Egy sötét, fagyos folyosón mentem végig, amikor egy hatalmas, fekete ajtóhoz értem. Kinyitottam, és elindultam a nagyon-nagyon szűk és magas lépcsőkön. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ha felérek, valami borzalmas fog történni, mégis – mennem kellett. Míg felfelé kapaszkodtam, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy félek, és hogy hideg van, valaki kapcsolja már ki a légkondit. A lépcső végén ajtóra számítottam, olyanra, ami lent volt, de nem ajtó volt, hanem rögtön egy szoba, tele függönyökkel és párnákkal, minden négyzetcentiméter valamilyen puha, meleg, kedves dologgal volt fedve, a falak mégis sötétnek és barátságtalannak tűntek. Egy fiú volt a szobában, aki elkezdett beszélni hozzám, de valami zene félbeszakította. Felismertem a zenét: Stingtől a Mad about you kezdete volt, és amint feldolgoztam az információt, rádöbbentem, hogy az ébresztőm szól. Mit volt mit tenni, felébredtem.
Fél hat volt, kinéztem az ablakon. Az ég alja már kezdett vörösödni, és annak ellenére, hogy messze voltam a tengertől, látszott, hogy tükörsima a felszíne, és egy kis szellő sem borzolja fel a teljes nyugalmat a parton. Kievickéltem a krk-i apartmanunk fürdőszobájába, ahol apukámba botlottam, és nagy kegyesen átengedtem neki a fürdőszobát. Amikor én kerültem sorra, már nagyon kellett sietnünk, mert hét embernek kellett összekészülnie fél óra alatt. Borotválkozni nem volt időm, bár ez nem is nagyon zavart, összekapkodtuk a cuccokat, és bedobtuk magunkkal együtt őket a két kocsiba. Hat óra nulla perckor már kifelé tartottunk a varázslatos szigetről, ki-ki aludt, vezetett, vagy próbált nem a hasunkból hallatszódó basszuskoncertre figyelni.
Mindez most kedden történt, amikor a kis családom Mamával egyetemben elindult Krkről, hogy megtalálja azt a falucskát, ahonnan a hajónk indult Velencébe. Ez idén kivételesen előzetes megfontolás után történt, pár éve csak spontán, és sajnos végig kocsival.
Hajónk fél kilenckor indult, mi hatkor startoltunk a szigetünkről. Apum GPS kütyüje azt sugallta tulajdonosának, hogy az út nem több mint másfél óra. Nos, a kütyü tévedett, mert nem volt autópálya, az út két és fél óra volt – másodpercre pontosan elég. Hozzá kell tennem, hogy Rijekánál még egy eltévedés is belefért. Volt egy kis futás, nagymamavonszolás (szegény már nem mai csirke, de nagyon fitten bírta, le a kalappal). A hajón mindenki gratulált egymásnak, majd ellazítottuk magunkat, és elkezdtük a három órás relaxációt a hajón. Üdvözöljük a fedélzeten.
Idegenvezetőnk nagyon értette a dolgát, mert a három órából két és felet végigbeszélt, mindent elmondott angolul, németül, és néha hollandul is. Tőle tudtuk meg, hogy van lehetőség a csoporttal
enni, sőt, ha valakinek kedve tartja, szerveznek taxitúrát is. Mi ezeket ki is fizettük, de a rendkívül kedves és talpraesett néni azt mondta nekünk, hogy a kajából nem érdemes hetet fizetnünk, mert nagyon nagy adag, így csak négyet fizettünk ki.
Amikor megállt a hajó, leszálltunk, és a félelmetes feketeruhás-pisztolyos bácsik ellenőrizték az útleveleket. Kis rohangálás után elérkeztünk Velence főterére, ahol szabadon lettünk eresztve, fél egykor volt találkozó az ebédre ugyanott.
