Homályos balsejtelem

Egy nagyon furcsa éjjelt követően a ma reggelem is nagyon furcsa volt. Bent aludtam Pesten a Kedvesemnél, és mivel neki ma iskolája volt, mindketten korán keltünk, hogy ő suliba, én meg hazamenjek.
Az idő nem volt túl rózsás ma, egész nap váltakozott, hol kisütött a nap, hol beborult, néha csepergett az eső. Az utak reggel hétkor még csúszósak voltak az esti zivatartól, de egyébként már sütött a nap, szép idő volt. Párom motorozik, és tegnap éjjel motorral érkeztünk a lakására, ma reggel pedig úgy döntött, hogy motorral megy az iskolába is, lévén szép idő van. Egy szép reggel, ragyogó napsütés, Budapest.
Lent a motornál elbúcsúztam tőle. Még mérgelődött egy sort, hogy fujj, vizes lesz a sportcipője, miközben kitolat a parkolóból, én viszont az órámra néztem, félbe szakítottam folyton fecsegő kedvesemet, gyorsan megcsókoltam, és futottam át a zebrán, hogy elérjem a buszomat. Felszálltam a buszra, ami azon nyomban el is indult. Még visszanéztem a páromra, aki már bukósisakkal a fején küzdött a tolatással motorja nyergében, és hirtelen rossz előérzetem támadt. Kísértetiesen hasonlított a kép egy filmben látott jelenethez. Eső, nedves út, de mégis ragyogó napsütés, ahogy a lány elmegy a fiútól, aki az utolsó útjára készül a motorjával…
Előfordul, hogy az embernek ilyen megérzései vannak, meg végülis akit szeretünk, azt féltjük, úgyhogy csak annyit tettem, hogy elővettem a napszemüvegemet, hogy eltakarjam megviselt szemeimet, bedugtam a fülembe a fülhallgatókat, és megpróbáltam elűzni a rossz sejtéseket. Az idő tényleg gyönyörű volt, és a busz éppen a Parlamenttel szemben húzott el a rakparton, én pedig abban gyönyörködtem, ahogy a nap sugarai a hatalmas épület mögül milyen szépen világítja meg a Dunát, amikor a headset-emben az Amelie-ből egy nyugis darabot hirtelen megszakított a Don’t worry be happy örökzöld sláger. Egyetlen embernek volt beállítva ez csengőhangnak: motoros kedvesemnek.
Először nem értettem, végülis tudtam, hogy motoron ül, ott nem tud telefonálni, ám ha mégis ezt teszi, akkor… elkezdtek leperegni a lehetőségek előttem, amíg felvettem a telefont. Amint megnyomtam a zöld gombot, és beleszóltam, hogy „Halló”, párom amúgy jellemző hadarása hallatszott a fülembe, amiből én csak annyit értettem, hogy valami Balázs, és hogy nem vett bort.
- Anikó vagyok, nem Balázs! – mondtam kicsit mérgesen, mert mégiscsak megijesztett a kis gonosz, azt hittem már, valami baj van, és egyébként is, mit jön itt nekem borokkal!
- Tudom, hogy Anikó vagy, és nem Balázst mondtam, hanem azt, hogy Babám! – sose hívott még így, de hát ő tudja…
- Na akkor most kezdjük elölről, mert egy szót sem értettem! – mérgelődtem.
- Azt mondtam, hogy ne ijedj meg, Babám, de balesetet szenvedtem.
Éltél már át ilyet? Amikor egy pillanatra kimegy az összes vér a fejedből, elsápadsz, a lábad megroggyan, a szemed elkerekedik, és valahol a mellkasod táján valami hirtelen egy pillanatra abbamarad...
- Mi-micsoda? – megkapaszkodtam a buszban, és rögtön az suhant át a fejemen, hogy mégsem lehet akkora baj, mert hát beszél, sőt, hadar, ami nála azt jelenti, hogy kutya baja sincs. Kincsem elkezdte magyarázni, hogy belement valami kátyúba a csúszós úton, és – habár csak 40-nel ment – eldőlt a motorral. Az volt a szerencséje, hogy nem jött utána autó.
Oké, lazára vettem a dolgot, nem kell mindig mindenhol rémeket látni. Miután biztosított, hogy nem esett komolyabb baja, mondtam neki, hogy hívja fel az anyját, és ha rosszul érzi magát, akkor a mentőket, majd letettem, és bőven volt időm gondolkodni, mire megérkezett a busz a Gellért térre. Hallgatnom kellett volna arra a bizonyos balsejtelemre? Fel kellett volna hívnom, hogy azonnal szálljon le arról a mozgó halálvasról, és eszébe se jusson azzal iskolába menni, bumszlizzon csak szépen el a BKV-val? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha valami komolyabb baja lett volna, akkor én abba beleőrülök. Megint lepergett előttem az a fél perc a parkolóban, a fecsegése, az óráranézés, a gyors csók, és hogy végignéztem a busz ablakából, ahogy eltűnik a szemem elől ő és a motorja.
Le kellett volna rángatnom a motorról? Hiszen szinte tudtam… De hát nem az ő hibája volt, csak az a fránya kátyú… Egy biztos. Engem sem fog már senki emberfia motoron látni. És ha rajtam múlik, őt sem sűrűn.
A.

