Ugrasz?

Az embernek menekülnie kell. A mai világnak már messze semmi köze ahhoz, amit a természet nekünk szánt. A tempó fényévekkel gyorsabb, az érzések csak foltokban találhatók meg, és az embert alig motiválja emberséges dolog.
Úgy érzem magam, mint az úszó, kint, a medence szélén. Ahogy ott állok, fürdődresszben, sapkában és szemüvegben, a dobogón, arra készülve, hogy fejessel beugorjak a mély és hideg vízbe. Félek a nedvességtől, a mélységtől, de tudom, hogy meg tudom csinálni, bár semmi kedvem sincs hozzá. Az uszoda nagy, de reggel van még, ezért csak egyedül hallgatom a gépek zúgását, ahogy a hatalmas medencébe új vizet pumpálnak. Nagy levegőt veszek, egészen a tüdőm legaljáig, már szinte szétfeszíti a mellkasomat, majd bent tartom egy kicsit, mintha ez lenne Az a lélegzet… kifúj. Nem vagyok még kész. Egyenes háttal nézek szembe a feszített víztükörnek, és gondolkozom. Aztán újra levegőt veszek. Ezúttal még mélyebbet. Szívom, csak szívom, elhatározom, hogy ezúttal beugrom a hidegségbe…
…amikor hirtelen hátulról belelöknek a vízbe. Nem készültem még föl, de levegőm van, és igaz, az elegáns fejesből semmi sem lett, de már benn vagyok a vízben, már úszni kell, és hirtelen ott van mindenki más is, az uszoda magánya és döbbent csöndje semmivé foszlik, tele van minden kapálózó és fuldokló tömeggel. Csak rajtam van úszódressz. Semmire nem megyek vele.
Olyan világban kell élnünk, aminek nincsenek játékszabályai. Az ember jön és megy, egyedül ő dönti el, hogy mit tesz a röpke évek alatt, amíg a földön van. Van, aki iskolába jár, aztán egyetemre, diplomát szerez, majd egy munkát, ahol lehúz 40 évet, közben összeházasodik valakivel, akit magáénak érez. Van ilyen? És van, aki élvezi? És van olyan, aki egy reggel felkel, és azt mondja: igen, ezt akarom, ezért érdemes.
Szóljatok, ha van ilyen. Mert akkor én is ugrom.
A.

Fujj

Vannak érdekes emberek. Tegnap volt is szerencsém egyet-kettőt személyesen szemügyre venni.
Jogos a kérdés, hogy mi a csudát csináljon az ember egy kocsiban, ha unatkozik. Én személy szerint vagy olvasok, vagy zenét hallgatok. De ha nincs nálam se könyv, se head-set? Nézek ki az ablakon, és mindenféléről gondolkodom.
Tegnap ültem a nagyhírű és csodálatos Volán társaság egyik csudiszép sárgára festett buszán, és zenét hallgattam. A busz bal oldalán ültem, az ablak melletti ülésnél. Az út, ahol mentünk, kétsávos volt, mi a jobb sávban mentünk – mint általában a buszok mindig. Mellettem egy cuki csinibaba terpeszkedett, aki az Outlet-nél szállt fel a buszra. A lila telefonját bizgerálta, és rágózott – látszott rajta, hogy nagyon unja a banánt.
Mivel útitársam nem volt teljesen az én súlycsoportom, ezért a mellettünk elhaladó autókat bámultam. Mint később kiderült, nem kellett volna... A buszból ugyanis több látszik az adott autó utasteréből, mint amennyi egészséges. Gyakorlatilag belátni mindent, csak az illatő fejét nem, csak azét, aki hátul ül. Nagyon izgalmas perspektíva. Nos, én is figyelgettem, próbáltam kitalálni, melyik autóban milyen a hangulat, kik ülnek benne, miről folyik a szó, ilyesmi. Nagyon szórakoztató és izgalmas játék ez, úgyamúgy. Tegnap viszont nem volt szerencsém. Nézegetem-nézegetem, elhalad mellettem egy indulatosan vezetett autó, az anyósülésen öreg néni, a sofőr egy pasi. Rögtön tudtam a saját sztorimat. Utána jött egy kombi, hátul a sofőr ki se láthatott, úgy tele volt pakolva. Gondolom, nyaralásból hazajövő párocska lehetett, a hapi vezetett. Azám, de az első megdöbbenés itt jött. Mit csinál egy nő, ha órákon keresztül össze van zárva egy férfiemberrel (akik nem mindig szórakoztatóak, főleg nem, ha vezetnek)? Nos, ez a csajszi feltalálta magát: rövidnadrágos lábait előrerakva fejmagasságban (majdnem kinyomta a szélvédőt a talpa), egy szemöldökcsipesszel távolította el a nem kívánatos szőrszálakat a lábáról. Megmosolyogtam a dolgot, végtére is fene a fránya epillátorokba, mennyivel olcsóbb már ez a megoldás. Nameg ha az embernek ideje van...
Apropó, idő... Mi történik, ha az embernek nincs elég ideje, hogy a párjával legyen? Ezt egy pár kocsival odébb tudtam csak meg. Adva volt egy kicsi Opel, szürke, és amint megláttam hátulról, rögtön láttam, hogy egy ember ül benne, a sofőr. Gondoltam, ez is olyan fószer, aki minden nap végigállja ezt a nyamvadt dugót, szidva az egész mindenséget maga körül. Nos, amikor a busz utolérte a kis Opelt, az én kíváncsi pillantásaimmal együtt, megtudtam az igazságot... Addig rendben voltunk, hogy srác vezetett. De nem volt egyedül. A mellette ülő csajszit azért nem vehettem észre, mert éppen nem ült, hanem szabályosan beletapadt a srác ölébe. Nem nagyon akarom részletezni a dolgot, mindenki fejezze be saját gusztusa szerint. Egy biztos: az út hátralévő részében inkább néztem a mellettem ülő velem egykorú tinit, amint telefonjával játssza kisded játékait. És legközelebb kétszer meggondolom, hogy kinézzek-e a busz ablakán...
A.