Be kell vallani, fél tizenkettő és fél egy között nem nagyon volt jó a hangulat a társaságban. Negyven fok, másfél millió ember (90%-a turista), szűk utcák, és az ATM hiánya együttesen elég lehangoló hatással voltak ránk. De amikor megtaláltuk az ATM-et, és elindultunk ebédelni, minden megváltozott. Az Atlas társaság, amivel hajóztunk, és ami az ebédet szervezte nekünk, nagyon értette a dolgát. Eléggé a csoport végén voltunk, úgyhogy utoljára sikerült asztalt kapnunk, de ennek az volt az előnye, hogy egy majdnem üres szobában volt az asztalunk az étterem hátuljában. Rajtunk kívül csak egy házaspár volt ott. Asztalunkon található volt két kiváló minőségű bor, két üveg víz és egy kóla – mint mindenkién. A pincér jött, rengeteg tányérral a kezén, kérdezte, milyen menüket kértünk. Az igazság az volt, hogy kértünk egy A-t, C-t és két B-t. Viszont senki nem tudta, melyik-melyik, és apum megunta a dolgot, így a kettőből három B lett, plusz a megérdemelt A és C. Eggyel több kaját kaptunk tehát. Megjegyzem, senki nem vette észre.
A bor fogyása egyenes arányosságban volt a hangulat növekedésével. Nem kellett tíz perc, és mindenkiben volt már egy-két pohárka. Amikor már elpusztítottuk a pizzát, a tésztát és a salátát, a házaspár gyorsan befejezte az ebédet, és elhagyta az éttermet – egyedül maradtunk a csábító borokkal a szomszéd asztalon. Mivel a fehér bor volt a finomabb, nálunk az már elfogyott, ám a párocska hozzá sem nyúlt, így apum egy gyors tigrisugrással kicserélte az üres üveget a telivel. Negyed óra múlva az is üres volt, de kit érdekelt az már akkor. Volt még egy kis vörös. :) A plusz adag kaja és a lopott üveg bor csak emelte a hangulatot, a pincér végül hozta a fagyikat. A kifizetett négy adagból mi tizenegyet vettünk, azzal a felkiáltással, hogy mindenki kettőt vehet, és volt, aki bevette, többek között a gyanútlan nagymamát, aki még ráadásul rajong is a fagyiért. A másik bűnös természetesen apum volt, Julcsi és Zsuzsi pedig szociális problémaként kezelték a fagyi elfogyását, így ők is kettőt vettek. Így lett a négyből tizenegy.
Egy órát lehettünk az étteremben, evés után összeismerkedtem a világ legszűkebb WC-jével (képet mellékeltem), majd heten kitámolyogtunk az étteremből. Na nem voltunk részegek, csak Anyuci szédelgett még egy órán keresztül, a hangulat azért me
g volt alapozva. Sikerült csöndesebb utcákon sétálgatni (legalábbis csendes utcák voltak, amíg meg nem érkezett a Tárczy család), de a tikkasztó hőség már úgyis elkergette rendesen a népet, így remek alkalom nyílt a barmulásra és fotózkodásra is. Persze a kettő együtt történt. A velencei utcák rejtelmes zugaiban található hangulatos boltok kirakatai zsúfolásig voltak izgalmas és méregdrága dolgokkal, minden ilyen zug a város hangulatát tükrözte, a szűk sikátorokat, a szokatlan szokásokat és a gazdagságot. Fél tucat ámulatba ejtő boltocska után elérkeztünk a nap fénypontjához – a Ferrari bolthoz. Egy életnagyságú, tűzpiros versenyautó volt a kirakatban, apum és Julcsi (a két nagy Ferrari-őrült a családban) másodpercek múlva bent voltak, de mi sem maradtunk nagyon le. A hangulat emelkedett volt, megcsodáltuk az árakat, és vettünk apunak egy üveg Ferrari parfümöt. Cikiztük is érte, azt mondtuk neki, hogy ez Sumi évek alatt összegyűjtött izzadságcseppeiből, gumiszagmintából és benzinből készült. Ő csak fintorgott ránk egyet, kijelentette, hogy „Dont fos, béke van” (ami a hét mondása volt a „Te is fiam, Brútusz” mellett), majd büszkén tette az asztalra az eurókat, hogy megkapja kiszemelt áldozatát. Az arca közben egy olyan gyerek arca volt, aki karácsonykor megkapja élete első játékautóját. Hát nem aranyos?
