teljesen zavarba jöttem. Mit mondjak? Csak nem mondhatom azt, hogy igen, ez az én réges-régi macim, amiről Anyum direkt azt hazudta, hogy a kutyánk szétrágta a fejét, valójában közben megjavítatta Mamával, és hogy szinte könnybe lábadt a szemem, amikor ismét fejjel együtt láttam meg elveszettnek hitt Macimat. Szóval miután ezt a verziót túl hosszúnak és bonyolultnak ítéltem (és mert a bácsi félig süketnek tűnt), egy rövidebb választ improvizáltam:

- Köszönöm, a kishúgom kórházban van, neki viszem! - kétszer megismételtem a bácsinak a mondatot, másodszorra a füléhez hajolva. Amikor megértette, láttam, hogy az arcán a megrendültség és a szomorúság árnyéka fut át, de rögtön visszarendezte ráncos arcvonásait. Hevesen gesztikulált és üvöltött, hogy üljek le mellé, beljebb csúszott, és megpaskolta a széket maga mellett. Én mondtam, hogy bizony nappal nem ülök le (ami egyébként nem igaz), és ekkor gyorsan leült mellé egy kínai kis nőcske. A bácsi arcáról lerítt a sajnálkozás. Egy ideig mindketten csak bámultunk, bár éreztem, hogy vissza-visszanéz rám. A dínós kisfiú közben megunta a dínót, és azzal szórakozot, hogy a vele szemben ülő lányhoz dobálta azt, anyukáját heves pirulásra és pirításra késztetve ezzel. Rájuk hagytam.
A Sasadinál leszállt a kínai nőcske, és a bácsi újra hozzám fordult, megkérdezte, meddig megyek. A Móriczig, mondom én. Megint megpaskolta maga mellett az ülést, és ekkor már nem volt szívem visszautasítani. Leültem. Rám nézett, megint megdicsérte a macimat, és különböző kellemetlen kérdéseket tett fel. Melyik kórházban van a húgom? A MÁV kórházban. Aha, és az merre van? Nem tudom, előtte még találkozom valakivel. Igenigen, és mégis mondjam csak meg, hány éves a húgocskám? Nyolc múlt. Oh, az aranyos, nagyon aranyos. Nem melegít nagyon a maci? De, egy kicsit igen.

És így tovább, egészen addig, amíg a végállomásra nem értünk, ott aztán gyorsan csókolomot köszöntem, és szinte kirobbantam a buszból. Az Oktogonig még sokan megbámulták a közepes termetű, barna macimat, aminek sörhasa és forradásos nyaka van, a szeme pedig már elkopófélben. De ez a bácsi volt a legaranyosabb. És olyan jó tudni, hogy soha nem jöhet rá, hogy a (kis)húgom nem nyolc éves, és a hőguta a legveszélyesebb dolog, ami történhet vele ezen a perzselő augusztusi délutánon. A MÁV-kórházat pedig fogadok, hogy ő sem tudja, hol van.

Aztán mentem egy másik buszon, és eszembe jutott egy kislány, aki nyolc évesen kórházban (ha nem is a MÁV-ban) feküdt, ezt a macit szorongatva, anyucijával maga mellet, aki mindig hozott neki KinderBuenót és reszelt almát. De ez már csak akkor, a másik buszon jutott eszembe. Tehát nem is volt hazugság, amit a bácsinak mondtam. Najó, kivéve a MÁV-ot.

A.