Elfoglaltság

Rájöttem, hogy nem tudok csigát rajzolni. Ez azért egy hatalmas felfedezés, mert nekem igenis kell tudnom csigát rajzolni, lévén hogy egy vagyok a kevés közül, aki birtokolja a tudást: a csigának márpedig van lába - csak olyan gyorsan mozog, hogy nem látszik.
A hatalmas csalódást Eszter okozta, féltékenyen szeretett kishúgom. Tudtán kívül, persze. Ma reggel ugyanis épp hogy leslattyogtam az emeletről, és a semmittevés kellős közepén rátaláltam egy kis szelet papírlapra, amin egy mérnöki pontossággal rajzolt csiga vigyorgott a lapról rám, gyönyörűen kidolgozott fej- és farok résszel, igazi Tárczyhoz híven négy aprócska, fekete lábikóval.
Az én csigámhoz nem is volt hasonlítható. Pedig hány lábas csúszómászót rajzoltam már fel különböző termek tábláira, vagy éppen a padra, esetleg füzetekbe (persze nem az enyéimbe). És most kellett rádöbbennem, hogy az én csigám nem is igazi csiga, mert túl nagy a feje, nincs hasa, és nagyon sok csavar van a házában. Ezért új csigát fejlesztek ki. Hogy mire visszamegyek a suliba a szünet után, jövő hét hétfőn, egy szuper-hiper-fantasztikus csigával állhassak elő, ami jobb, mint az előző, de továbbra is van lába, mert az elméletemet csak a sír döntheti meg.
Lehet, hogy túl sok a szabadidőm?
A.

Körbe-körbe

Össze vagyok mostanában zavarodva. Tegnap írásbeli érettségiztem angolból, és egy hónap múlva szóbelizek. Egy hete diákelnöknek választottak az iskolában, megcsináltam azt, amit tavaly nem tudtam elérni. Három hete van egy tündéri barátom, aki figyel rám, szeretget és velem van mindig.
Mégis össze vagyok zavarodva, és nem nagyon találok mindenre magyarázatot, ami körülöttem történik. Mostanában nem tudok blogot írni, nem tudok koncentrálni a feladataimra, a sok-sok ötletet nem tudom kidolgozni és tisztába tenni, nem tudom megvédeni az igazamat, a véleményemet elmondani, egyszerűen árnyéka vagyok önmagamnak.
Aki ismer, tudja, hogy mosolygok. De túl sokszor fordult elő az utóbbi egy-két hónapban, hogy miközben mosolyogva figyeltem valakire, akivel beszélgettem, hirtelen kívülről láttam magamat, és ezt kérdeztem: mit mosolyogsz te kis k-va? Tudom, brutálisan hangzik, és nem szeretek bejegyzésben káromkodni, de ez van. Túl sokszor kapom mostanában magamat azon, hogy lenézően, undorodva pillantok magamra, megvetve és kisemmizve azt, aki vagyok. Ez is hátráltat, de meg is ijeszt: hátha igazam van.
Állítólag ha valaki beszorult egy körbe, az a megoldás, ha egyenes utat választ. Ha megtöri a kört, és valami olyat tesz, ami segít kijutni a körforgásból. Én ezt az utat keresem, de a fenébe, már mióta! Már szinte az egyenes út is a kör részének tűnik, és újra és újra azt kell tapasztalnom, hogy ugyanott vagyok ahol évek óta. Mindig visszajutok ugyanoda, nincs megtörés, az én köröm túl stabil, nem lehet csak úgy kimenni belőle.
A.