Ez volt a löket – elkezdtünk költekezni. Mindenki kapott egy-két apróságot, én vettem az angoltanáromnak, Zsuzsának egy minivízilovat üvegből, mert Zsuzsa fanatikus vízilógyűjtő. Magamnak egy üvegből készült tollat vettem arany tintával, valamint egy csodás karórát, ami valaki szerint giccses, szerintem fantasztikus. Nem voltunk túl gyorsak, mert minden boltnál megálltunk, és végigvihogtuk az utat. Egy gondolás is feltartóztatott minket egyszer. A mukinak olyan jó üzleti érzéke volt, hogy elhitette apámmal, hogy mi gondolázni szeretnénk. Apám ezzel egyet is értett, mi viszont a boltokat akartuk végigcsodálni, ezért nagyon ellenkeztünk. A „nem akarunk gondolázni” és a „de, akartok gondolázni” ismétlődő párbeszédet a fönt említ
ett gondolás muki szakította félbe, aki odament apámhoz, a vállára csapott, és így szólt: „Men, you are in a bed position.”. Valóba, nagyon rossz pozícióban volt szegény kopasz apucink, hat nővel csak nem bírhat egy kan. Ez van. Mi győztünk. Továbbviháncoltunk a főtérre, ahol egy gyors moldvait nyomtunk le. A hét folyamán ez is szokásunkká vált. Ott volt a meetingpoint, és a kedves idegenvezető nénik bedugott minket egy cseppet sem elhanyagolható külsejű vízitaxiba. Bőrülés, felhajtott tető, romantikus és szűk víziutak – minden volt ott. Ahogy a KFT mondja – siker, pénz, csillogás. Na, ilyen volt. A taxi húsz perc után a hajónk mellett tett le minket, ahol egy gyors táskaellenőrzés után felszálltunk, és este hatkor elindultunk vissza, Horvátországba.
Ám akkor kezdődött csak a kaland java. Menetrend szerint kilencre kellett volna megérkeznünk, ám még egy fél órája sem mehettünk, amikor megint jött a kedves idegenvezető nénink, aki sajnálkozva jelentette nekünk, hogy az egyik hajtómű elromlott, így most csak fél sebességgel tudjuk hasítani a vizet. Nahát, annyi baj legyen, nem három, hanem négy óra út. Mi esetünkben kilenc helyett tíz óra, dehát üsse kő, még jól elvoltunk. A sors következő fintora az volt, hogy a hajó nem abban a faluban kötött ki, ahol a kocsikat hagytuk, hanem egy másikban, ami kb 30 percnyi útra volt az eredeti kikötőhelyünktől. A hajóról átszálltunk egy különbuszra, és fél tizenegy körül le is szálltunk róla, immár a megfelelő helyen. Röpke fél óránkba került megtalálni a parkolót, közben megismerkedtünk a második olyan várossal az este, amivel nem volt szándékunk megismerkedni. Tudniillik az előző faluban, ahol a hajótól a buszig loholtunk, végig kellett futni az egész városon, így már az sem volt ismeretlen előttünk. Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk a (nappal) két és fél órás útra. Rijekánál megint csak eltévedtünk, így hát a harmadik olyan várost is kipipálhattuk, amivel nem akartunk az éjszaka folyamán közelebbi kapcsolatba kerülni, mégis sikerült. Elég későn értünk haza, már elmúlt két óra is, mire kiszálltunk a kocsiból. Ott még volt egy kaland, mert nem találtuk a fenti apartman kulcsát. Két apartmanunk volt ugyanis, az egyik lent a földszinten, a másik a harmadikon legfelül, tengerre néző nappalival. Én is fönt laktam, és nem találtuk a kulcsot. Már mindenkit szidtam, szegény húgomnak majd’ leszedem a fejét, amikor beugrott valakinek, hogy én jöttem ki utoljára, tehát nálam van a kulcs. Igaza volt. Ritkán sunnyogok úgy, mint akkor tettem.
Gyors fürdés és fogmosás után ágyba dőltünk. Én arra gondoltam, hogy nagyon meglettem volna azzal a második hajtóművel, és valóban, másnap hazaindulás előtt pont azt a két órát veszítettük el reggel, amit a hajó volt szíves késni éjjel. Szerdán délben indultunk a tervezett tíz helyett, de így is jó volt.
