Vigyorgó vadorzó

A természet törvényei szerint a fiókák egy idő után kirepülnek a fészekből, és elhagyják az otthon melegét. Nos, tegnap este olyan érzésem támadt, mintha egy vadorzó felmászott volna a mi fészkünk fájára, és erőszakkal kihúzta volna alólam az „otthon melegét”. Szar ügy.
A mese úgy kezdődik, hogy Anyum itthon dolgozik, angolt tanít. Nyáron angol táborokat szervez kis gyerekeknek. Ezen a héten is egy ilyen tábor folyik idehaza, 10 gyerek szállta meg a házat. Természetesen nem alszanak itt, négy-öt óra tájban elhúzzák a csíkot. Anyum viszont nem bírná egyedül a munkát, ezért egy segítője is mindig itt van (ezen a héten egy fiatal lány, nagyon ügyes és jófej), de a főzést is valahogy meg kell oldania. Ez úgy történik ezen a héten, hogy a nagyszüleim kinn vannak, és a nagymamám főz 15-18 főre. A tábor azonban talán a legkevésbé zavar...
Tegnap éjjel belegondoltam valamibe. Kedd este öten aludtak a házban, szerda este heten, de úgy, hogy egy elment és kettő új jött (Eszter ment, Zsuzsi és Fábi jöttek). Csütörtökön viszont már csak négyen aludtunk itthon, mert a Zsuzsiék elmentek. Tegnap este valószínű (többek között) az verte ki nálam a biztosítékot, hogy egy kicsit átjáróházzá lettünk. Fábi öccse, Ádi itt volt nálunk, este 10 után jelent meg nálunk az Anyuja, Zsuzsa, és el is vitte két csemetéjét, Zsuzsival egyetemben. Még délután tudtam meg, hogy lesz nálunk még egy tábor, 15-24-ig, amikor a volt pasim és a zenekara játszanak a pincénkben, próbahetük lesz. Az ám, de mi 13-20-ig Horvátban vagyunk, ezért a nagyimék inkább itt maradnak nálunk amíg haza nem érkezünk, azaz 20-ig – az én szobámban. Egyszóval most hétfőtől egészen 24-ig tele lesz a ház, igaz, nem idegenekkel. Zsír.
Na itt éreztem úgy, hogy egy gonosz, arc nélküli vadorzó kihúzza alólam a pihe-puha tollas fészkünket, amin ugyan eddig is voltak itt-ott lyukak, de sose éreztem úgy, hogy nekem muszáj elmennem innen. Sőt, kifejezetten tudom élvezni, ha sokan vagyunk. Egy hétig. Az utóbbi időben azonban kényszeres menekülhetnékem támadt, és így, hogy még pasim sincs, sehova nem tudok menni. Amúgy is legszívesebben itthon lennék, és élvezném a vakáció utolsó másodperceit, nem egy szállodában, ahol úgy járnak-kelnek a saját szobámban és ágyamban, hogy gyakorlatilag nekem nincs beleszólásom. És még a nagyszüleim hóborjait is teljesíteni kell, amit egyébként szívesen meg is teszek, mert nagyon bírom a búrájukat. Az mondjuk egy kicsit szíven ütött, amikor a nagypapám megkért, hogy „szedjem le a szobám faláról azt a boszorkányképet, amíg ott alszanak”, mert zavarja a lelki nyugalmát. Elárulom, a boszorkánykép egy önarckép, amit röpke három-négy éve festettem magamról, és azóta a falamon van. Jó, oké, az egyik szeme piros, a másik sárga, és ezen kívül csak fekete és fehér színek vannak benne, egyszóval ijesztő, de azért mégis, valahogy nem esett jól, hogy Papi le akar szedni a falról. Amúgy nem szedtem le.
Ennyit a vadorzóról, aki beköltözött a pincénk alá, és a gyökereinél rángatja az alapokat, ocsmány vigyorral a képén, várva, hogy mikor fogom feladni a kapaszkodás. Eddig úgy volt, hogy egy hét után elment, de most túl régóta és túl erősen rángatja a fészkemet. Amúgy kitartó vagyok. Csak tök egyedül.
A.