Éljen éljen éljen

Arra ébredtem az éjjel, hogy fázom. Kibújtam a vékony lepedő alól, amit takarónak használtam a nyáron, és elkezdtem kutakodni egy tisztességes takaró után. Megjegyzem, ez egészen nem egyszerű mutatvány félkómásan, félig még álmodva, ráadásul úgy, hogy majd’ megfagy az ember. Főleg a lába. Én kényes vagyok a lábamra. Útálom, ha este lefekszem, és hideg a lábam. Ilyenkor vagy magam alá húzom, és megvárom, amíg felmelegszik, vagy elmegyek, és jó forró vízzel felmelegítem.
A takaró már nem is fog elkerülni az ágyamról. Este már nincsenek negyven fokok, a csinos néni a tévében azt mondta, hogy 10-15 fok köré sompolyognak a hőmérők higanyszálai. A kedvenc részem a napból az, amikor felkel a nap, az olyan nyugis – és akkor van a leghidegebb. Elég sokszor lesz az elkövetkezendő hónapokban ebben részem, sőt, télen még jóval napkelte előtt fogok kelni. Általában akkor kezdi kidugni a nap az orrocskáját a szomszéd ház teteje felett, amikor én kibotorkálok a kapun, és elindulok a buszmegálló felé.
Najó, nem rizsázok tovább, a lényeg az, hogy vége a nyárnak. Nem bánom. De tényleg. Nem szeretem a meleget, és a télben annyival több az érzelem. Az ember csak kifényesíti a kis szenzorjait, felvesz egy nagykabátot, megrázza magát a hidegben, és máris érzi a többi emberből jövő érzelemhullámokat. A karácsony előtti vásárlásőrülettől eltekintve (ami csak a beteg társadalom hülyesége), az évből a legkedvencebb részem a december 24-e előtti kb. egy hónap.
De még nincs karácsony, és mire az eljön, én már terveim szerint sok-sok mindenen túlleszek. Szeptembertől kezdem diákelnöki munkáimat, habár ténylegesen csak később lesznek a választások. A munka attól még munka, és valakinek ki kell kaparnia a dök-öt a gödör aljából. Október táján kezdődnek az érettségik, én az angollal próbálkozom meg középszinten. November 22. pedig nyelvvizsga. Szóval sűrű kezdés lesz, de remélem, lesznek mögöttem mindig.
Éljen szeptember 1-e, éljenek a vizsgák és a karácsony, a hideg és az új bakancsok, a meleg pulcsik és a hosszú farmergatyók. Éljen éljen éljen.
A.