Bocsánat, hogy a történetet a legvégénél kezdtem, de így jött ki. A folytatása a történetnek szomorú, fárasztó és bonyolult, a kezdete pedig furcsaságokkal, Jägermeisterrel, kártyapartikkal, biciklitúrákkal és kavicsos tengerpartokkal zsúfolt. Még mesélek róla.
A.
Fél hat volt, kinéztem az ablakon. Az ég alja már kezdett vörösödni, és annak ellenére, hogy messze voltam a tengertől, látszott, hogy tükörsima a felszíne, és egy kis szellő sem borzolja fel a teljes nyugalmat a parton. Kievickéltem a krk-i apartmanunk fürdőszobájába, ahol apukámba botlottam, és nagy kegyesen átengedtem neki a fürdőszobát. Amikor én kerültem sorra, már nagyon kellett sietnünk, mert hét embernek kellett összekészülnie fél óra alatt. Borotválkozni nem volt időm, bár ez nem is nagyon zavart, összekapkodtuk a cuccokat, és bedobtuk magunkkal együtt őket a két kocsiba. Hat óra nulla perckor már kifelé tartottunk a varázslatos szigetről, ki-ki aludt, vezetett, vagy próbált nem a hasunkból hallatszódó basszuskoncertre figyelni.
Mindez most kedden történt, amikor a kis családom Mamával egyetemben elindult Krkről, hogy megtalálja azt a falucskát, ahonnan a hajónk indult Velencébe. Ez idén kivételesen előzetes megfontolás után történt, pár éve csak spontán, és sajnos végig kocsival.
Hajónk fél kilenckor indult, mi hatkor startoltunk a szigetünkről. Apum GPS kütyüje azt sugallta tulajdonosának, hogy az út nem több mint másfél óra. Nos, a kütyü tévedett, mert nem volt autópálya, az út két és fél óra volt – másodpercre pontosan elég. Hozzá kell tennem, hogy Rijekánál még egy eltévedés is belefért. Volt egy kis futás, nagymamavonszolás (szegény már nem mai csirke, de nagyon fitten bírta, le a kalappal). A hajón mindenki gratulált egymásnak, majd ellazítottuk magunkat, és elkezdtük a három órás relaxációt a hajón. Üdvözöljük a fedélzeten.
Idegenvezetőnk nagyon értette a dolgát, mert a három órából két és felet végigbeszélt, mindent elmondott angolul, németül, és néha hollandul is. Tőle tudtuk meg, hogy van lehetőség a csoporttal
enni, sőt, ha valakinek kedve tartja, szerveznek taxitúrát is. Mi ezeket ki is fizettük, de a rendkívül kedves és talpraesett néni azt mondta nekünk, hogy a kajából nem érdemes hetet fizetnünk, mert nagyon nagy adag, így csak négyet fizettünk ki.Amikor megállt a hajó, leszálltunk, és a félelmetes feketeruhás-pisztolyos bácsik ellenőrizték az útleveleket. Kis rohangálás után elérkeztünk Velence főterére, ahol szabadon lettünk eresztve, fél egykor volt találkozó az ebédre ugyanott.
Be kell vallani, fél tizenkettő és fél egy között nem nagyon volt jó a hangulat a társaságban. Negyven fok, másfél millió ember (90%-a turista), szűk utcák, és az ATM hiánya együttesen elég lehangoló hatással voltak ránk. De amikor megtaláltuk az ATM-et, és elindultunk ebédelni, minden megváltozott. Az Atlas társaság, amivel hajóztunk, és ami az ebédet szervezte nekünk, nagyon értette a dolgát. Eléggé a csoport végén voltunk, úgyhogy utoljára sikerült asztalt kapnunk, de ennek az volt az előnye, hogy egy majdnem üres szobában volt az asztalunk az étterem hátuljában. Rajtunk kívül csak egy házaspár volt ott. Asztalunkon található volt két kiváló minőségű bor, két üveg víz és egy kóla – mint mindenkién. A pincér jött, rengeteg tányérral a kezén, kérdezte, milyen menüket kértünk. Az igazság az volt, hogy kértünk egy A-t, C-t és két B-t. Viszont senki nem tudta, melyik-melyik, és apum megunta a dolgot, így a kettőből három B lett, plusz a megérdemelt A és C. Eggyel több kaját kaptunk tehát. Megjegyzem, senki nem vette észre.