A legönzőbb ember

Van egy szó, amit ha németórán be kéne sorolnom a pro-kontrás táblázatomba, egyértelműen a kontra alá írnám. A németóra ugyanis az élet relatív felfogásáról szól. Megtanulunk beszélni az egészséges táplálkozásról, a közlekedés előnyeiről-hátrányairól, az iskolarendszerről, az államrendszerről, bemagoljuk a különböző kajaneveket, és nem utolsósorban jellemezzük egymást és önmagunkat. Minden esetben azzal kezdünk, hogy elővesszük a füzetünket, és felírjuk a három szót: pro und kontra.
Önző. Meg nem mondom, hogy van németül, lényegtelen. Az önző ember mindent a maga érdekében tesz, csak és kizárólag a saját továbbjutását tartja szem előtt, és nem hajlandó másokat figyelembe venni, habár lehet, hogy néha úgy tűnik, hogy azt teszi.
Mindenki önző. Hiába keresek-kutatok a tengernyi ismerőseim, és a már sokkal kevesebb barátaim között, nem találok egy árva önzetlent sem. Ez megdöbbent, és egyben el is gondolkoztat – ha ilyen sok ember között egy sincs, akkor van-e egyáltalán igazi önzetlenség? Létezik-e? Mert ha jobban belegondolunk, gyakorlatilag minden tettünk saját önzőségünkön alapul. Látom a kétkedő arcokat. :) De megmagyarázom ezt a feltevésemet.
Mondjuk azt, hogy van egy ember, aki önzetlennek ismeri magát. Ha a barátja bajba kerül, segít neki, még ha áldozatot kell hoznia, akkor is. Ha lát egy éhező koldust az utcán, rögtön odaadja a kezében levő sajtos hamburgert, habár nagyon éhes. Ha valaki bántja őt, legyen a sérelem kicsi vagy nagy, ő önzetlenül megbocsát, sőt, a barátja marad az illetőnek.
Kérdem én, önzetlen az ilyen? Segít a barátjának – oké, de nem azért teszi-e, mert reméli, hogy fordított helyzetben majd visszakapja a segítséget, és mert így jobb barátja lesz az illetőnek? Ergo, ő lesz több valamivel. Odaadja az ételt az éhezőnek – nem azért teszi-e, mert utána neki az jó érzés, mert úgy érzi magát, mint egy kisebb megváltó, aki most segített egy szenvedőn, habár valójában lenézett a koldusra, és sajnálatból adott neki enni? Megbocsát, de nem azért teszi-e, mert nagyon jól tudja, hogy a másiknak sokkal rosszabb, ha ő megbocsát, hisz ő jött ki győztesen a szituációból, ő tanult az esetből, és a másik meg egy görény, akinek olyan adományt kellett adni, mint a megbocsátás? Milyen ember az ilyen?
Ez az ember nem önzetlen. Pedig sejtem, hogy majdnem minden ismerősöm és barátom a fent sorolt szituációkban hasonlóan cselekedne, mint a mi kísérleti önzetlen-nyuszikánk – én magam is. És azért mondom ezt el, mert az egyik legönzőbb ember, akit ismerek (?), az saját magam. Félreértés ne essék, én nem önzetlenségből leszek diákelnök. És nem önzetlenségből sütöttem meg azt a 600 db muffint sem az iskola diákjainak, nem önzetlenségből dolgoztam majdnem minden nap nyolcig ezen a héten a suliban, valamint nem önzetlenségből dolgozok a diákelnökök keze alá név nélkül immár két éve. Önző szándékból. Nézzetek mögé, és meglátjátok. A legönzőbb ember, akit ismerek. Ez vagyok én.
Az önző ember mindent a maga érdekében tesz, csak és kizárólag a saját továbbjutását tartja szem előtt, és nem hajlandó másokat figyelembe venni, habár lehet, hogy néha úgy tűnik, hogy azt teszi.
A.

