Bonn Blog - 1.

Ezennel megkezdődik a várva várt Bonn Blog írása!

Ez legfőképpen azt jelenti, hogy végre eljutottam odáig, hogy a blogomat is írni tudom – tehát már nem kell Magyarországon ügyintéznem, Bonnban pedig most, ittlétem harmadik napjának reggelén érzem már igazán komfortosan magam.

Jelenleg lopom a netet bizonyos yoyotól, viszont ez nem biztonságos hálózat, alias bármikor el is tűnhet. Reméljük, hogy sokáig megmarad még, de ha mégsem, van a kollégiumnak saját internetkapcsolata, azzal azonban még van egy kis gubanc. Remélem, a jövő hét elején kibogozzuk.

Bonn gyönyörű. Nem hatalmas, de nem is pici, éppen elég nagy ahhoz, hogy Anikó az első kanyarnál eltévedjen (igaz, ehhez az egykijáratos körforgalom is elég lenne, ha létezne ilyen), de messze nem akkora, hogy ne érezzem jól magam benne. Csodálatos belvárosa van, egyedi érzésvilággal, sajátos hangulattal. Én a belvárostól 4.75 kilométerre lakom, ami bicóval körülbelül tíz perc/negyed óra alatt kényelmesen megtehető. Már vettem térképet, úgyhogy remélem, körülbelül a második-harmadik hét fordulóján már nem csodálkozom rá annyira az ismeretlen-ismerős helyekre, mint eddig. Bonnban legjobb biciklivel közlekedni, mindenhol van ugyanis bicikliút, gyönyörűen felfestve, kiépítve, alapvetően sík területen. A város valahogy németesen jól megszerkesztett, mindenki tudja, hol a helye, minden logikusan és ésszerűen épül a német precizitásra. Nem lesz nehéz beilleszkedni. J

Sokan kérdeztétek, milyen volt az út… hát, hosszú. Aki nem tudja, annak mondom, hogy csütörtök éjjel indultunk, pontosabban pénteken, nulla óra harminc perckor. Délelőtt tíz óra harminckor már a szállásnál voltunk, de körülbelül egy órányit pihentünk, ami azt jelenti, hogy a Biatorbágy-Bonn útvonal durván kilenc óra alatt megtehető autóval. Félelmetes! Ehhez persze hozzá kell adni, hogy Magyarországon ömlött az eső éjjel, de Németország hatalmas előnye, hogy az autópályák legtöbb szakaszán egyáltalán nincs sebességkorlátozás. Átlagban 140 kilométer per órával döcögtünk Apu Volkswagen Passátjával, és tényleg döcögésnek tűnt a körülbelül 180-220 kilométer per órával száguldozó, meglehetősen magas árkategóriájú autókhoz képest. Mindezt legálisan. Egy pont Németországnak!

A szállásra megérkezve volt egy aprócska para, ugyanis nem fogadott minket senki, a telefonszámok, amiket még otthon kaptam, vagy ki voltak kapcsolva, vagy senki nem válaszolt. Körülbelül tízpercnyi gyomorgörcs után végül megjelent Herr Hardik, aki nagyjából úgy nézett ki, mint Éder Mester unokája. Németül hálistennek elég tisztán beszélt, a szobában volt csupán egy kis félreértés, amikor visszakérdeztem, miről beszél, és kiderült, hogy a párna-takaróról – ami eléggé alapszó, ha jobban belegondolunk. Megjegyezte, hogy furcsa, azt hitte, jól beszélek németül, mert „olyan gyorsan beszélek”. Cuki. :) Egész biztos jól kijövünk majd Herr Hardikkal, a mindenessel.

A szállás egyébként nagyon jó ahhoz képest, hogy kollégium és hogy mennyibe kerül. Van saját fürdőszobám, elég helyem a cuccaimnak, a konyha tíz lépésre van a szobámtól, a lift hat és félre, a kilátás pedig gyönyörű – főleg mert a 11. emeleten lakom. Gyakorlatilag mindenem van, berendezkedtem a hosszabb ittlétre, pedig csupán két röpke hónapról van szó. Eszter mondta, hogy egy évre elegendő holmit viszek magammal, és most, hogy körbenézek, tényleg simán ellennék itt akármeddig.

A munkámról még nem tudok nyilatkozni, holnap lesz az első napom. Pénteken gyorsviziteltünk Apuval a Teamnél, nagyon kedvesek voltak, angolul beszéltünk, és ahhoz képest, hogy két napja nem aludtam, iszonyú éhes voltam és az időjárás is ellenünk dolgozott, meglepően jól éreztem magam a társaságukban. Nem lesz itt baj, de sokat nem adnék, ha a holnap esti bejegyzésemet most el tudnám olvasni. :) Fene a földi linearitásnak!