Velence

Egy sötét, fagyos folyosón mentem végig, amikor egy hatalmas, fekete ajtóhoz értem. Kinyitottam, és elindultam a nagyon-nagyon szűk és magas lépcsőkön. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ha felérek, valami borzalmas fog történni, mégis – mennem kellett. Míg felfelé kapaszkodtam, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy félek, és hogy hideg van, valaki kapcsolja már ki a légkondit. A lépcső végén ajtóra számítottam, olyanra, ami lent volt, de nem ajtó volt, hanem rögtön egy szoba, tele függönyökkel és párnákkal, minden négyzetcentiméter valamilyen puha, meleg, kedves dologgal volt fedve, a falak mégis sötétnek és barátságtalannak tűntek. Egy fiú volt a szobában, aki elkezdett beszélni hozzám, de valami zene félbeszakította. Felismertem a zenét: Stingtől a Mad about you kezdete volt, és amint feldolgoztam az információt, rádöbbentem, hogy az ébresztőm szól. Mit volt mit tenni, felébredtem.
Fél hat volt, kinéztem az ablakon. Az ég alja már kezdett vörösödni, és annak ellenére, hogy messze voltam a tengertől, látszott, hogy tükörsima a felszíne, és egy kis szellő sem borzolja fel a teljes nyugalmat a parton. Kievickéltem a krk-i apartmanunk fürdőszobájába, ahol apukámba botlottam, és nagy kegyesen átengedtem neki a fürdőszobát. Amikor én kerültem sorra, már nagyon kellett sietnünk, mert hét embernek kellett összekészülnie fél óra alatt. Borotválkozni nem volt időm, bár ez nem is nagyon zavart, összekapkodtuk a cuccokat, és bedobtuk magunkkal együtt őket a két kocsiba. Hat óra nulla perckor már kifelé tartottunk a varázslatos szigetről, ki-ki aludt, vezetett, vagy próbált nem a hasunkból hallatszódó basszuskoncertre figyelni.
Mindez most kedden történt, amikor a kis családom Mamával egyetemben elindult Krkről, hogy megtalálja azt a falucskát, ahonnan a hajónk indult Velencébe. Ez idén kivételesen előzetes megfontolás után történt, pár éve csak spontán, és sajnos végig kocsival.
Hajónk fél kilenckor indult, mi hatkor startoltunk a szigetünkről. Apum GPS kütyüje azt sugallta tulajdonosának, hogy az út nem több mint másfél óra. Nos, a kütyü tévedett, mert nem volt autópálya, az út két és fél óra volt – másodpercre pontosan elég. Hozzá kell tennem, hogy Rijekánál még egy eltévedés is belefért. Volt egy kis futás, nagymamavonszolás (szegény már nem mai csirke, de nagyon fitten bírta, le a kalappal). A hajón mindenki gratulált egymásnak, majd ellazítottuk magunkat, és elkezdtük a három órás relaxációt a hajón. Üdvözöljük a fedélzeten.
Idegenvezetőnk nagyon értette a dolgát, mert a három órából két és felet végigbeszélt, mindent elmondott angolul, németül, és néha hollandul is. Tőle tudtuk meg, hogy van lehetőség a csoporttal enni, sőt, ha valakinek kedve tartja, szerveznek taxitúrát is. Mi ezeket ki is fizettük, de a rendkívül kedves és talpraesett néni azt mondta nekünk, hogy a kajából nem érdemes hetet fizetnünk, mert nagyon nagy adag, így csak négyet fizettünk ki.
Amikor megállt a hajó, leszálltunk, és a félelmetes feketeruhás-pisztolyos bácsik ellenőrizték az útleveleket. Kis rohangálás után elérkeztünk Velence főterére, ahol szabadon lettünk eresztve, fél egykor volt találkozó az ebédre ugyanott.
Be kell vallani, fél tizenkettő és fél egy között nem nagyon volt jó a hangulat a társaságban. Negyven fok, másfél millió ember (90%-a turista), szűk utcák, és az ATM hiánya együttesen elég lehangoló hatással voltak ránk. De amikor megtaláltuk az ATM-et, és elindultunk ebédelni, minden megváltozott. Az Atlas társaság, amivel hajóztunk, és ami az ebédet szervezte nekünk, nagyon értette a dolgát. Eléggé a csoport végén voltunk, úgyhogy utoljára sikerült asztalt kapnunk, de ennek az volt az előnye, hogy egy majdnem üres szobában volt az asztalunk az étterem hátuljában. Rajtunk kívül csak egy házaspár volt ott. Asztalunkon található volt két kiváló minőségű bor, két üveg víz és egy kóla – mint mindenkién. A pincér jött, rengeteg tányérral a kezén, kérdezte, milyen menüket kértünk. Az igazság az volt, hogy kértünk egy A-t, C-t és két B-t. Viszont senki nem tudta, melyik-melyik, és apum megunta a dolgot, így a kettőből három B lett, plusz a megérdemelt A és C. Eggyel több kaját kaptunk tehát. Megjegyzem, senki nem vette észre.
A bor fogyása egyenes arányosságban volt a hangulat növekedésével. Nem kellett tíz perc, és mindenkiben volt már egy-két pohárka. Amikor már elpusztítottuk a pizzát, a tésztát és a salátát, a házaspár gyorsan befejezte az ebédet, és elhagyta az éttermet – egyedül maradtunk a csábító borokkal a szomszéd asztalon. Mivel a fehér bor volt a finomabb, nálunk az már elfogyott, ám a párocska hozzá sem nyúlt, így apum egy gyors tigrisugrással kicserélte az üres üveget a telivel. Negyed óra múlva az is üres volt, de kit érdekelt az már akkor. Volt még egy kis vörös. :) A plusz adag kaja és a lopott üveg bor csak emelte a hangulatot, a pincér végül hozta a fagyikat. A kifizetett négy adagból mi tizenegyet vettünk, azzal a felkiáltással, hogy mindenki kettőt vehet, és volt, aki bevette, többek között a gyanútlan nagymamát, aki még ráadásul rajong is a fagyiért. A másik bűnös természetesen apum volt, Julcsi és Zsuzsi pedig szociális problémaként kezelték a fagyi elfogyását, így ők is kettőt vettek. Így lett a négyből tizenegy.