Pillanatok

Vannak pillanatok, amik mintha egy másik síkban lennének, mint a mi megszokott, szürke hétköznapjaink. Nem szituációkra, vagy eseményekre gondolok, hanem csak egy-két másodpercre, pillanatokra, amikor valami más, valamiért nem mi vagyunk igazán, vagy épp ellenkezőleg: akkor vagyunk leginkább önmagunk.
Gondolkoztam erről-arról, és eszembe jutott egy kérdés: mikor voltam én a legközelebb a halálhoz? Erre persze nincs konkrét válasz, de nekem mégis sikerült felelnem magamnak. Felrémlettek képek. Ijesztő, de valós képek. Amikor állok a metrómegállóban, és nézem, ahogy a hatalmas, megállíthatatlan monstrum száguld felém – a szívemben van egy húzás, valami, ami hasonlít a vágyhoz, és húzna befelé, a sínek felé. Vagy reggelente, amikor kimegyek a szobámból a teraszra, és elnézem a békés tájat, majd lenézek a 10 méteres mélységbe – megint az a megfoghatatlan, abszurd vágy. Vagy amikor hazafelé leszállok a buszról, át kell mennem az úton, és egy hatalmas teherautó jön felém, szinte szuggerálva engem, hogy gyere, csak egy lépés.
Ezek a pillanatok elmúlnak. De olyanok, mint valami függőség. És hogy miért nem teszem meg azokat a lépéseket? Mert ezek csak képek, két sík, az egyik, ami a valóság, a másik, ami egy lehetséges valóság. Sokszor látok magam előtt utakat, amik ugyan nem teljesen tiszták, de ott vannak, felrémlenek, akár a metróban, akár az út szélén, akár egy csendes reggelen a teraszon. A függőség a tudás hatalmából ered. Abból, hogy tudom, mi történne, ha... És tudni jó. Biztonságos.
Nem félek önmagamtól. Tudom, hogy minden ilyen pillanatban csak azt élvezem, hogy belelátok a másik síkba. Mert nyilvánvaló, és tisztán látható. Más esetekben, hétköznapi szituációkban nem látom a lehetséges valóságot, csak egy félelmetes, sötét, zavaros valamit, amit nem tudok megfejteni. A metróban tiszta minden: ugrasz vagy nem ugrasz. És tudom, melyik a könnyebb: ugrani. De azt is tudom, hogy sose a könnyebb út a helyes.
A.