Most, hogy túlvagyok minden búcsúfolyamaton, látom csak igazán, mennyire nem voltam én erre lelkileg felkészülve. Mármint a búcsúkra. Nem is hiszem, hogy fel lehet erre igazán készülni, végig egyetlen dologra tudtam támaszkodni: a saját erőmre. Tegnap megnéztem a bicepszemet a tükörben, és magamat is megleptem azzal, hogy mennyire megnyugtatott a látvány. Fizikai erőre ugyan a legkevésbé sincs szükségem, de örülök, hogy lelkiből is jutott nekem bőven.

A búcsúfolyamat már az iskolában megkezdődött. Ballagás, érettségi, utolsó előkészítő, bankett… Nyissz-nissz-nissz, egy-egy köldökzsinór pattant vissza az anyaméhbe. Viszlát Illyés, viszlát Gelencsér tanránő (Pótanyu), viszlát Bácsi, viszlát mindenki. Agárdon, amikor eljöttem, meglepetésszerűen tört rám az a fajta fájdalom, ami a búcsú velejárója. Nissz-nissz, viszlát csajok, viszlát barátok, viszlát 13.b. Aztán sorra bejelentkeztek a többiek, szerdán elvágtam az utolsó baráti köldökzsinórokat, nyissz-nyissz. Akkor már rendesen kitapasztaltam, hogy mennyire vízálló a sminkem, és mikor nem érdemes sminkelni… Csütörtökön eljött a Nagy Családi Összejövetel, Mama sütijeivel, Anyu Hexagon-tortájával, Mamiék szemetével :). Nyissz-nissz. Zsuzsi, Eszter, az utolsó ölelések, idiótaságok, heccek – nyissz. Ez azért fájt rendesen. Csütörtök este, már csönd volt a házban, csak arra vártam, hogy megcsörrenjen a telefon, és Apu hívjon: felébredt szundikálásából, indulunk. Abban a körülbelül két órában rájöttem, miért szokták azt mondani, hogy a búcsú inkább legyen gyors, az kevésbé fájdalmas. Julcsi és Anyu még otthon voltak, és rádöbbentem, hogy mennyire más lesz ez most. Nem hosszú, két hónap, de ez még mindig a leghosszabb idő, amit otthontól távol töltök el, egy idegen országban, idegen helyen, a Nagy Ismeretlenben. Volt (és még van is) bennem egy nagy adag kalandvágy, izgalom, kíváncsiság, hogy milyen lesz és milyen leszek én ott, mire jövök rá a világgal és magammal kapcsolatban. De ott volt az is, hogy a lassan húsz éve megszokott életformából kiszakadok, és a legfontosabb köldökzsinórt, amit már tizenkilenc éve és tizenegy hónapja is elvágtak egyszer, most megint nyiszálni kezdik. Még nem vágják el teljesen, azt soha nem fogom engedni, de azért mégis. Fájt.

Azonban szerencsére még mindig nem voltam egyedül. Apu hősiesen vezetett mellettem, csak egyszer kért meg, hogy vegyem át a kormányt. Miközben édesen horkolt mellettem, én száguldoztam a német autópályán, és végiggondoltam, milyen hatalmas lehetőséget adott nekem Apum ezzel a Bonnal. Visszaemlékeztem, hogy ugyanabban az autóban jöttünk éppen haza fél éve Bécsből, amikor megkérdezte, hogy nincs-e kedvem Németországban dolgozni. Még szép hogy volt kedvem! De nem gondoltam volna, hogy tényleg összehozza. Amikor aztán mindent lezsíroztunk a németekkel, kezdtem rájönni, hogy a lehetőség itt van, Apu tényleg elintézte. Az ismerőseim közül senkit nem tudok, akinek ilyen iszonyú nagy dolgot adott volna Apuja a huszadik szülinapjára. Amikor szombat reggel beült az autójába, és gyök kettővel elhajtott, megvolt az utolsó nyissz. Persze néhány óra múlva már csörgött is a német számmal ellátott telefonom, Apu hív, minden rendben van-e. Este újabb hívás, ma reggel ismét. Tündérien aggódik, de közben érzem, hogy bízik bennem, ami nagyon jól esik. Ha nem bízna, nem is intézte volna el Bonnt. De itt vagyok! Bonnban! Jueeeeaahhhhhh!!!!

Kicsit hosszúra és érzelgősre sikerült ez a bejegyzés, bocsi, ígérem a jövőben csupa izgalmas kalandtörténetet fogok csak írni. Már van a tarsolyomban néhány, de ha mindet leírnám, kisebb regény kerekedne belőle. Már az is hős, aki ezt elolvasta. Köszi szépen Nektek!

Ja még valami, ÍRJATOK nekem levelet, válaszolok, sőt, akkor is írok, ha ti nem írtok. A címem: Aniko Tarczy (1106) Posener weg 1, Bonn 53119 Germany. Most megyek, meg kell néznem, hogyan jutok el a Telekomig innen.

Pusziii!

A.