Egy órát lehettünk az étteremben, evés után összeismerkedtem a világ legszűkebb WC-jével (képet mellékeltem), majd heten kitámolyogtunk az étteremből. Na nem voltunk részegek, csak Anyuci szédelgett még egy órán keresztül, a hangulat azért meg volt alapozva. Sikerült csöndesebb utcákon sétálgatni (legalábbis csendes utcák voltak, amíg meg nem érkezett a Tárczy család), de a tikkasztó hőség már úgyis elkergette rendesen a népet, így remek alkalom nyílt a barmulásra és fotózkodásra is. Persze a kettő együtt történt. A velencei utcák rejtelmes zugaiban található hangulatos boltok kirakatai zsúfolásig voltak izgalmas és méregdrága dolgokkal, minden ilyen zug a város hangulatát tükrözte, a szűk sikátorokat, a szokatlan szokásokat és a gazdagságot. Fél tucat ámulatba ejtő boltocska után elérkeztünk a nap fénypontjához – a Ferrari bolthoz. Egy életnagyságú, tűzpiros versenyautó volt a kirakatban, apum és Julcsi (a két nagy Ferrari-őrült a családban) másodpercek múlva bent voltak, de mi sem maradtunk nagyon le. A hangulat emelkedett volt, megcsodáltuk az árakat, és vettünk apunak egy üveg Ferrari parfümöt. Cikiztük is érte, azt mondtuk neki, hogy ez Sumi évek alatt összegyűjtött izzadságcseppeiből, gumiszagmintából és benzinből készült. Ő csak fintorgott ránk egyet, kijelentette, hogy „Dont fos, béke van” (ami a hét mondása volt a „Te is fiam, Brútusz” mellett), majd büszkén tette az asztalra az eurókat, hogy megkapja kiszemelt áldozatát. Az arca közben egy olyan gyerek arca volt, aki karácsonykor megkapja élete első játékautóját. Hát nem aranyos?
Ez volt a löket – elkezdtünk költekezni. Mindenki kapott egy-két apróságot, én vettem az angoltanáromnak, Zsuzsának egy minivízilovat üvegből, mert Zsuzsa fanatikus vízilógyűjtő. Magamnak egy üvegből készült tollat vettem arany tintával, valamint egy csodás karórát, ami valaki szerint giccses, szerintem fantasztikus. Nem voltunk túl gyorsak, mert minden boltnál megálltunk, és végigvihogtuk az utat. Egy gondolás is feltartóztatott minket egyszer. A mukinak olyan jó üzleti érzéke volt, hogy elhitette apámmal, hogy mi gondolázni szeretnénk. Apám ezzel egyet is értett, mi viszont a boltokat akartuk végigcsodálni, ezért nagyon ellenkeztünk. A „nem akarunk gondolázni” és a „de, akartok gondolázni” ismétlődő párbeszédet a fönt említett gondolás muki szakította félbe, aki odament apámhoz, a vállára csapott, és így szólt: „Men, you are in a bed position.”. Valóba, nagyon rossz pozícióban volt szegény kopasz apucink, hat nővel csak nem bírhat egy kan. Ez van. Mi győztünk. Továbbviháncoltunk a főtérre, ahol egy gyors moldvait nyomtunk le. A hét folyamán ez is szokásunkká vált. Ott volt a meetingpoint, és a kedves idegenvezető nénik bedugott minket egy cseppet sem elhanyagolható külsejű vízitaxiba. Bőrülés, felhajtott tető, romantikus és szűk víziutak – minden volt ott. Ahogy a KFT mondja – siker, pénz, csillogás. Na, ilyen volt. A taxi húsz perc után a hajónk mellett tett le minket, ahol egy gyors táskaellenőrzés után felszálltunk, és este hatkor elindultunk vissza, Horvátországba.
Ám akkor kezdődött csak a kaland java. Menetrend szerint kilencre kellett volna megérkeznünk, ám még egy fél órája sem mehettünk, amikor megint jött a kedves idegenvezető nénink, aki sajnálkozva jelentette nekünk, hogy az egyik hajtómű elromlott, így most csak fél sebességgel tudjuk hasítani a vizet. Nahát, annyi baj legyen, nem három, hanem négy óra út. Mi esetünkben kilenc helyett tíz óra, dehát üsse kő, még jól elvoltunk. A sors következő fintora az volt, hogy a hajó nem abban a faluban kötött ki, ahol a kocsikat hagytuk, hanem egy másikban, ami kb 30 percnyi útra volt az eredeti kikötőhelyünktől. A hajóról átszálltunk egy különbuszra, és fél tizenegy körül le is szálltunk róla, immár a megfelelő helyen. Röpke fél óránkba került megtalálni a parkolót, közben megismerkedtünk a második olyan várossal az este, amivel nem volt szándékunk megismerkedni. Tudniillik az előző faluban, ahol a hajótól a buszig loholtunk, végig kellett futni az egész városon, így már az sem volt ismeretlen előttünk. Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk a (nappal) két és fél órás útra. Rijekánál megint csak eltévedtünk, így hát a harmadik olyan várost is kipipálhattuk, amivel nem akartunk az éjszaka folyamán közelebbi kapcsolatba kerülni, mégis sikerült. Elég későn értünk haza, már elmúlt két óra is, mire kiszálltunk a kocsiból. Ott még volt egy kaland, mert nem találtuk a fenti apartman kulcsát. Két apartmanunk volt ugyanis, az egyik lent a földszinten, a másik a harmadikon legfelül, tengerre néző nappalival. Én is fönt laktam, és nem találtuk a kulcsot. Már mindenkit szidtam, szegény húgomnak majd’ leszedem a fejét, amikor beugrott valakinek, hogy én jöttem ki utoljára, tehát nálam van a kulcs. Igaza volt. Ritkán sunnyogok úgy, mint akkor tettem.
Gyors fürdés és fogmosás után ágyba dőltünk. Én arra gondoltam, hogy nagyon meglettem volna azzal a második hajtóművel, és valóban, másnap hazaindulás előtt pont azt a két órát veszítettük el reggel, amit a hajó volt szíves késni éjjel. Szerdán délben indultunk a tervezett tíz helyett, de így is jó volt.
Bocsánat, hogy a történetet a legvégénél kezdtem, de így jött ki. A folytatása a történetnek szomorú, fárasztó és bonyolult, a kezdete pedig furcsaságokkal, Jägermeisterrel, kártyapartikkal, biciklitúrákkal és kavicsos tengerpartokkal zsúfolt. Még mesélek róla.
A.

Búcsú 2

Félelmekkel és feszültségekkel dús hetem volt. Így hát most útra kerekedünk, hogy nem kevesebb, mint nyolc (!) ember pihenjen és relaxáljon Horvátországban. Persze ennek semmi köze az én félelmeimhez és feszültséghez, ám a tény az tény: anyu, apu, gyerekek (4), nagymama és Joci. Az nyolc. Ugye? Számolni nem tudok, ez a tegnap előtt esti kártyapartin kiderült.
Nos, addigis mindenkinek további szép nyarat kívánok, élvezzük a vakáció utolsó pillanatait, majd ha hazajöttem, mesélek.
A.

A Tanulságok Éjszakája

Tegnap (illetve már ma) éjjel fél kettőkor ott álltam az Oktogon közepén, pillanatnyilag szállás nélkül, tök egyedül és tanácstalanul.
Hogy hogyan jutottam ideáig? Nos, a recept igen egyszerű, bár tény, hogy születni kell hozzá. Kell egy baráti társaság, akik vannak olyan naivak, hogy engem is elhívjanak kocsmázni, kell három négyzetméternyi sötét, füves terület, valamint (és itt a probléma) eredendően szőke hajzuhatag. Ja, és egy kulcs. A dolog elkészítése is hasonlóan egyszerű. Le is írom itten, egyűtömbe’. Hadd röhögjön a nép.
Tehát tegnap este elmentem itthonról, azzal a szándékkal, hogy na, most jól kirúgok a hámból. Sikerült. Anyum bevitt a Gödörhöz a Deákhoz, amiért nagyon hálás voltam neki. Amikor kiszálltam a kocsiból, felhívtam egyik barátomat, hogy merre vannak, és amíg a megbeszélt hely felé suhantam, élveztem, hogy végre kinézek valahogy. Az utóbbi hétben ugyanis itthon ültem, és nem nagyon adtam a kinézetemre a napi fürdés és a fogmosások kivételével (igen, nem szoktam fésülködni, minek azt). El lehet hát képzelni, hogy én voltam a király, ahogyan kisminkelve, csinosan, és – látszólag – tele önbizalommal cserkésztem be a barátokat. Már szinte el is felejtettem ezeket a fogalmakat. Le sem ültem még a fűre (mert nem a Gödörben, hanem a mellette lévő füves területen voltunk), azonnal elindultunk sörért a Bálinttal. Az élet dolgairól beszélgetve elmentünk egy közeli boltba, ahol minden további nélkül eladták nekem az alkoholt, igaz, Bálint már nagykorú, de én fizettem. Az este során még kétszer jártam meg ugyanezt az utat, amiből a profi matekosok ki tudják számolni, hogy három sört ittam meg. Nálam ez a határ. Beszélgettünk, szórakoztunk, elvoltunk, amikor egy körül azon kaptuk magunkat Zsuzsi nővéremmel és Fábi barátjával, hogy hármasban maradtunk. Ők a Nyugatinál, én az Oktogonon, a Nagyimék házában terveztem az éjszakát eltölteni. Az öregek akkortájt úgyis az én ágyamban húzták a lóbőrt.
Hatalmas küzdelmek árán felkapartuk magunkat a fűből, és egy-két akadályt leküzdve elindultunk gyalog céljaink felé. Az Andrássy úton kiderítettük, hogy nekünk sürgős dolgunk támadt, de szerencsénkre Fábi a sasszemeivel kiszúrt egy, tőlünk kb két és fél méterre álló nyilvános WC-t. Az este első tanulsága: senki ne akarjon nyilvános WC-t használni, még ha élet-halál kérdés is. Szerintem ide még James Bond sem ment volna be, hogy megmentse a földet az atomháborútól. Mi persze bementünk – pechünkre. A kisebb megrázkódtatás után, amit inkább nem részletezek, mindenki el tudja képzelni, tovább ballagtunk, Zsuzsival a férfiak ügyes-bajos tulajdonságait vesézgetve, Fábit teljességgel figyelmen kívül hagyva. Bajtársaim saját bevallásuk szerint farkaséhesek voltak, így hát betértünk egy McDonald’s-ba, ahol az este második tanulsága várt rám kifent kardokkal. Ezt a tanulságot sajtburgernek csúfolják. A lényeg az, hogy nem szabad három sör után semmit sem enni egy McDonald’s-ban, bár igaz, sör nélkül is inkább méreg ez a kaja, mint étel. A mellékelt kép egyébként ott készült, a számból krumlidarabok lógnak ki, és igen, kómás voltam már egy kicsit.
Na, a hamburgeres sztori után már volt vagy fél kettő, úgyhogy úgy döntöttem, hazaballagok. Elköszöntem a – még a hamburgerekkel hadakozó – Zsuzsitól és Fábitól, átballagtam a Teréz körúton, és elindultam Nagyimék felé.
A kapualjban elkezdtem keresgélni a kulcsomat. És keresem… És keresem… És keresem… Az ősz torvatűnt… A télapó döbbent arccal suhan el mellem… A nyuszika összeráncolt homlokkal tojik egy tojást a lábaim elé… George Bush rájött, hogy meleg… De én csak keresem, keresem, semmi és senki nem rángathatott ki ebből a szent állapotból. Amikor az ács is eljött, hogy méretet vegyen rólam, úgy döntöttem, hogy szembenézek az igazsággal, és nem kevés szitokszó kíséretében bevallottam magamnak – igen, a kulcsom nincs a táskámban, amiből egyenesen következik az a tény, hogy elvesztettem. Ez van, drágaságom. Ekkor történt meg a bűvös rádöbbenés: itt állok, hajnali két óra lesz lassan, egy szál kulcs nélkül, nem tudok bemenni, és ami a legrosszabb: tökéletesen egyedül vagyok.
Felhívtam Fábiékat. A szituáció nyers és őszinte tálalása után („b..g, elhagytam a kulcsom”) rövid csönd, majd Fábi diplomatikus válasza: „mindjárt visszahívlak”. Zsír. De nem akartam ott egy helyben állni, hátha jön valami perverz és meggyilkol, úgyhogy visszamentem a mekihez, abban reménykedve, hogy bogaraim még ott vannak. Ők közben a szomszédos (kb tíz méterre lévő) zebrán mentek el a másik irányba, felém. Nem kis agymunkába került megoldani a történetet, de végül a MeetingPoint a ház előttre lett kihirdetve. Akkor jött a kérdés: most mi a fene legyen?
Nagymamám meggyilkol, ha elhagyom a kulcsát. De Zsuzsiék nem akartak már visszasétálni a Gödörhöz. Telefonos segítséget kértünk, és felhívtuk Anyukánkat. Ő azt javasolta, üljünk taxiba, és oldjuk meg a problémát. Nem is hülyeség, gondoltuk mi, és fogtunk is egy sárga csudabogarat. Életemben először fogtam taxit. A muki megkérdezte, mi történt, és jóízűen végignevette azt a röpke fél percet, amíg szállított minket. Utána Fábit a kocsiban hagytuk, mi meg lélekszakadva rohantunk vissza a kulcsért nővérkémmel. Ott volt. Örömtánc és egy rövid fohász után visszrohantunk a kocsihoz, amit Zsuzsi majdnem lefejelt, majd visszakocsikáztunk az Oktogonra. A kulcsvesztés 1200 forintunkba fájt.
Egy rövid kulcsháború után sikerült végre betörnöm nagyimék lakásába, előkapartam egy szekrényből egy, nálam kb kétszer nagyobb pizsamát, ami mindig lecsúszott a bokámig, átöltöztem, és ledobtam magam az első ágyra, ami az utamba került.
Az éjjel harmadik tanulsága: a taxisnak illik borravalót adni.
Az éjjel negyedik tanulsága: anyádat ne hívd éjjeli kettőkor, mert hülyeségeket beszél. Bár lehet, hogy igaza van, de az csak tévedés lehet.
Az éjjel utolsó tanulsága: ha szőkének születsz, a kulcsaidat operáltasd magadba. Csak ez lehet a biztosíték arra, hogy nem hagyod el őket.
A.

Vigyorgó vadorzó

A természet törvényei szerint a fiókák egy idő után kirepülnek a fészekből, és elhagyják az otthon melegét. Nos, tegnap este olyan érzésem támadt, mintha egy vadorzó felmászott volna a mi fészkünk fájára, és erőszakkal kihúzta volna alólam az „otthon melegét”. Szar ügy.
A mese úgy kezdődik, hogy Anyum itthon dolgozik, angolt tanít. Nyáron angol táborokat szervez kis gyerekeknek. Ezen a héten is egy ilyen tábor folyik idehaza, 10 gyerek szállta meg a házat. Természetesen nem alszanak itt, négy-öt óra tájban elhúzzák a csíkot. Anyum viszont nem bírná egyedül a munkát, ezért egy segítője is mindig itt van (ezen a héten egy fiatal lány, nagyon ügyes és jófej), de a főzést is valahogy meg kell oldania. Ez úgy történik ezen a héten, hogy a nagyszüleim kinn vannak, és a nagymamám főz 15-18 főre. A tábor azonban talán a legkevésbé zavar...
Tegnap éjjel belegondoltam valamibe. Kedd este öten aludtak a házban, szerda este heten, de úgy, hogy egy elment és kettő új jött (Eszter ment, Zsuzsi és Fábi jöttek). Csütörtökön viszont már csak négyen aludtunk itthon, mert a Zsuzsiék elmentek. Tegnap este valószínű (többek között) az verte ki nálam a biztosítékot, hogy egy kicsit átjáróházzá lettünk. Fábi öccse, Ádi itt volt nálunk, este 10 után jelent meg nálunk az Anyuja, Zsuzsa, és el is vitte két csemetéjét, Zsuzsival egyetemben. Még délután tudtam meg, hogy lesz nálunk még egy tábor, 15-24-ig, amikor a volt pasim és a zenekara játszanak a pincénkben, próbahetük lesz. Az ám, de mi 13-20-ig Horvátban vagyunk, ezért a nagyimék inkább itt maradnak nálunk amíg haza nem érkezünk, azaz 20-ig – az én szobámban. Egyszóval most hétfőtől egészen 24-ig tele lesz a ház, igaz, nem idegenekkel. Zsír.
Na itt éreztem úgy, hogy egy gonosz, arc nélküli vadorzó kihúzza alólam a pihe-puha tollas fészkünket, amin ugyan eddig is voltak itt-ott lyukak, de sose éreztem úgy, hogy nekem muszáj elmennem innen. Sőt, kifejezetten tudom élvezni, ha sokan vagyunk. Egy hétig. Az utóbbi időben azonban kényszeres menekülhetnékem támadt, és így, hogy még pasim sincs, sehova nem tudok menni. Amúgy is legszívesebben itthon lennék, és élvezném a vakáció utolsó másodperceit, nem egy szállodában, ahol úgy járnak-kelnek a saját szobámban és ágyamban, hogy gyakorlatilag nekem nincs beleszólásom. És még a nagyszüleim hóborjait is teljesíteni kell, amit egyébként szívesen meg is teszek, mert nagyon bírom a búrájukat. Az mondjuk egy kicsit szíven ütött, amikor a nagypapám megkért, hogy „szedjem le a szobám faláról azt a boszorkányképet, amíg ott alszanak”, mert zavarja a lelki nyugalmát. Elárulom, a boszorkánykép egy önarckép, amit röpke három-négy éve festettem magamról, és azóta a falamon van. Jó, oké, az egyik szeme piros, a másik sárga, és ezen kívül csak fekete és fehér színek vannak benne, egyszóval ijesztő, de azért mégis, valahogy nem esett jól, hogy Papi le akar szedni a falról. Amúgy nem szedtem le.
Ennyit a vadorzóról, aki beköltözött a pincénk alá, és a gyökereinél rángatja az alapokat, ocsmány vigyorral a képén, várva, hogy mikor fogom feladni a kapaszkodás. Eddig úgy volt, hogy egy hét után elment, de most túl régóta és túl erősen rángatja a fészkemet. Amúgy kitartó vagyok. Csak tök egyedül.
A.