Kölcsönös hozzárendelés

Reggel van, itt ülök a gépteremben, amihez – mint diákönkormányzati képviselő – jogom van. Valami érthetetlen melankólia lett úrrá rajtam, de nem tudom, mi a magyarázat rá. Az előbb írtam meg a matek leckémet, általában itt szoktam megcsinálni, reggel, az üres gépteremben, tíz néma gép társaságában. Ritkán járnak erre reggelenként.
Tegnap megnéztem egy filmet, és nem bírom kiverni a fejemből. A címe Dr. Zsivágó, és a XX. század elei Oroszországban játszódik. Háborús-szerelmes film. Kedden Eszterrel csoportosítottuk a dvd-ket, és ezt a filmet a „filozofikus-szerelmes” kategóriába soroltuk.
A filmben mindenkinek megvan a maga szerelme. Olyan ez, mint egy függvény (egyszerűen csak a függvény jó példa). Mindenkihez hozzárendelünk egy személyt, akibe szerelmes, és akihez tartozni akar. Majdnem minden filmnél meg lehet ezt figyelni, és már az elején ki szoktuk találni, hogy ki-kivel fog összejönni. A Dr. Zsivágó esetében sincs ez másképp, épp csak az a mód, ahogy a szálak kavarodnak, egyedi és elgondolkoztató. Mert a szálak nem találkoznak. Sehol nem találkoznak, és hiába van a főszereplőnek kedves, csinos, okos felesége, akihez a film igenis a férjét „rendeli hozzá”, Dr. Zsivágó mégis mást szeret. Tipikus eset. A másik oldalon a doktor együtt van egy nővel, akinek szintúgy van férje, és nő férjéhez a felesége van „rendelve”. Az egész filmben egyetlen egy helyen kölcsönös a hozzárendelés, és az a doktor, és a szerelme.
Ha Zsivágó feleségének a szemszögéből nézem a dolgot, bizony nem túl szimpatikus ez a doki. Liza barátnőm a feleség helyében biztos hatalmas botrányt csinált volna akkor, amikor megtudja, hogy a férje hűtlen, ráadásul mást szeret. De ez az asszony fogja magát és a gyerekét, és elmegy a férje szeretőjéhez. Itt egyébként Zsivágó éppen a partizánoknál raboskodik, úgyhogy a két nő egyedül van a hideg oroszországi házban. A feleség elmondja a szeretőnek, hogy mennyire szereti a férjét, elmondja, hogy végig tudta, hogy a férje csak szeretetet érez iránta. És megkéri a szeretőt: ha a férje előkerül, mondja meg neki, hogy nem hajlandó visszafogadni, mert ha a férfi mást szeret, vele nem lehet boldog. Két gyerekük van! És nem tombol, nem üvölt, nem csinál botrányt, csak szépen visszamegy Moszkvába, ahonnan egy kis idő után deportálják, és meghal. Soha nem látja viszont a férjét.
De a szerető szempontjából nézve... Van egy férje, aki elhagyta, mert nem szerette őt a felesége. És van egy szeretője, akinek olyan felesége van, akire a feleség felnéz, és tiszteli. Kemény asszony. De ha az a bizonyos két hozzárendelés kölcsönös, találkozik, akkor onnantól kezdve nincsenek ész érvek. Megjegyzem, a szerető is meghal a végén, valamint a főhős is. Még előtte gyorsan összedobnak egy gyereket, aki apja verseivel együtt megmenekül, így lesz kerek a történet: a fiú, aki elmondja szülei történetét, apja szerelmes versein keresztül.
Tehát maga a történet alapja sémás, de vannak benne olyan emberi megmoccanások, amik elgondolkoztatnak. A doktor legjobb barátja a végén bevallja, hogy világ életében barátja felesége volt a szerelme. Amikor a szerető meggyilkolja zsarnok megmentőjét, hogy megint láthassa a doktort. Amikor deportálás előtt a doktor felesége ír egy levelet Zsivágónak, és megáldja benne, minden jót kívánva. Még mindig szereti. Amikor a szerető férje elolvassa Zsivágó verseit, és főbe lövi magát. Sorolhatnám.
Szóval megírtam a matekleckémet, és ennek a bejegyzésnek az írásával már el is ment még negyed órám. Még agyalni fogok ezen a hozzárendelés-dolgon, mert nem hagy nyugodni a tudat, hogy ez nem így van, ez csak mese, nincsenek hozzárendelések, vagy ha vannak is, akkor sosem találnak egymásra. Nincs kölcsönös hozzárendelés. Matematikailag lehetséges – de valójában lehetetlen.
A.