A bor fogyása egyenes arányosságban volt a hangulat növekedésével. Nem kellett tíz perc, és mindenkiben volt már egy-két pohárka. Amikor már elpusztítottuk a pizzát, a tésztát és a salátát, a házaspár gyorsan befejezte az ebédet, és elhagyta az éttermet – egyedül maradtunk a csábító borokkal a szomszéd asztalon. Mivel a fehér bor volt a finomabb, nálunk az már elfogyott, ám a párocska hozzá sem nyúlt, így apum egy gyors tigrisugrással kicserélte az üres üveget a telivel. Negyed óra múlva az is üres volt, de kit érdekelt az már akkor. Volt még egy kis vörös. :) A plusz adag kaja és a lopott üveg bor csak emelte a hangulatot, a pincér végül hozta a fagyikat. A kifizetett négy adagból mi tizenegyet vettünk, azzal a felkiáltással, hogy mindenki kettőt vehet, és volt, aki bevette, többek között a gyanútlan nagymamát, aki még ráadásul rajong is a fagyiért. A másik bűnös természetesen apum volt, Julcsi és Zsuzsi pedig szociális problémaként kezelték a fagyi elfogyását, így ők is kettőt vettek. Így lett a négyből tizenegy.
Egy órát lehettünk az étteremben, evés után összeismerkedtem a világ legszűkebb WC-jével (képet mellékeltem), majd heten kitámolyogtunk az étteremből. Na nem voltunk részegek, csak Anyuci szédelgett még egy órán keresztül, a hangulat azért me
g volt alapozva. Sikerült csöndesebb utcákon sétálgatni (legalábbis csendes utcák voltak, amíg meg nem érkezett a Tárczy család), de a tikkasztó hőség már úgyis elkergette rendesen a népet, így remek alkalom nyílt a barmulásra és fotózkodásra is. Persze a kettő együtt történt. A velencei utcák rejtelmes zugaiban található hangulatos boltok kirakatai zsúfolásig voltak izgalmas és méregdrága dolgokkal, minden ilyen zug a város hangulatát tükrözte, a szűk sikátorokat, a szokatlan szokásokat és a gazdagságot. Fél tucat ámulatba ejtő boltocska után elérkeztünk a nap fénypontjához – a Ferrari bolthoz. Egy életnagyságú, tűzpiros versenyautó volt a kirakatban, apum és Julcsi (a két nagy Ferrari-őrült a családban) másodpercek múlva bent voltak, de mi sem maradtunk nagyon le. A hangulat emelkedett volt, megcsodáltuk az árakat, és vettünk apunak egy üveg Ferrari parfümöt. Cikiztük is érte, azt mondtuk neki, hogy ez Sumi évek alatt összegyűjtött izzadságcseppeiből, gumiszagmintából és benzinből készült. Ő csak fintorgott ránk egyet, kijelentette, hogy „Dont fos, béke van” (ami a hét mondása volt a „Te is fiam, Brútusz” mellett), majd büszkén tette az asztalra az eurókat, hogy megkapja kiszemelt áldozatát. Az arca közben egy olyan gyerek arca volt, aki karácsonykor megkapja élete első játékautóját. Hát nem aranyos?Ez volt a löket – elkezdtünk költekezni. Mindenki kapott egy-két apróságot, én vettem az angoltanáromnak, Zsuzsának egy minivízilovat üvegből, mert Zsuzsa fanatikus vízilógyűjtő. Magamnak egy üvegből készült tollat vettem arany tintával, valamint egy csodás karórát, ami valaki szerint giccses, szerintem fantasztikus. Nem voltunk túl gyorsak, mert minden boltnál megálltunk, és végigvihogtuk az utat. Egy gondolás is feltartóztatott minket egyszer. A mukinak olyan jó üzleti érzéke volt, hogy elhitette apámmal, hogy mi gondolázni szeretnénk. Apám ezzel egyet is értett, mi viszont a boltokat akartuk végigcsodálni, ezért nagyon ellenkeztünk. A „nem akarunk gondolázni” és a „de, akartok gondolázni” ismétlődő párbeszédet a fönt említ