Umbridge igazsága

Najó, leírom. Csakazértis.
Bizonyára mindenki emlékszik arra a Harry Potter jelenetre (asszem az a része a filmnek is megvan már), amikor Harrynek el kell mennie Umbridge-hez, mert beszólt neki, hogy „Voldemort márpedig testet öltött” (egyébként is, a Föld forog), és ezért büntetést érdemel. Nos, a rizsa lényegtelen, az fő az, hogy a büntetés az, hogy Harry kap egy tollat, amivel le kell írnia x-szer egy papírra, hogy „Hazudni bűn”. Zsír, gondolja ő naivan, mindaddig, amíg a toll tintája az ő vére nem lesz. És a jobb kezén a húsába vésve meg nem jelenik az, amit a papírra ír. „Hazudni bűn”...
Igen, most erről szeretnék egy kicsit filózni. A hazugságról. Olvastam egy remekművet, a címe az volt, hogy Gyűrűk Ura. Megtanultam belőle, hogy a gonosz hazudik, de érdekes módon a jónak sose kell. Igazsággal is el lehet érni sikereket, célokat, meg lehet vele nyerni háborúkat, mert az igazság sokkal szilárdabb talajokra épül, mint a hazugság. Annak a könyven az egyik legnagyobb hatása az volt rám, hogy megtanította: ne hazudj. Soha, semmilyen körülmények között.
De hallottam mostanában egy elméletet. Valaki azt mondta nekem, hogy hazudni márpedig lehet, ha annak valami „jó célja” van. Az illető itt arra gondolt, hogy ő bizony hazudni fog, ha tudja, hogy az igazság fájna a másiknak. Épp ezért – hazudik. Nem fogta föl, hogy ezzel még nagyobb fájdalmat tud okozni, elveszti a bizalmat, és egyébként is – úgyis kiderül minden.
Én megértem, bizonyára ebben is van igazság. De azt szeretném, hogy tudja mindenki, nálam az igazsággal sokkal többre megy, mint egy álszent, kíméletes hazug mondattal. Na nem akarok átmenni Umbridge-be, de lehet, hogy nem is volt olyan hibbant a nőszemély, mint amilyennek látszott. Igaz, Voldemort valóban visszatért.
Nem voltam biztos benne, hogy ezt le akarom írni, mert nem igaz, hogy én sosem hazudtam, és sose fogok. Pont ezért féltem, mert végülis senki sem tökéletes, akkor senki ne oktasson tökéletességre. Ezért útálom a papokat és prédikátorokat. A fentiekre mondjuk inkább azt, hogy egy elmélet, amihez megpróbálom önmagamat tartani, több-kevesebb sikerrel. Remélem, többel, mint kevesebbel.
Van egy szám: It’s too late to apologize.
Na ez viszont nem igaz.
A.

Dilemma

Tanultam valamit az elmúlt időben. Jó, nem ez életem felfedezése, de ezekből a kis dolgokból fog egyszercsak valami emberféle gyúródni. És mint minden tanulási folyamat, ez is fájdalmasan vésődött belém (najó, a kémiát egyszerűen leírom egy kis papírra, az nem fáj). Lelkizés következik, akinek nincs gyomra hozzá, ugorhat egy bekezdést. De ígérem, rövid leszek.
Rájöttem, hogy egy kapcsolatban én is számítok. Most konkrétan a párkapcsolatokról beszélek. Nagyon sokáig voltam úgy, sőt, a közelmúltig ez így volt, hogy úgy gondoltam, az a szent, amit a másik szeretne. Úgy éreztem, hogy ha nem kapja meg, amit akar, akkor elvesztem, elmegy, és nekem mindent meg kell tennem, hogy ez ne történjen meg. Márpedig értem is lehet küzdeni, és ha valamit nem akarok, akkor nem akarom és kész. Vagy ha valamit szeretnék, akkor igenis kiállok mellette, és ha az illetőnek esetleg baja van vele, megbeszéljük, mi az. De legalább megbeszéljük, nem az van, hogy „jaj, ő erre biztos nemet mond”. Szóval lehetek egy kicsit önző is egy párkapcsolatban, végülis nem az anyja vagyok, és a kapcsolat 50%-a rólam szól.
Nos, ennyit a lelkizésről. Amúgy egész rendben van mostanában a lelki világom, viszont akad egy nagy dilemma, amivel nem nagyon bírok. Már biztos meséltem az Egyoszról, ez az iskolánkban A Diákönkormányzat. Már két éve szerves tagja vagyok, mint osztályképviselő (szenátor), és tavaly diákelnök-jelöltként indultam az iskolai választáson, de elbuktam. Hibáiból tanul az ember (lásd fönt is), és úgy érzem, hogy ha idén indulnék, megfelelő alelnöktárssal, akkor megnyerném. Meg nem is nagyon lenne ellenfelem, de hadd higgyem már, hogy ilyen kóser vagyok. :) Nos, a dilemma tárgya viszont az, hogy induljak-e. Nagyon mélyen magamba néztem, és ujjongást találtam, mert imádnám ezt a munkát. A zökkenő az, hogy ez egy nagyon időigényes és stresszes dolog, ami az energiáim nem kis részét lekötné. Viszont nagyon sokat tanulhatnék belőle. De lehet, hogy inkább a tanulmányaimra kéne koncentrálnom. Mégis, tele vagyok ötletekkel, és ez egy kreatív munka. De annyi konfliktushelyzet van. Viszont lehet emberekkel dolgozni... Egyszóval jönnek a kontra-pro mondatok, egymás lábnyomában, egymás tarkóját szaglászva, és keresve egymás nyakán az ütőeret, de eddig egyiknek sem sikerült megtalálni. Én meg itt állok, és fogalmam sincs, hogy van-e bennem elég erő ahhoz, hogy ezt végigcsináljam. Nem áll ugyanis túl sok ember mögöttem, a csapatot ki kell építeni, a szervezet felépítése használhatatlan, és még egy-két újítás tökéletesen esedékes. Én már annak is örülnék, ha működőképes lenne az Egyosz. Hála a hagyományoknak ez úgy-ahogy teljesül, de tavaly például elég szépen megbukott.
Akkor ennyit a dilemmákról. Amúgy szívesen vennék ez ügyben véleményeket és további pro-kontra mondatocskákat, hátha az egyiknek farkasfoga lesz.
A.

17 évesen is ilyen...

És íme, első bejegyzésem, amit 17 évesen produkálok. Rövid hírösszefoglalónk:
2008. július 30-án 7:36-kor „A” (hősünk) arra riadt fel, hogy bombázzák a szobáját. Egészen pontosan a szobájában található mobil távközlési kütyüt (ismertebb nevén telefont), a bomba jellege pedig szöveges volt (ismertebb nevén sms, bár senkit nem akarunk összezavarni). Miután „A” a tőle telhető legügyesebben és legfurfangosabban ura lett a helyzetnek, nekilátott, hogy szorgalmasan válaszolgasson, ám nem jutott messzire, mert ahogy felkelt az ágyából, és – még az előző küzdelemtől támolyogva – kilépett a szobájából, terrorcselekmények további sorozatát kellett elszenvednie. Mint utóbb kiderült, vérbosszúról volt szó, ugyanis „A” vérrokona, „E” által kifeszített színes szalagok majdnem „A” életébe kerültek, ám hősünk rendkívüli lélekjelenléttel és egy hátraszaltóval megmenekült. Történetünknek azonban nincs itt vége, mert fent említett „E” vérrokon összefogott egy bizonyos rágcsálóval, aki Anyuszinak nevezte magát, és a már amúgy is halálra rémült hősünket túlerővel munkára akarták kényszeríteni. Tervük sikerült, minek eredményeképpen az ünnepelt kétszer 17 papírcetlit szedett össze a katasztrófa-sújtotta ház területén. A két terrorista – vérszemet kapva – megpróbálkozott nyársra húzni és megsütni hősnőnket, de „A” ellenállt, így nem került sor a 17-est formázó gyertyák meggyújtására. Sütni viszont volt idő, és az „E” álnevű bosszúálló személy célzásként ki is rakta a 17-es számot egy szív közepére, amivel azt próbálta megüzenni, hogy: „Hálám a halálig üldözni fog”. Ne kérdjék, mi sem értjük ennek értelmét. A sütik ugyan rettenetesek voltak, de hősünk túlélte a morbid találkozást, sőt, az esti ünneplést is. Azt már egészen élvezte, mert a nap folyamán kifejlesztett magában bizonyos mazoista hajlamokat. Lapzárta előtt az utolsó információ az, hogy 17 könyvvel és egy Süsü a sárkány plüssállattal (ami messze nem olyan ártalmatlan, mint aminek látszik) próbálták elkábítani „A”-t. Reméljük, nem dől be.
Rövid hírösszefoglalónkat olvasták. Köszönjük türelmüket. A viszont sehen.
A. (nemis)