ett gondolás muki szakította félbe, aki odament apámhoz, a vállára csapott, és így szólt: „Men, you are in a bed position.”. Valóba, nagyon rossz pozícióban volt szegény kopasz apucink, hat nővel csak nem bírhat egy kan. Ez van. Mi győztünk. Továbbviháncoltunk a főtérre, ahol egy gyors moldvait nyomtunk le. A hét folyamán ez is szokásunkká vált. Ott volt a meetingpoint, és a kedves idegenvezető nénik bedugott minket egy cseppet sem elhanyagolható külsejű vízitaxiba. Bőrülés, felhajtott tető, romantikus és szűk víziutak – minden volt ott. Ahogy a KFT mondja – siker, pénz, csillogás. Na, ilyen volt. A taxi húsz perc után a hajónk mellett tett le minket, ahol egy gyors táskaellenőrzés után felszálltunk, és este hatkor elindultunk vissza, Horvátországba.Ám akkor kezdődött csak a kaland java. Menetrend szerint kilencre kellett volna megérkeznünk, ám még egy fél órája sem mehettünk, amikor megint jött a kedves idegenvezető nénink, aki sajnálkozva jelentette nekünk, hogy az egyik hajtómű elromlott, így most csak fél sebességgel tudjuk hasítani a vizet. Nahát, annyi baj legyen, nem három, hanem négy óra út. Mi esetünkben kilenc helyett tíz óra, dehát üsse kő, még jól elvoltunk. A sors következő fintora az volt, hogy a hajó nem abban a faluban kötött ki, ahol a kocsikat hagytuk, hanem egy másikban, ami kb 30 percnyi útra volt az eredeti kikötőhelyünktől. A hajóról átszálltunk egy különbuszra, és fél tizenegy körül le is szálltunk róla, immár a megfelelő helyen. Röpke fél óránkba került megtalálni a parkolót, közben megismerkedtünk a második olyan várossal az este, amivel nem volt szándékunk megismerkedni. Tudniillik az előző faluban, ahol a hajótól a buszig loholtunk, végig kellett futni az egész városon, így már az sem volt ismeretlen előttünk. Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk a (nappal) két és fél órás útra. Rijekánál megint csak eltévedtünk, így hát a harmadik olyan várost is kipipálhattuk, amivel nem akartunk az éjszaka folyamán közelebbi kapcsolatba kerülni, mégis sikerült. Elég későn értünk haza, már elmúlt két óra is, mire kiszálltunk a kocsiból. Ott még volt egy kaland, mert nem találtuk a fenti apartman kulcsát. Két apartmanunk volt ugyanis, az egyik lent a földszinten, a másik a harmadikon legfelül, tengerre néző nappalival. Én is fönt laktam, és nem találtuk a kulcsot. Már mindenkit szidtam, szegény húgomnak majd’ leszedem a fejét, amikor beugrott valakinek, hogy én jöttem ki utoljára, tehát nálam van a kulcs. Igaza volt. Ritkán sunnyogok úgy, mint akkor tettem.
Gyors fürdés és fogmosás után ágyba dőltünk. Én arra gondoltam, hogy nagyon meglettem volna azzal a második hajtóművel, és valóban, másnap hazaindulás előtt pont azt a két órát veszítettük el reggel, amit a hajó volt szíves késni éjjel. Szerdán délben indultunk a tervezett tíz helyett, de így is jó volt.
Bocsánat, hogy a történetet a legvégénél kezdtem, de így jött ki. A folytatása a történetnek szomorú, fárasztó és bonyolult, a kezdete pedig furcsaságokkal, Jägermeisterrel, kártyapartikkal, biciklitúrákkal és kavicsos tengerpartokkal zsúfolt. Még mesélek róla.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése